Miniszteri ellenjegyzésre várva. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal támogatja, már csak a szakminisztérium leendő vezetőjének aláírása hiányzik, hogy a solymászat bekerülhessen a magyar szellemi kulturális örökség jegyzékébe. Emlékezetes: a Magyar Solymász Egyesület tavaly indította el a folyamatot, amely ellenállás nélkül jutott a célegyenesbe, azonban a választások miatt az ősi magyar hagyomány UNESCO-jegyzékbe vételének feladata már az új kormányra hárul. A listára egyébként legutóbb 2009-ben került fel három új elem: a mezőtúri fazekasság, a kunsági birkapörkölt karcagi hagyománya és Kalocsa élő hagyományai. Az UNESCO nemzetközi jegyzékének (az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listája) százhatvanhat eleme között 2009 óta egy magyar kultúrkincs akad: a mohácsi busójárás.
Távoli pont még a fészek, a Magyar Villamosenergia-ipari Átviteli Rendszerirányító (Mavir) munkatársai is csupán elmosódott foltként látszanak a tízemeletnyi magasságban. A Magyar Madártani Egyesület (MME) terepjárója játszi könnyedséggel vág át pocsolyán, sáron, mi pedig ablakának tapadva lessük, mikor csap le a fiókáit zargatókra az ócsai kerecsensólyom pár. – Nem fogják bántani őket. Onnan a fák közül nézik majd végig, hogy mi történik a fiókáikkal – csitít minket Halmos Gergő, az MME ügyvezetője.
A negyvenméteres nagyfeszültségű oszlopnak majdnem a csúcsán, a vezetékek között jókora, oda nem illő doboz éktelenkedik. Ezt, és másik, több mint kétszáz műfészket a Mavir munkatársai helyezték ki az elmúlt években. A kerecsensólyom ugyanis nem épít fészket: hollók, varjak vagy éppen ölyvek költőhelyeit foglalják el, ezek a madarak pedig előszeretettel költöznek a nagyfeszültségű vezetékek tőszomszédságába. – A baj ezzel az, hogy az elhagyott, meggyengült tákolmányok már nem képesek ellenállni az időjárás viszontagságainak. Egy-egy vihar után, amelyből az elmúlt hetekben több is kijutott, az egész fészek a földön landolna – magyarázza Halmos Gergő.
Bádogdobozban költeni tehát jóval biztonságosabb, persze más ragadozóktól még így is tartani lehetne. A kerecsensólymok azonban agresszíven védik tojásaikat, fiókáikat. A tojó általában március közepén vagy végén rakja le három-öt tojásból álló fészekalját. A kotlás harminckét napig tart. A fiatalok hat hét után már repülnek, s elhagyják a fészket, ám további két-három hétig még a szüleik tanítják őket vadászni. Egyéves korában a tojó már ivarérett, a hímek kétéves korukban állnak párba – bármi történjék, egy egész életre. Nemcsak a társukhoz, többé-kevésbé a költőhelyükhöz is hűek a kerecsenek. Az ócsai pár is vissza-visszatér, de a fiatalok gyakran messzire elkóborolnak. – Volt olyan madarunk, amelyik eljutott egészen az Egyenlítőig! – mondja az MME ügyvezetője, miközben a magasban dolgozó Mavirosokat figyeli, mint rakják finoman zsákba a vijjogó fiókákat. A kerecsensólyom a nyílt térségeket kedveli, a Közép-Európától Mongóliáig húzódó sztyeppzóna jellegzetes ragadozómadár-fajta. Elterjedési területe nagyjából egybeesik kedvelt zsákmányállatainak, a különböző ürgefajoknak az elterjedési területével.
Az ázsiai állomány vonulásai során érinti Északkelet-Afrikát, az Arab-félszigetet, a Közel-Keletet, Pakisztánt, Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán déli részeit, Kína egyes területeit és a tibeti fennsíkot, nem csoda hát, hogy megannyi ország, megannyi nép múltjában (és persze jelenében) töltenek be fontos, nem egyszer kultikus szerepet. Különösen a mongolok és arabok azok, akik máig tartják, használják ezeket a madarakat. A solymászatnak az Öböl-országokban nagy a hagyománya, errefelé tenyésztik, de a tiltás ellenére sok esetben be is fogják a kerecseneket, amelyek számos arab-perzsa költeményben, miniatúrán is feltűnnek. Sokat mond a madár egykori megbecsültségéről az is, hogy a török hódoltság idején egyetlen kerecsensólyommal húsz ló árának megfelelő adót válthatott ki az, aki beszolgáltatta az állatot.
– Az utóbbi 100-150 évben kétségkívül az ember lett a legnagyobb ellensége ezeknek a madaraknak. Nem egy sólymunknak veszett nyoma Líbia vagy más észak-afrikai ország fölött. Korábban, a XIX–XX. század fordulóján hazánkban is „divat” volt lelőni a ragadozókat – idézi fel a szomorú múltat Halmos Gergő. Az időközben veszélyeztetett fajjá lett kerecsensólymot végül a törvény szigorával – befogásuk, elpusztításuk bűncselekmény, eszmei értékük pedig egymillió forint – és a madarászok, természetvédők áldozatos munkájával sikerült megmenteni, a hazai populáció az utóbbi évben kétszáz körül járt. Ez viszont olyan alacsony szám, amely mellett a jogunk nem engedi a tartásukat – tette hozzá az MME vezetője.
Ázsia számos országában is védettek, ám a bűnözők rendszeresen megkísérlik elfogni és kicsempészni őket Mongóliából és Kínából. Utóbbiban különösen szigorúak a hatóságok, előfordult már, hogy több embert halálra ítéltek kerecsenek elfogása, lelövése miatt – jegyezte meg a szakember.
A fiókák hamar megszokják Halmos Gergő kezének melegét, s ekkor már a sipítozással is felhagynak. Nagy ritkán vijjognak csak egyet-egyet, miközben az MME elnöke és a Mavir vezetője felhelyezi rájuk a gyűrűket. – A most induló országos gyűrűzés azért fontos, mert segít pontosabb képet kialakítani ezeknek a gyönyörű ragadozóknak az életéről, s ez elengedhetetlen a faj megmentéséért vívott küzdelem sikeréhez – közölte Halmos Gergő, miközben a negyvenméteres magasban a fiókák végre visszatérhettek a fészkükbe.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!