Újjászületik a fény, visszatér a Nap

Az év leghosszabb éjszakája áll előttünk: december 21-e a téli napforduló, a csillagászati tél kezdete. Innentől a nappalok fokozatosan hosszabbodnak egészen a június 21-i nyári napfordulóig. Ez az időszak az ősi kultúrák egyik legfontosabb eseménye, többnyire a fény újjászületését, a Nap visszatérését ünnepelték, és a közeledő tavasznak örvendeztek. A keresztény karácsony ünnepe ezekre az ősi szokásokra épült rá.

Karácsonyi érdekességek

A karácsony szó a szláv nyelvből került a magyarba a kracsun szóból, amely lépőt, átlépőt jelent, így utal a napfordulóra. A karácsonyfa díszítése 1841-től terjedt el Németországból. Magyarországon valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította az első fát 1824-ben, a szokás viszonylag gyorsan elterjedt. A fát eredetileg almával, dióval, mézespogácsával és cukorral díszítették. Kevesen tudják: a szaloncukor igazi hungarikum, a papírba csomagolt édesség még a 19. század első harmadában jelent meg, és azóta is magyarok készítik szerte a világon.

A téli napforduló idején a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól. A Föld forgástengelyének ferdesége miatt ugyanis a Nap sugarai nem egyformán érik bolygónk felszínét; hol a déli félteke, hol az északi kap belőlük többet, ennek köszönhetjük az évszakok váltakozását.

A téli napforduló idején az északi féltekén a Nap délkeleten kel, délnyugaton nyugszik, és a Baktérítő magasságában delel. Ez a leghosszabb éjszaka és a legrövidebb nappal, ezt követően naponta 1-2 perccel (népiesen: egy-egy „tyúklépéssel”) hosszabbodnak a nappalok. A déli féltekén épp fordítva, ott ilyenkor van a leghosszabb nappal. Az Északi-sarkon ilyenkor a Nap nem is kel fel, a Délin pedig nem nyugszik le.

A téli napforduló a csillagászati tél kezdetét jelenti. Ősidők óta ez az egyik legfontosabb esemény az évben, hiszen innentől egyre hosszabb ideig tart a nappali világosság. Nem véletlen tehát, hogy számos ősi szokás és ünnepség kapcsolódik hozzá, ezekre épült a karácsony is. I. Gyula pápa rendelte el a 4. században, hogy december 25-ére essen a keresztény karácsony; célja a pogány ünnepek keresztény tartalommal való feltöltése volt.

Szaturnália

Az ókori Rómában a földművelés istenének, Szaturnusznak tartották ekkor az ünnepét – december 17. és 25. között. A fény diadalát, a sötétség felett aratott győzelmét ünnepelték, a földművesek számára ez az időszak jelentette az újjászületést. Nagy táncos vigadalmakat tartottak, a házakat borostyánnal díszítették, a szolgák rendszerint ajándékokat kaptak.

Mithraizmus

Sokáig a kereszténység fő vetélytársa volt a Mithraszhoz, a római kor egyik legnagyobb istenéhez kötődő kultusz. A Nappal hozták kapcsolatba, és december 25-én ünnepelték születését. Eredete ősidőkbe nyúlik vissza: az ind regékben Mitra néven a nap istene volt, Mithra néven jelent meg a perzsa mitológiában, ahol egyre inkább előtérbe került. Ő lett a világosság istene, a perzsa vallás alapítója, aki a jóság és igazság küzdelmében a diadalmas vezér szerepét játssza. Perzsiából Babilonba, majd Kis-Ázsiába, s az 1. században a Római Birodalomba került, ahol az egyik legnépszerűbb isten lett egészen az 5. századig. Hivatalos kultusza még a kereszténynek tartott I. Constantinus császár idején is megmaradt.

Yule

Az észak-európai, germán, viking és kelta népek a fény újjászületését, a Nap visszatérését Yule néven ünnepelték. Ezen az éjszakán – az „Anya éjszakáján” – egy 12 éjszakáig tartó időszak kezdődik, amely az óév elmúlását és az új esztendőt tápláló folyamatot jelképezi. A kelták a druida hagyomány szerint szertartásokat tartottak, nagy örömtüzeket gyújtottak, amelyeket énekelve körbetáncoltak. Mindez a Nap ébredését és a tavasz eljövetelét segítette elő hitük szerint. A Yule ünnepéhez több szokás is társul, Észak-Európában sok helyen ma is megünneplik.

Néhány érdekes szokás világszerte

Itáliában – a legenda szerint – La Befana, a kedves boszorkány épp sepregetett otthonában, amikor megérkezett a Három Bölcs, és hívták, nézze meg a Kisjézust. Ő azonban azt felelte, nem ér rá. Nemsokára megbánta döntését, ám akkor már késő volt. Azóta is keresi a Szent Gyermeket: seprűnyelén a kéményen keresztül repül be az otthonokba, és ajándékokat visz „neki”, amelyeket a gyerekek harisnyájába rejt.

Egyes észak-amerikai indián törzsek szertartásaikkal „visszahozták” a napot hosszú álmából. Az erre az alkalomra készített imapálcákkal megáldották a házakat, állatokat és növényeket.

A maják ezt az időszakot veszélyesnek tartották, náluk ez a szerencsétlenség istenének ünnepe, a Wayeb volt, amely öt napig tartott. Hitük szerint ilyenkor leomlott az élők és halhatatlanok közötti válaszfal, és az istenek szabadon garázdálkodhattak, ezért a maják nem léptek ki a házaikból.

Kelet-Ázsia és Kína területén az ünnepség a jin és jang filozófiájához kapcsolódott, és a kozmosz harmóniájának elvét idézte fel. A családegyesítés idejének tartották. A tibetiek a Meghaló Évet ünneplik: egy májusfához hasonló fát állítanak fel, amelyet félelmetes maszkokba öltözve táncolnak körül, így elriasztják az új év ártó szellemeit.

A szintén ebben az időszakban tartott zsidó Hanuka egyrészt a fények ünnepe, másrészt a szíriai görögök feletti győzelemre és a jeruzsálemi szentély újjáavatására is emlékeztet.

(forrás: MNO, wikipedia.hu, web.tvnetwork.hu)