A télbúcsúztató, tavaszköszöntő, termékenységet varázsló busójárás Magyarország egyetlen olyan népszokása, amelynek ünneplői fából faragott maszkot viselnek. Ám a Balkánon számos ilyen népszokás él. Miért lehet egyedülálló hazánkban ez a más népek hiedelemvilágában is megtalálható ünnep? Minorics Tünde etnográfus kérdésünkre elmondta, a busójárás egy olyan hagyomány, amely nem a magyarországi népesség körében alakult ki; a mai Bosznia-Hercegovina felől érkező sokácok hozták magukkal, akik a 17. század végén telepedtek Dél-Magyarország vidékeire.
A Mohácsra települő katolikus sokácok igazi multikulturális társadalomba csöppentek bele: az ortodox szerbek, a katolikus németek, a református és katolikus magyarok, valamint a cigányság mellett élték mindennapjaikat, ám egy önálló városrészben, egy másoktól elzárt világban. Szokásaikat, hagyományaikat a színes forgatagban sem hagyták elveszni. A 18. század végéről maradtak ránk az első adatok, hogy a tülkölő, kereplő, kolompot rázó és „bao-bao”-t kiáltozó sokácok farsangkor a tél elűzésén munkálkodtak, és házról házra járva fejezték ki egymásnak jókívánságaikat.
„Busóba megyünk”
Ezzel a nem mindennapi rítusukkal azonban nem maradtak sokáig észrevétlenek, hamar felfigyeltek rájuk a velük együtt élő népek. A mohácsi emberek kezdetben féltek a sokszor valóban ijesztő külsejű alakoktól. A korabeli sajtóhírek arról szólnak, hogyan kellene eltüntetni a gyenge idegzetű nőket riogató maskarás idegeneket még a föld színéről is – meséli a kutató. A sokác kultúrához való igencsak negatív viszonyulás azt eredményezte, hogy a népcsoport még inkább visszahúzódott saját világába. Látszólag eltűnt az általuk közvetített hagyomány, ám a háttérben, lappangva tovább élt.
A 20. század 20-as, 30-as éveiben viszont teljes fordulatot vett a nemzetiségek ügye, egyfajta konszolidáció következett be irányukban – emeli ki Minorics Tünde. Ekkoriban ugyanis a turizmus fellendítése érdekében a nemzeti kultúrák újjáélesztésén kezdtek fáradozni. Így a sokácokat is elő akarták csalogatni képzeletbeli barlangjukból, felismerve hagyományuk tömegeket vonzó erejét. A sokác busók eleinte bátortalanul, majd egyre merészebben léptek a nyilvánosság elé. A busójárás néven elhíresült népszokás pedig egyre látványosabb farsangi ünneppé, Mohács város saját ünnepévé vált.
A néprajzkutató elmondta, az emberek gyakran hangoztatták: „busóba megyünk”. Ez a kifejezés az egész farsangi mulatságra vonatkozott, csak később alakult ki a mai értelemben használt busójárás elnevezés. A busójárás lassan-lassan a város által szervezett turisztikai programmá alakult. Pénzért és borért sokan vállalták, hogy néhány napra busók lesznek. Ám az igazi busók, a sokácok a színfalak mögött maradva, maguk között továbbörökítették a régi tradíciót.
Az 1970-es, 80-as években viszont újra felértékelődött az eredeti sokác hagyomány szerepe – mutat rá az etnográfus. Mohács városa felismerte, hogy a háttérben lévőkre kell figyelni, teret kell engedni a megbújva virágzó ősi sokác hagyománynak. Minorics Tünde szerint így bontakozott ki az a sajátos népszokás, amelyet ma busójárásként tartanak számon az emberiség szellemi-kulturális örökségei közt. A Duna menti városba látogatók ennek ideje alatt betekinthetnek a busók világába, de van ennek a világnak egy olyan intim szférája is, amely a turista szeme elől mindig rejtve marad. „Az nem lehet, hogy no, most busó vagyok ebben az 5-6 napban, és kész” – húzta alá a kutató, utalva arra, hogy busónak lenni nem pusztán egy felvett szereppel való azonosulást jelent, hanem egy belsőleg megélt, saját lényükhöz tartozó világot.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!