Turistaútnak látszó futárszolgálatot teljesítettem a napokban Kubában. Közel háromezer kilométert vezettem, hogy bátorítást, jó szót és némi támogatást vigyek ellenzéki gondolkodóknak, alternatív könyvtárhálózatot üzemeltető értelmiségieknek, független újságíróknak és politikai okokból bebörtönzöttek családjának. Közel két tucat olyan embernek, akik már nem hisznek a rendszerben ebben a gazdaságilag a tönk szélén álló, de még mindig a kommunizmus egyik utolsó bástyájának számító országban.
Elsőnek egy politikai fogoly családját kerestem fel Havannától félezer kilométerre, egy vidéki kisvárosban. A férfi hat éve ül börtönben, és még tizenkilenc van hátra neki, pedig nem csinált semmi lényegeset azonkívül, hogy nem akart a rendszer része lenni. Rosszkor volt rossz helyen, és a hatóságok hamar találtak indokot arra, hogy lecsukják.
Hamar megtaláljuk a címet, az elítélt édesanyja van otthon. Ezerráncú, láthatóan alultáplált öregasszony egy olyan keskeny lakásban, hogy a szemközti falakat kinyújtott karral könnyedén elérném. Rendkívül szerény körülmények között élnek, ő mégis az itt luxusnak számító kávéval kínálna, ha elfogadnánk. A menye nincs itthon: súlyos beteg, és Havannába utazott, mert ott talán talál gyógyszert a nyavalyáira. A férj a körülményekhez képest jól van a börtönben, legutóbb 2010 augusztusának elején látogathatták meg, egyetlen órácskát töltve vele.
Negyvenfokos a meleg, mi mégis csukott ajtó mögött, halkan beszélgetünk, nehogy a szomszédok meghallják. A néni láthatóan örül, hogy a távoli Európában is tudnak róluk, és elsírja magát, amikor ott hagyok náluk két Boci csokit a minőségi, jelenlegi árfolyamon 28 ezer forintba kerülő fajtából. Ez egy pedagógus közel kétévi bére itt – most egy ideig el tudnak lenni belőle, és néhány „kockányit” gyümölcs vagy élelem formájában be tud juttatni a fiának is a börtönbe.
Nincs értelme húzni az időt, elköszönünk – a látogatással és a címkereséssel együtt is csak negyedórát töltöttünk a városban: titkosrendőr legyen a talpán, amelyik ennyi idő alatt beazonosít és lefülel.
Turistának látszó futár vagyok bérelt autóval. Van kísérőm is, egy tolmács, akiről sokat nem írhatok. A misszióm nem veszélytelen, ezért érthetően óvatosak vagyunk, de ez néha egész komikus helyzetekbe torkollik.
A szigetország második legnagyobb kiterjedésű városában, Camagüeyben volt egy címünk, az egyik kerület főterének környékén. Csakhamar kiderült, hogy a kerület nem kerület, hanem a várostól harminc kilométerre lévő település. Elképzelhetetlenül rossz utakon bukdácsolunk kétórányit, mire odaérünk, és a főtér mellett lévő Calle B (B utca) felől érdeklődünk. Nekünk persze a Calle A-ban lenne dolgunk, csak ezt nem akarjuk mindenkinek elárulni, arra számítva, hogy a két utca nem lehet messze egymástól. Mindenki csak csóválja a fejét, ahogy útbaigazít, miközben egyre kijjebb jutunk a lakott területtől.
Már a környező erdőkben járunk, egyszer nagy ijedségünkre egy kaszárnya elé is elkeveredünk, de sikerül hamar megfordulni, és az őr nem állítja meg a turistarendszámú autónkat. Amikor megérkezünk a helyszínre, kiderül, hogy a Főtér egy láthatóan rég bezárt vállalat neve, és a valaha volt cég munkásainak létrehozott egy rövid barakksort, és ezt az utcát fellengzősen elnevezték Calle A-nak. A környéken mindenki tudja, hogy ott csak egyetlen utcácska van, így minket bolondnak nézhettek a másik, B jelű felől érdeklődve. Sebaj, sikerül megtalálni az emberünket, aki független újságíró az isten háta mögötti telep egyetlen utcájának utolsó házában. A láthatóan megtört férfi egy biciklitárolóra vagy garázsra emlékeztető tákolmányban lakik, és felderül a tekintete láttunkra. Ő is gondosan becsukja az ajtót mögöttünk, és nagyon örül a Boci csokinak. Távozáskor ottfelejtek egy ultramodern digitális kamerát a hozzá tartozó kábelekkel és spanyol nyelvű használati utasítással – utána órákig azon beszélgetünk a tolmácsnővel a kocsiban, hogy mennyire szürreális kép a semmi közepén élő férfi a HD-felbontású kütyüvel. Később kiderül, hogy az újságíró egyébként a fővárosban dolgozna – külföldi szervereken futó kubai független internetes portáloknak –, de amikor elkapják a rendőrök, hazatoloncolják kényszerlakhelyére. Ilyenkor itt kell élnie pár hétig, amíg újra valahogy fel tud utazni Havannába.
Különben nem minden politikai fogoly él elfogadható körülmények között – beszéltünk olyanok családjaival is, akiket köztörvényesek közé zártak be, és naponta meg kell harcolniuk túlélésükért. Egy másik rab súlyos prosztatabetegségben szenved szívbaja mellett, így kétnaponta meg kell katétereznie saját magát, hogy a hólyagjában felgyülemlett vizeletétől megszabaduljon. Egy húszfős börtöncellában, patkányok és tetvek között, ez körülményes vállalkozás. Aki esetleg kiszabadul, annak sem lesz sokkal jobb az élete, hiszen feketelistára kerül, mint minden másként gondolkodó. Itt úgy nevezik őket, hogy disszidensek, és mindenki közéjük tartozik, akikre megharagudott a hatalom. Ezek az emberek elvesztik munkahelyüket, és minden olyan közösségből kirekesztik őket, amely az állam kontrollja alatt áll. Márpedig itt minden az állam kontrollja alatt áll.
A kirekesztés nemcsak szellemi, hanem fizikai értelemben is értendő: több olyan disszidenssel találkoztam, akik nemcsak a társadalom, hanem a világ peremére is kerültek amiatt, hogy isten háta mögötti kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra, ahonnan még a legközelebbi (kis)városba sem szabad bemenniük.
Úttalan utakon autóztam a Guantánamo feletti hegyekben, az ország legkeletibb csücskében, a fővárostól közel ezer kilométerre. Errefelé leginkább ember vagy állat hajtotta-vontatta járművek a jellemzőek: bicikli, szekér, netán lovak nyergében ülő emberek. Ha néha motoros járművel találkozunk, akkor az ősrégi teherautó vagy busz. Nagy ritkán autó is feltűnik a hőségtől bakhátas és szétrepedezett utakon, de az többnyire hetven-nyolcvan esztendővel ezelőtt készült amerikai személygépkocsi. Talán Kuba az egyetlen hely a világon, ahol a magántulajdonban lévő gépkocsik kora jóval meghaladja az ország lakóinak átlagéletkorát: a múlt század harmincas-negyvenes, netán ötvenes éveinek elején gyártott amerikai autók mellett harminc-negyven esztendős Ladák, Arók és Barkasok is vígan róják az utakat. Új vagy viszonylag jó állapotban lévő autót csak állami, többnyire piros (bérautós) rendszámmal lehet látni.
Egy európai gyűjtő szíve belesajdulna az irigységbe a fecskefarkú Cadillac láttán, mely hatalmas füstfelhőt eregetve csigalassúsággal közeleg, hogy aztán a turista láttán nagyot fékezve megálljon, és kiugorjon belőle hat–nyolc kubai, akik gyümölcsöt, szivart, netán szálláshelyet kínálva próbálnak pár konvertibilis pezóhoz jutni. Aki esetleg nem árul semmit, az is barátságosan hátba veregetve az idegent azt mondja angolul: helló, haver, adj egy dollárt!
Az igyekezet érthető: a kubai gazdaság soha nem látott mélyrepülésben van, a gyárakat sorra zárják be, egymillió munkanélküli él a 11 milliós országban, ráadásul épp a napokban jelentette be a kormány, hogy a jövő tavaszig újabb félmillió állami munkahely szűnik meg. Akinek van munkája, az sem jár sokkal jobban: a havi átlagfizetés 250 nemzeti pezó körül van, ami tíz-tizenegy eurót, vagyis háromezer forint körüli összeget jelent! Ezt a pénzt egyetlen perc alatt el lehet költeni például mobiltelefon-egyenlegünk feltöltésével vagy tíz liter benzin vásárlásával. Érthető tehát, hogy mindenki a turistákban és a feketegazdaságban látja az egyetlen módját annak, hogy elkerülje az éhhalált. Élelmiszer alig van, hiszen a valaha agrárországnak számító Kuba importra szorul, és mindennapi szükségleteinek nyolcvan százalékát külföldről kénytelen behozni! Az pedig valutába kerül, amelyből kevés van. Fidel Castro, a hatalomból négy éve önként távozott elnök épp ottlétem alatt ismerte be egy amerikai újságírónak – némiképp meghökkentő módon –, hogy az általa bevezetett kubai gazdasági modell már náluk sem működőképes.
De miért is használnak kétféle fizetőeszközt az országban? Az emberek a fizetésüket helyi pénzben, úgynevezett moneda nacionalban kapják, ebből huszonöt ér egy eurót. Szinte semmit sem kapni érte – nemcsak a szállodákban, hanem a boltokban és a benzinkutaknál is konvertibilis pezót (ezt CUC-nak írják) kérnek az áruért-szolgáltatásért cserébe, a váltóhelyen pedig egy euróért 1,13 CUC-ot adnak, így egy konvertibilis pezó körülbelül 250 forintba kerül. A kubaiak semmire sem tartják a moneda nacionalt – amikor egy útszéli árusnál azzal akartam fizetni a banánért, megvetően nézett rám, és azt mondta, az nem pénz. E véleménye azért nem akadályozta meg abban, hogy a visszajárót ebben a „nem pénzben” adja.
A kettészakadt gazdaság a társadalmat is szétroncsolta: a helyiek joggal érezhetik magukat hátrányos helyzetűnek a saját országukban, hiszen minden egyes pillanatban érezhetik a helyzet megalázó fonákságát. Utazni például szinte lehetetlen, hiszen alig van tömegközlekedés: órákat állnak az út mentén stoppolva az emberek, abban reménykedve, hogy felveszi őket egy turista által vezetett bérautó.
Az 1993-as Eper és csokoládé című film (a Tomás Gutiérrez Alea és Juan Carlos Tabío készítette alkotás kényes témát, a szakadárságot és a homoszexualitást feszegeti a karibi szigetországban) óta világhírű fővárosi Coppelia fagylaltozó előtt például sorok kígyóznak a tikkasztó hőségben, de a konvertibilis pezóval fizető külföldi egyből besétálhat, és egy elkülönített részen azonnal megkapja a hűsítő csemegét. Én például vasárnap délután magányosan, két biztonsági őr és egy vörös plakátról figyelő Che Guevara társaságában kanalazhattam ki a gombóconként körülbelül egy euróba kerülő guayabafagylaltot. Hasonlóan diszkriminatív a helyzet a világhálóval is: a 2,5 millió fővárosi lakosnak hivatalosan egyetlen netkávézóban van joga internethez jutni, ezért a legtöbben kénytelenek belógni a külföldieknek fenntartott szállodákba, ahol méregdrágán, óránként hat–tíz konvertibilis pezóért lóghatnak az errefelé sebesnek egyáltalán nem nevezhető információs szupersztrádán, ha épp a kormány nem blokkolja a keresett oldal elérhetőségét.
Az utazás különben sem egyszerű: a stoppolás nehézségeiről már írtam, és minden jelentősebb település előtt vannak ellenőrző pontok, ahol a rendőrök vizsgálják az utasok adatait. Kivéve a turistákét – azok lassítás nélkül roboghatnak át a kontrollpontokon. Apropó, utazás: szinte mindenki stoppol, és a rendőrök gondoskodnak arról, hogy a magánjárművek is zsúfolva legyenek utasokkal. Bár elméletileg a turistáknak nem kötelező felvenni az út mentén várakozókat, minket is többször megkért az autót leállító amarilló, hogy vegyük fel az ismerőseit. Így legalább megtudtuk, hogy komoly vagyon egy autó, és a hatvan-hetven esztendős amerikai roncsokat is tizenöt–húsz ezer konvertibilis pezóért lehet megvásárolnia annak, akinek sikerült ennyi pénzt valahonnan összeszednie.
A vén Ladát nem szabad eladni, így csak öröklés útján cserélhet gazdát. Új autó behozatalát csak különleges esetben engedélyezi a kormány, legutóbb például egy országos hírű baseballjátékos, Eduardo Paret vásárolhatott magának kocsit Mexikóban.
A stopposoknak köszönhetően pontosan tudjuk a vidéki, jegyre adott fejadagot is, melyet a hónap első napjaiban kivételesen nemzeti pénzért lehet kiváltani az üzletben. Szeptember első napjaiban az emberek a következőket vásárolhatták meg nyomott áron egy hónapi adagként: fejenként egy szivart és egy pakli cigarettát egy doboz gyufával, öt tojást, egy font rizst, húst és olajat, két font babot, egy csomag sót. Kaptak egy font kávét, ugyanannyi cukrot és a család nagyságától függően (itt különben sejtnek nevezik a családot) fél vagy egy egész csirkét.
Ahogy telnek a napok, egyre inkább úgy érzem magam, mintha egy utazó porszívóügynök lennék: mindennap máshol alszom, és naponta több száz kilométeren át vezetek egy koreai kisautót (a kölcsönzőben ez volt a legolcsóbb), hogy valakivel fél órára találkozhassak.
Az óvatosság indokolt, hiszen egy amerikai állampolgár, bizonyos Alan Gross december óta börtönben van Kubában, mert az USAID megbízottjaként komputereket és mobiltelefonokat adományozott a havannai zsidó közösségnek, és ez tilos. Raúl Castro államfő szerint a férfi „Washington Kuba-ellenes felforgató politikájának szolgálatában súlyos vétségeket követett el”, ezért még akkor sem engedték szabadon, amikor a napokban a kiszabadítása érdekében Kubába utazott az egyesült államokbeli Új-Mexikó kormányzója. A történet azért is különösen érdekes, mert közben Kuba megpróbál tenni azért, hogy a szebbik arcát mutassa a világ felé. Nemrég megígérte ötvennégy ellenzéki politikai fogoly szabadon bocsátását, és közülük harmincketten már távozhattak is az országból. Hogy pontosan kik, arról nincs névsor – nekem hatórányi vezetésbe került megtudni egyikükről, hogy őt is kiengedték. Az ország egyik legtávolabbi csücskébe, a tengerparton fekvő Moába kellett leautóznom, hogy a hetvenötös rabnak számító Próspero Gaínza Agüero családját meglátogassam.
A hetvenötösök egy 2003-ban végrehajtott állambiztonsági akció következményeként kerültek börtönbe, egyszerre hetvenöten (innen a nevük), köztük közismert ellenzéki újságírók és értelmiségiek. A tömeges letartóztatás híre nagy visszhangot váltott ki a világban a kubai rezsim elnyomó jellegének egyik legjellemzőbb bizonyítékaként. Az akkor letartóztatottak közül néhányat időközben kiengedtek, de „természetesen” azóta is voltak letartóztatások – emberjogi szervezetek szerint az év elején legalább háromszáz politikai fogoly volt a kubai börtönökben.
A tengerparthoz közeli kis lakásban a rab fia fogad, aki egyszerre boldog és szomorú. Apját nemrég kiengedték a börtönből, sőt anyjával együtt Spanyolországba távozhatott, viszont őt már nem engedték emigrálni.
Mindennap máshol szállunk meg, és kizárólag a „casa particularnak” nevezett magánszállásokon. A kétirányú kék nyíllal megjelölt házakat minden városban meg lehet találni. A kilencvenes évek második felétől engedtek teret bizonyos privát kezdeményezéseknek – előtte az ország majdnem összeomlott a szovjet támogatás leállása és a keleti blokk összeomlása okozta hiány következtében. Az emberek szó szerint éheztek, pattanásig feszült a helyzet, ezért utat engedtek a magánjellegű kisvállalkozásoknak: szigorú feltételek mellett ki lehetett adni maximum két szobát, vagy a lakás nagyszobáját átalakítva kisvendéglőt, úgynevezett palladerót lehetett nyitni korlátozott számú asztallal. Azóta ezek jelentős része bezárt, mert a hatalom gondoskodott arról, hogy a gyakori ellenőrzések során találjanak olyan hibákat, amelyek az engedély azonnali visszavonásával jártak. Akik túlélték a kontrollokat, és havonta megfizetik (természetesen konvertibilis pezóban) az adót, azok akár egy állami honlapon, a www.cuba-junky.com-on is hirdethetik a szolgáltatásaikat. Én soha nem foglaltam előre szállást, hanem egy városba érkezve nekiláttam a két nyíllal megjelölt házakat keresgélni.
Santa Clarába érkezve alig értem be a központba, egy idős nő megkopogtatta az ablakot, hogy ugye casa particulart keresek, és a választ meg sem várva beült a hátsó ülésre. Gondoltam, megér egy próbát az ajánlata, így hagytam, hogy eligazítson a központból nem messze lévő házba. Ott azonnal kiderült, hogy nem az övé a lakás, ő csak felhajtó volt, és személyenként és éjszakánként öt konvertibilis pezót inkasszált a házigazdától az általa hozott vendégért – neki ugyanis volt ideje egész nap a központban üldögélni és turistarendszámú autókra vadászni.
A valuta utáni eszeveszett hajsza elképesztően kreatívvá teszi az embereket, akik mindenből megpróbálnak pénzt csinálni, és a legelemibb gesztusok után is nyújtják a markukat. Minden szálláson felajánlják, hogy vacsorát főznek (tíz-tizenkét pezó személyenként), a reggeli négy-ötbe kerül (az átlag 25 pezós éjszakai szobaárban nincs benne a reggeli), és általában külön pénzt kérnek a kocsi „őrzéséért” is. A Santa Clara-i házban ezért a szolgáltatásért két pezót kértek, de a lehetőséget a szomszédok is felajánlották. Tőlük nem kértem (a háziaknál már kifizettem), így nyilván csak fatális véletlen, hogy reggel gumiszereléssel kellett kezdenem napot, mert az autó egyik kerekét éjszaka valaki kiszúrta.
Az egyik – havannai – magánszálláson megrendeltem a vacsorát is, és este belecseppentem egy igazi Pedro Almodóvar-filmbe: a túldíszített, nippekkel és giccses fotókkal telepakolt konyhában én rákot vacsoráztam, mialatt az asztaltól fél méterre egy igen szép és fiatal leányzó a házigazdánk lábát mosta és pedikűrözte. A helyzet érthető: aki központi helyen lakik, és kiadható szobája van (és turistát is talál), annak a két szoba egyetlen éjszaka annyi pénzt hoz, mint egy féléves átlagfizetés, így ennek köszönhetően a helyi viszonyokhoz képest fényűző életet élhet.
Néha egészen kreatív megoldásokkal is találkoztunk: ugyan csak egy szobájuk volt kiadó, a házigazdák inkább a konyhában aludtak, csak fizessünk mindkét szobáért. Persze a szomszédok előtt nagy hangon arról beszéltek, hogy egy pár lakik náluk, természetesen egy szobában. Mert szinte minden szállásadó megjegyezte halkan, hogy a szomszéd besúgó, a Comités de Defensa de la Revolución tagja. A Forradalomvédelmi Bizottságot azért hozták létre annak idején, hogy tagjai a saját lakókörnyezetüket figyeljék, ellenforradalmi ügynököket keresve. A szervezetnek papíron hétmillió tagja van a 11 milliós országban!
Az egyik kisvárosban egy alternatív könyvtárt működtető nőt látogattam meg. Az egész országra kiterjedő hálózat nem legális ugyan, de mindenki tud a létezéséről: ennél a nőnél még a helyi rendőr is kölcsönöz néha videót vagy könyvet. Ne gondoljunk feltétlenül politikai művekre (persze általában azok is vannak), de megtalálni itt minden olyat, amely a hatóságok szerint nem fontos vagy egyenesen tiltott. Amerikai filmek, betiltott szerzők művei, az általános információhiányt csökkentő ismeretterjesztő művek egyaránt vannak a polcokon. Ezen a helyen láthatóan nem féltek a hatóságoktól: a nappaliban berendezett könyvtár falán ott virít az egyik (illegális) ellenzéki párt, a CID (Független Demokratikus Kuba) plakátja, ugyanis a könyvtárosnő férje a politikai szervezet helyi sejtjének a vezetője. A krétával teleírt kis iskolai tábla azt jelzi, hogy előadásokat, képzéseket is tartanak, legutóbb épp a független pedagógusok látogattak ide. Csodálkozásomat látva elmagyarázzák, hogy szerintük a rendszer már megbukott, csak még nem ismerik be „odafenn”, azaz Havannában.
Hasonló véleményen vannak az általam megkérdezett fővárosi értelmiségiek is. Arról beszélnek, a fiatalok már nem akarnak beiratkozni a kommunista szervezetekbe, az emberek nem hisznek sem az eszmében, sem a vezetőikben. A „szakállas embert”, Fidel Castrót ugyan előrángatták a halálos ágyáról – legutóbb éppen ottlétem idején az egyetemi ifjúság előtt beszélt, nem mondva semmi lényegeset –, de ez már csak egy „kivénhedt oroszlán utolsó karmolása”. Az ellenzék napról napra erősebb és szervezettebb, az országban egyre több szamizdat újság jelenik meg, és sokan blogolnak, nyíltan kimondva véleményüket. Akad olyan lap is – beszéltem a szerzőivel –, amelyet Kubában szerkesztenek és tördelnek, Svédországban nyomtatnak ki, a kinyomtatott példányokat pedig visszacsempészik Kubába, és megoldják a terjesztést is.
A tarthatatlan helyzetet látva Fidel fivére, Raúl lépéskényszerbe került, és engedett a szorításon, de az általa javasolt reformok messze nem elegendőek arra, hogy leengedjék a felgyülemlett gőzt a társadalomban. Az, hogy földet adtak bérbe a termelőknek, azt eredményezte, hogy vidéken kicsit jobban élnek (Havannában láthatóan rosszabb bőrben vannak az emberek, mint vidéken, annak ellenére, hogy a jegyrendszerben kicsit több jár a fővárosiaknak), de ettől még nem lett több pénzük.
Az emberek nem hisznek a látványosan meghirdetett korrupcióellenes harcnak sem, mert a saját tapasztalatuk ellentmond a propagandának. A hitélet engedélyezése a közösségek megerősödését hozta – több házon láttam Isten szeret téged! feliratot, és kétszer is kaptam ismeretlenektől Jézus hív! cetlit, ami pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt a magát ateistának hirdető országban.
Az ellenzék megerősödött: vannak szociáldemokraták, liberálisok, kereszténydemokraták és a floridai emigránsok által támogatott republikánusok is. Akikkel találkoztam, arra kértek: mondjam el az itt akkreditált uniós nagyköveteknek, hogy ne biztassák az embereket a kivándorlásra, helyette a független közösségek megerősödését támogassák, és próbálják rávenni a kubai akadémikusokat, vezető értelmiségieket arra, hogy vállaljanak minél nagyobb szerepet a társadalmi és politikai alternatívák megteremtésében. – Ha mindenki itt lenne, aki elmenekült az elmúlt években, már elegen lennénk a gyors rendszerváltáshoz – mondja szomorúan egy neves független újságíró.
A 2,5 milliós főváros különben sokféle értelemben is másik világ: miközben vidéken többnyire taxiként használt triciklikkel és lovas szekerekkel oldják meg a tömegközlekedést, itt viszonylag modern buszok is vannak. A város ennek ellenére büdösebb és koszosabb, az ékességének számító tengerparti Malecón egykor gyönyörű épületeiről például nehéz megállapítani, hogy építik vagy épp bontják őket. A lakásokba bepillantva nem ritka látvány, hogy a konyhában egy hokedlin a háziúr nagy műgonddal épp újraperselyezi a negyvenesztendős Lada motorblokkját. A piacon alig van áru, így láttam olyan eladót is, akinek a teljes készlete egy vietnami balzsamból és öt darab kínai plasztik öngyújtóból állt – legalább este nem volt bonyolult a leltározás.
A szerző felvételei
Egyetlen dolgot lehet szinte mindenhol kapni – erre láthatón nagy figyelmet fordít az állam: a helyben termelt cukornádból készített rumot. Már kora reggel is tántorognak az emberek az utcán, miközben az alkoholizmus hivatalosan nem is létezik, így nyilván nem is okoz problémát. Kuba korábbi büszkesége, a kitűnő egészségügy is összeomlóban, de nem csak a krónikus gyógyszer- és eszközhiány miatt. A Venezuelától kapott olcsó olajnak súlyos ára volt, Hugo Chávez ugyanis kubai orvosokat és ápolókat kért és kapott cserébe, hogy az ottani szegénynegyedekben, a favellákban élő szegények egészségügyi ellátását megoldja, és ezzel sorozatban nyerje a választásokat. Hivatalosan hatvanezer jól képzett egészségügyi káder utazott oda (forrásaink szerint ennél jóval többen), és ez azzal járt, hogy a szigeten drasztikusan romlott az egészségügyi ellátás, mert medikusok és gyakorlat nélküli orvosok kénytelenek elvégezni a legsúlyosabb műtéteket is. Ráadásul nincs pénz az egyetemek fenntartására sem, ennélfogva míg a „legszebb időkben” egymillió egyetemistával büszkélkedtek, most ennek tizede sincs.
Két hét kubai tartózkodás és közel háromezer kilométer autózás után kénytelen voltam megállapítani, hogy Kuba szomorú ország: a híres életöröm és vitalitás jeleit csak nyomokban látni. Ugyan sok helyen szól a reggaeton, ez a karibi lagzilajcsi, és rumot is sokan isznak, ez mégsem a féktelen dáridózás földje, sokkal inkább a megfásult, elkedvetlenedett embereké, akik csak akkor jönnek tűzbe, ha a kivándorlás lehetősége kerül szóba.
Az utolsó napon a reptér felé autózva azon gondolkodom: ha nálunk elmaradt volna a rendszerváltás (arról most ne beszéljünk, hogy éppenséggel jobban is elsülhetett volna), akkor az itt élőkhöz hasonlóan, csak éppen valahol Kelet-Európában talán én is egy kapanyélre támaszkodva figyelném az úton elsuhanó, bérautós rendszámú futárokat.
És egy másik, sokkal normálisabban működő világról csak annyi fogalmam lenne – ahogy a „gerappás” takarítófiúnak egy néhány évvel ezelőtti autóreklámban –, amennyi zene a járműből kiszűrődik.
Lukács Csaba
pitz dániel
Újbuda önkormányzata fizeti a Tisza Párt influenszerét
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!