Panna „nem egy igazi bogár”, avagy a medvebocsfaló cincér

Ki tudja, mikor következhetett be az a pillanat, amikor hetedrangú fűzfapoéták, tehetségtelen, még saját anyanyelvükkel is hadilábon álló, botcsinálta műfordítók, kontárok és a klasszikus mesék helyett minden mennyiségben bezúduló Disney-adaptációk özönlötték el a hazai meseirodalmat és gyermekkönyv-kiadást, melyet korábban Arany László, Benedek Elek, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Lázár Ervin neve fémjelzett.

„… a madár ruhástól a víz alá merült, eltörte a tavirózsa levelét, majd elkerülve egy életveszélyes vízesést, kieveztek a partig.” Milyen madár? Jacquimo, a veréb. Tudják, a Hüvelyk Panna barátja. Akit a mesehős azonnal megkedvelt. Mert ki nem szeretné „ezt a kedves, színes ruhás madarat a nagy barátságos szemeivel.” (A veréb tollazata, mint ez köztudott, szürke. Szemei testarányaihoz képest sem mondhatóak nagynak.) Panna mindenesetre megbízott benne, megállapodtak, hogy a madár megkeresi a Tündérek Völgyét, ahol Panna választottja, Cornelius herceg lakik. Így hát „elindult hazafelé, útközben egy vidáman dalt dúdolgatva.”

Vidáman dal

Milyen az a „vidáman dal”? Csak olyan, mint Pötyi, akit tulajdonképpen Daninak hívnak. Aztán megint Pötyinek. Nem azért, mert az is egy mese, hanem mert a fordító elfelejtette, hogy hívják a főszereplőt.

Akit érdekel, honnan ez a sok sületlenség, annak azt ajánljuk: lapozza fel azt a szekérderéknyi „gyermekirodalmat” és „mesét”, mely a plázák mellett már a könyvesboltokból is szakmányban zúdul a gyerekekre.

Gyermekirodalmunk sajátossága, hogy az 50-es, 60-as években a kommunista ízlésterror által száműzött írók szinte egyetlen publikálási lehetősége volt, hogy mesét, gyermekverset írjanak, ami persze nem jelentette sem azt, hogy akkoriban nem jelenhetett meg gyengébb művecske, sem hogy a rendszerváltozás után törvényszerű lett volna a hanyatlás.

Ha már a rendszerváltozásnál tartunk, egy korabeli gyöngyszem:

„Betört a faluba a politika. Minden épkézláb ember képviselőjelölt lett. Naphosszat üléseznek, nem érnek rá betakarítani a termést. A falu esze, a jegyző találta ki az akciót: engedjék a málnásba az állatokat, szedjen mindenki annyit, amennyire szüksége van, és fizessen érte a kijáratnál.” E szavakkal magyarázza el a csősz egy vaskos, gyermekeknek szánt képeskönyvben az erdei állatoknak, hogy miért lehet aznap „olcsó csemegéhez jutni”. (Macimesék, Anno kiadó, évszám nélküli kiadvány.)

A lélegzetelállítóan bugyuta, ráadásul a képviseleti demokráciát ostoba értetlenséggel támadó mese megjelenése óta a helyzet csak romlott, méghozzá nagyságrendekkel. Ékes bizonyíték erre a már idézett Hüvelyk Panna-adaptáció (Andersen alapján Don Bulth. Egmont Hungary Kiadó Kft., Budapest, 1994.), mely állatorvosi lóként vonultatja fel mindazokat a súlyos anomáliákat, melyek a kortárs meseirodalmat (tisztelet a kivételnek!) eltorzítják. A képzavaroktól, fogalmazási hibáktól nyüzsgő szövegből egyértelműen kitűnik, hogy a szerző (vagy a fordító??) szövegértési zavarokkal küzd, egyszerűen nem tudott megbirkózni Andersen tiszta, érthető, a mai napig élvezhető, fanyar, jó emberismeretről számot adó humorral megírt meséjével. Már az animációs szakmában közismert rajzfilm-rendező neve is súlyos gondot okoz az Egmont kiadónak. Többes számban, „Don Bluths”-ként szerepeltetik saját szerzőjük nevét a könyv fedőlapján és belső címlapján, a Disney animátorának neve csak a copyright jogok felsorolásánál szerepel helyesen. Ez olyan, mintha „Weöresök Sándor” állna a Bóbita fedőlapján. (Bluth ezt valószínűleg azért sem venné jó néven, mert harmadik filmjét a nagy magyar zeneszerző előtti tisztelgésként, „Bartok the Magnificent” címmel rendezte, így bizonyára respektálja a magyarokat.)

Hüvelyk Pannáról megtudjuk, hogy „A kislány aranyos és szép volt, de épp akkora volt, mint egy hüvelykujj . (…) Túl kicsi volt ahhoz, hogy megetesse a tyúkokat és túl kicsi volt ahhoz, hogy megfejje a tehenet.” Szóval: nem akkora, mint „a hüvelykujjam”, hanem mint „egy” hüvelykujj. Teljesen szükségtelenül, ám megszállott gyakorisággal ismételt szavakként bukkannak fel a gagyi gyerekkönyvekben az „egy” és a „hirtelen” szavak. Nem beszélve arról, hogy evidens: ha valaki ilyen apró, nem tud megfejteni egy tehenet. (Bikákat letaglózni sem.)

A mesében bántó zagyvalékként keveregnek a magyar és idegen nevek: Bezzeg, a dongó és Hüvelyk Panna, illetve Varangy asszonyság mellett bántóan idegen és logikátlan Cornelius, a herceg nevének felbukkanása; hát még a mesében semmilyen szerepet nem kapó, ám vulgáris képzetekre okot adó Eros kutya (sic!, és az ember magyarázza el szülőként a tágra nyílt szemű csöppségnek, mi az az „Eros”? ), vagy Jacquimo, a veréb.

Míg az eredeti mesében a varangy által elrabolt kislányt halak szabadítják ki, majd egy cserebogár száll el vele, az elferdített változatban „Bertil Bogár” veszi rá a kislányt, hogy „ál-bogárként” énekeljen a Bogarak bálján, s kölcsönadnak neki „egy bűbájos ruhát, ami bogárrá varázsolta”. Andersennél a cserebogár igen szépnek találja Pannát, ám a cserebogár-kisasszonyok leszólják, mondván: „Milyen szánalmasan fest a két szál lábával”, s csápja sincsen. E változatban viszont hirtelen megbotlik Panna éneklés közben és elesik. „Amikor a bogarak észrevették, hogy Hüvelyk Panna nem egy igazi bogár, elkezdtek fütyülni és kiáltozni. – Nézzétek, milyen csúnya! Tűnj el! – kiabálták.” A nehezen követhető, bugyuta, átírt változatban ötletszerűen változnak az évszakok is: a Tündérek Völgyéből érkező herceg „ekkor repült át a mocsáron az erdő másik oldalán. Közeledett a tél, (a mese cselekménye szerint nyár van – a szerk.), óriási ágyúgolyókra emlékeztető hópelyhek hullottak körülötte. Az egyik hirtelen eltalálta egy tó felett és zuhanni kezdett. A tavat jég takarta és a herceg a jégen keresztül egyenest a vízbe esett.” A hercegről több szó nem esik, bár Panna félmondatban utal rá, hogy tud róla: a herceg is besorolt a mese során kamikázeszerűen potyogó lények közé. Őexcellenciája később, minden magyarázat nélkül, megjelenik a könyv utolsó lapjain. Éppen szárnyat növeszt.

Hol Pötyi, hol Dani

Pannát viszont, s ez becsülendő, minden lapon Pannának hívják. Nagy szó ez manapság, amikor a gyerekkönyvek műfordítói oly túlterheltek, hogy már azt sem tudják fejben tartani, hogy hívják az alapmű főhősét. Mint a mindössze hat kis kartonlapból álló műben (Pötyi, a kutyus. Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2002. Szekesztette: Takács Viola, fordította: Zsidányi Lilla), amely mindössze 11 mondatból áll, ez nem jött össze. A mese így kezdődik:

„Egy szép napon Pötyi, a dalmatakölyök vidáman csevegett a kerítésen át barátjával, , Bandival, a bocival.” A képen egy dalmatakölyök és egy tehén látható. A következő oldalon ez áll: „Ha nagy leszek, én leszek a legjobb juhászkutya! – vakkantotta Dani. Olyan nagy és erős leszek, mint a bácsikám!” A képen ugyanaz a Pötyiként megismert dalmata kutyakölyök és a tehén szerepel. Dani sehol. A dalmata egyébként vizslaféle, s mint ilyen, vadászkutya. Pötyinek (Daninak?!) igen komoly erőfeszítésébe kerülne, hogy juhászkutya legyen belőle. Bár, ha egyszer már Dani lett…. A következő oldalon az eb visszaváltozik Pötyivé, és találkozik bácsikájával. A bácsika, ugyebár, vérségi kapcsolatot jelöl. Az ábrán jól látható, hogy „Pötyidani dalmatajuhász kutya” bácsikája viszont valóban juhászkutya. Köze nincs egy dalmatához. Egyértelmű az üzenet: csak akarni kell, sikerül. Mint bármelyik amerikai filmben. De vidáman ám! (Azt, hogy a gyerkekek mindig vidámak, már Sztálin is megmondta. Legalábbis az ázsiai gyökerű, szovjetizált életérzés része volt az állandó, kötelező vidámság, melyet különösen a gyermekekre, a fiatalokra és a nőkre szerettek ráerőltetni.) Ha a gyerek még ennél is szebbet szeretne hallani, olvassunk neki verseket. Íme:

„Mászik a postás a kötélen fel, / Tűnődik magában: csak nem tévedt el?! // Hisz ez a ház az ágról úgy csüng lefelé, / mintha a földet az éggel összekeverné!”

Nem, nem Kosztolányi. Disney Könyvklub, a mese címe: Postakacsa.

Márkás Miska

A jó öreg Donald viszont legalább nem reklámoz üdítőket az iszonytató kínrímektől hemzsegő könyvecske lapjain. Nem úgy, mint abban a képeskönyvben, mely a KRESZ-táblákat és a hétköznapi életben leggyakrabban előforduló ábrákat, ikonokat, (mint iható víz, színház, kórház) ismertetné játékosan a gyerekekkel (Nógrádi Gábor – Cakó Ferenc: Mit jelent? Presskontakt 2003). Vsakhogy a szép kiállítású, nagy formátumú könyvben az eligazodást segítő jelek verses magyarázata után öt oldalon keresztül idétlen versikékben dicsőítenek cégeket és márkákat: hódolnak egy nagy magyar banknak, egy telefontársaságnak, de gazsulálnak többek közt gumigyártó és üdítős cégnek is. Ezután váratlanul, a könyv zárólapjaként állatkerti ikon bukkan fel, mely a harapós állat jelére hívja fel a figyelmet. Így aztán tökéletesen összekeveredik és egyenrangúvá válik a gyermekek számára a multicég jele és az Elsőbbségadás kötelező! tábla, azt a hamis érzetet keltve, hogy az azóta egyébként kétszer is nevet változtatott kommunikációs cég emblémájának ismerete nélkül épp úgy veszélybe kerülhet vagy tudatlannak tűnik, mint amikor nem tudja, mikor kell elsőbbséget adnia kerékpározás közben.

Olvassuk tehát az ámuló gyermeknek, amint következik:

„XY mackó (neve, hadd ne csináljunk neki reklámot, természetesen egy üdítőé) erdő mélyén/ vadász elől fut, rohan./ Hopp, egy tisztás! Tisztás szélén / kis doboz. Benne mi van?”

A mackó „hörpint: mintha sárkány / ereje szállna belé”. Az őt üldöző vadász erre „reszket a bömböléstől”, és kesereg, hogy „miért nincs nálam XY-lé?”

A szarvassá változott őzgida

Ahogy a gyerekeknek ingyen is osztogatott könyvben a KRESZ-tanfolyamból PR-ügynökképzés lesz, úgy degradálódnak akár szépirodalmi művek is viszolyogtató fércművé e mindent elöntő giccsáradatban. Jó példa erre a Bambi. Ne is vegyük le a polcról a közismert, förtelmes Disney-változat könyvalakját, nyúljunk egy másik fordításhoz (Varázslatos mesevilág. Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója). Íme: „Régen történt már, hogy egy rengeteg nagy erdő mélyén bájos őzgida született, akit anyukája Bambinak nevezett el.” (Mennyire semmitmondó ez a „régen történt”, milyen stílustalan. Ki agyalhatta ki először, hogy a silány nyelvi minődég jó lesz a gyerekeknek?) Bizony, régen írta meg Bambi című regényét Felix Salten. Amikor megírta, bizonyára nem sejtette, hogy műve sokadik átiratában összevissza keveregnek a magyar nevek, az eredeti mű nevei és a ki tudja honnan vettek. Így Bambi megismerkedik Mirta mókussal, Bundással, a nyuszival, és persze Faline-nel. A legirritálóbb, a Bambi-adaptációkban rendszeresen visszatérő tárgyi tévedés persze itt is kísért: „(…) Nagy Szarvas odament hozzájuk és azt mondta, meneküljenek az erdőbe, mert jönnek a vadászok. Később Bambi megtudta, hogy az a méltóságteljes szarvas az apja.” Az őz megtudja, hogy az apja: szarvas. Szép pillanat. Ilyen alapon a bájos őzgida édesapja „Mirta mókus” is lehetne, vagy a furfangos Bundás.

Ugyanis az őz, szemben a tudatlan emberek rögeszméjével, nem a szarvas kicsinye. Az őzek és a szarvasok két különböző fajt alkatnak. Őzgidából így őzbak vagy őzsuta lesz. (S a gender-idiotizmus ellenére lesz, nem pedig eldönti.) Ezt természetesen nagyon jól tudta a világhírű osztrák író, Felix Salten. Őt azért is illene jobban ismernünk kissé, mert (Siegmund Salzmann néven) Budapesten látta meg a napvilágot 1869-ben. Salten munkája, a Bambi – épp úgy, mint a később megírt Bambi gyermekei –, a természet fölényes ismeretéről tanúskodik. A címszereplő őzgida apja pedig az eredeti műben természetesen egy – valóban méltóságis megjelenésű – őzbak. A Disney stúdió követte el talán elsőként azt a hibát, hogy szarvast csináltak Bambi apjából, először tehát ők lőttek kapitális bakot.

Mit eszik a cincér? Bivalyborjat!

Akkorát lőni persze nekik sem sikerült, mint A bősz cincér című könyv homályba vesző, talán szlovák szerzőjének (Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója). Itt az ad hoc ötletrohamra alapozott verses mese szereplői biciklizni, autózni és lovagolni kezdenek, s a város felhőkarcolókkal, villamosokkal tarkított közegéből kijutnak a természetbe, majd „elhalkul” egy olyan „karnevál”, melybe soha nem kezdtek bele. Íme: „Elhalkul az állatsereg,/ S véget ér a karnevál;/ No de, figyeld csak meg,/ A bősz cincér érkezett!” – szégyeníti meg Tóth Árpádot a meg nem nevezett írás ismeretlen műfordítója.

A cincér ezután rettegésben tartja az állatokat. Egy idő múlva a rovar állatkölyköket követel! Elkezdi felfalni a medvebocsot, a nyúlfiat és a bivalyborjat. Így ismerkedik a gyermek játékosan a természettel.

Képzeljünk el egy betontengerben felnőtt, frusztrált, a galambot is görcsös, félelmet kompenzáló agresszióval riogató, kutyán és macskán kívül legfeljebb „a piranját” és a Pókembert ismerő gyermeket, amint a medvebocsokat mészárló cincérről értesül. Nem fogja jobban megkedvelni az egyébként lenyűgöző, többnyire ártalmatlan rovarvilágot. A helyzetet egyébként egy veréb oldja meg, felcsippentve a cincért. Az állatok lelkesen ünnepelnek.

Közlekedési eszközeik közben mind a képekről, mind a szövegből eltűntek (nem a BKV van a háttérben?). Pedig a mese legelején elindultak valahová (amikor karneválba kezdtek, amibe nem kezdtek bele). De aztán mindezt elfele