Az előadás kudarcba fúlt, lábával szavazott a közönség. A nézőtér üres széksorokkal ásít, valami libás mutatvánnyal szerencsétlenkedik a homályos színpadon egy öltönyös alak, aki azt hitte, jópofa, hogy motorral érkezik a deszkákra, menedzsernek öltözve. A liba a produkció végén megfullad. A zsinórpadlásról mindeközben szabályos időközönként leeresztenek egy Pinocchio-arcú figurát, aki vádló mozdulatokkal mutogat az öltönyösre, ám amikor az őfelé tesz néhány lépést, komikus ügyetlenséggel kirohan a színpadról és felgyújt egy halom búzát.
Várható volt, hogy távozik a közönség, egyenesen elküldték őket innen. Nézzük az egészségügyet: Csókay Andrástól, a nemzetközi hírű idegsebésztől tudhattuk meg a Magyar Nemzetben, hogy van olyan fővárosi kórház, melyből egy év alatt nyolc aneszteziológusorvos külföldre távozott. Három kezdő rezidens jött a helyükre. 60-80 ezer forintból élni, gyermeket nevelni, egzisztenciát teremteni… Olyan emberek számára ajánlják egyetlen alternatívaként ezt az életpályamodellt, akik először emelik magasba az újszülöttet, és akik utoljára lefogják a haldokló szemét. Nem, egyáltalán nem csupán arról van itt szó, hogy csak a 2009-es esztendőben, mint azt a hírekben olvashattuk, „1614 orvos és egészségügyi dolgozó kért hatósági bizonyítványt okleveleiről azért, hogy külföldön dolgozhasson: 887 orvos, 419 ápoló, 158 fogorvos, 37 gyógyszerész, 7 szülésznő és 106 egyéb egészségügyi dolgozó”.
Nem csak arról beszélünk, hogy ez a derék pártkatona és cirkuszigazgató, aki alkalmi miniszterelnökként a magyar történelemben egyedülálló módon elzavarta az ország népét a saját hazájából, társaival miképpen vitte történelmi mélységű szakadékba az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt még stabil gazdasággal rendelkező, a belépésre várók közül tán a legjobb perspektívákkal rendelkező országot.
Nem, itt többről van szó. Arról, hogy e hazában, az egyetlen földön, ahol „nevemet/hibátlanul irják fölébem,/ha eltemet, ki eltemet”, úgy jönnek világra az újszülöttek, s úgy zárja le a haldokló a szemét, hogy lassan nem lesz, aki először kézbe vegye a kisdedeket, s aki a végtisztességet megadja az itt élők számára.
Mert elmennek, akik havi 60-80 ezer forintért – havi minimum 60 ezer forintos rezsiköltségek mellett – ezt a munkát, de ennél többet, ezt a hivatást elvállalták. Ha valaki jön egyáltalán helyettük, már nem a mi nyelvünket beszéli.
Ezt sem szerette ugyanis a Táncos Kedvű. Internacionalista szíve a furcsa maskarában egyedi irányultságukkal tüntető urak és hölgyek soraiban nagyobb hévvel dobogott, mint valaha is a határon kívül élő többmilliós magyar nemzetrész általa nem igazán látogatott közegében.
Nem szerette őket, sőt tevőlegesen részt vett az ellenük – történelmünk abszurd mélypontját jelentő, szintén egyedülálló módon – folytatott kirekesztő kampányban.
Ők pedig, mint azt elmúlt esztendők egyik legszívszorítóbb, tankönyvekbe kínálkozó versében Dobszay Károly is leírja, úgy válaszoltak nekünk: „Ne féljetek, nem megyünk haza”.
Nem „jönnek haza” Kolozsvárról, de elköltöznek Székesfehérvárról és Debrecenből. A 35 feletti nők több mint fele még nem szült gyermeket, a népesség reprodukciós esélyei siralmasak. Alig van Európában vagy a régióban ország, amely ne fordította volna meg vagy legalább ne mérsékelte volna népességfogyását. S gyakorlatilag nincs rajtunk kívül állam, melynek kormányzata széttárt karokkal, a válságról valami értelmezhetetlen halandzsát motyogva tűrné nemzetgazdasága mutatóinak vészes süllyedését. Hova vezet ez?
Nem arról van szó, hogy – mint azt a kormányzó Magyar Szocialista Párt jogelődje, irdatlan vagyonának felhalmozója, hatalmi monopóliumának létrehozója tette – éppen nem tartják szögesdróttal lezárva a határokat a szabad világ irányába, s a magyar fiatalok, élve a lehetőséggel, elindulnak, hogy kipróbálják magukat, tökéletesítsék nyelvtudásukat. Nem, ezek a fiatalok menekülnek. Mint azt egy blogon olvasni lehetett, a Szociális és Munkaügyi minisztérium 2008-as adatai szerint 50-60 ezer ember dolgozik az Európai Unióban. Ám ha belegondolunk, hogy szinte mindenki rendelkezik személyes környezetében legalább egy ismerőssel, aki hosszabb ideje kint él, lehet, hogy százezeres tömegről beszélhetünk.
Közülük a fiatalabbak, ha nagy néha megkérdezi őket a kint dolgozókkal igen keveset foglalkozó magyar sajtó, jórészt az otthoni álláslehetőségek beszűkültségével, a helyzet kilátástalanságával magyarázzák, hogy miért vannak kint. Jóval kevesebben beszélnek arról, hogy csak egy kis pénzt és tapasztalatot szerezni mentek ki. Némi bizakodásra csupán az ad okot, hogy igen sokan szeretnének hazatérni, s csak kevesen tekintik véglegesnek kinntartózkodásukat.
A legtöbb, főleg fiatal és jól képzett magyar Londonban bukkan fel: a speciális igények miatt van magyar fodrász, orvos is. Hasonló mini magyar világ állt össze New Yorkban a nagy kivándorlások idején, hogy aztán nyomtalanul felszívja őket egy-két generáción belül a nagy olvasztótégely. A tartósan kint dolgozók egyszerűen eltűnnek a hazai struktúrákból: a komoly költségeken taníttatott diák munkavállalóként nem itthon adózik, s nem a hazájában járul hozzá befizetéseivel a nagy ellátórendszerek működéséhez (siessünk megjegyezni, nem az ő bűnük, nem ők üldözték el önmagukat), a jól képzett szakember nem itthon emeli a munkaerő színvonalát, fizetését sem itt költi el. Sunyi, fájdalmas kis veszteségek, mint mikor egy apró sebből egyfolytában szivárog a vér.
Lám, a tömegeket elzavaró Táncos Kedvű időközben a színfalak mögé pördült, de az előadás folytatódik. Pocsék darab, tele ripacsokkal, tehetségtelen svindlerekkel: szánalmas bűvésszel, aki túl feltűnően próbál a kalapjába gyömöszölni egy egész közlekedési vállalatot, békaemberrel, aki a saját színvonalára rángatva a hátsója alá akarná gyűrni a közoktatást, kétbalkezes tűznyelővel, aki a nézők sorai közé hajigálja a tűzijátékot, majd kilövöldözi a pfujolók szemét. Porondmestereik azt rikoltozzák, bár az utóbbi időben már erre sem szoktak hivatkozni, hogy cirkuszuk „ejrópunjós”, de inkább tűnik közönséges kóklerek gyanús csapatának.
Legyen már vége az előadásnak, kerüljön ismét minden a helyére! Mert ha végre felkapcsolja valaki a lámpákat, döbbenten nézhetünk széjjel, míg dörzsölgetjük a szemünket: Uram, Isten, micsoda kuplerájt hagytak itt nekünk ezek a csepűrágók.
origo.hu
Életveszélyes lesz a Bakonyba menni
