Támadta már meg racka?

Nem tekintem magam kultúrmisszionáriusnak, őket megeszik a kannibálok – mondta az MNO-nak Ferenczi György, aki ugyanakkor büszke rá, hogy zenekara, a Rackajam feldolgozásainak hatására veszik elő Petőfi Sándor, Ady Endre, vagy épp Gérecz Attila versesköteteit. A szájharmonikás-énekessel A rackák világa című „rock ’n’ roll könyv-” és lemezbemutató előtt beszélgettünk. Interjúnk.

Ferenczi György és a Rackajam november 27-én, szombaton tartja A rackák világa című lemezének bemutatóját a VI. kerületi Szikra Cool Tour Házban, 19 órai kezdettel.

– Mutációt követően jött létre a racka csavart szarva – idézik A rackák világában a névadó juh definícióját. Rögtön alatta ott van a jammé is: zenészek érdek nélküli improvizációja. A könyv-lemez kombináció mutáció, azaz átalakulás vagy jam?

– Számunkra a Rackajam azt jelenti, hogy ez egy magyar örömzene. A jamsession általában úgy jön létre, hogy koncert után különböző zenészek összejönnek, hogy játsszanak egy kis bluest. Sok zenészből éppen ez a fajta muzsikálás hoz elő olyasfajta lazaságot, ami a saját koncertjük alatt valamiért bennük marad. A másik ok pedig az, hogy a racka az egy tipikusan magyar állat, egy igazi hungaricum, nekünk pedig fontos, hogy már a névből kiderüljön, hogy milyen zenét játszunk. Ezért hagytuk el öt évvel ezelőtt a Herfli Davidson nevet, ma már nagy szerepe van dalainkban a magyar népzenének és a magyar kultúrának. De ugyanakkora jelentőséget tulajdonítunk a rock ’n’ roll forradalomnak is.

- Radnóti Mint a bika című versével indul A rackák világa. A „Herfli-bika” rohant körbe és a „Racka-bika” szagol föl a levegőbe?

– Így van. De az is benne van ám a versben, hogy az erő azért az idősebb korban sem veszik ki a tenyészbikából!

– Nem volt az elején félsz Önben, hogy egy Petőfi-vers elé odakurjantotta, hogy Roll Over Beethoven, egy Ady-mű után meg azt, hogy Manic Depression is searching my soul?

– Nem tartottam a reakcióktól, csak nagyon kíváncsi voltam rájuk. Mind a fiatalok, mind a kultúrsznobok véleménye izgatott. Tudtam, hogy utóbbi körökből vicces észrevételek és nagy felháborodások érkeznek majd, ez be is jött. Amikor belefogtunk ezekbe a feldolgozásokba, akkor komoly irodalmárok akadtak ki, mondván: így nem lehet Petőfit muzsikálni. Érdekes, mikor ezt olyan emberek mondják, akik soha nem is zenéltek. Mi a kulturális demokráciában hiszünk: vagyis mindenki azt zenésít meg, amit akar. Magam pont arra vagyok a legbüszkébb, hogy sokan a mi lemezeink hatására vettek verseskötetet a kezükbe, vagyis a demokrácia működik. Nem tekintem magam persze kultúrmisszionáriusnak – azokat megeszik a kannibálok –, de el kell ismernem: itt nem én vagyok a lényeg, hanem Petőfi Sándor és Ady Endre.

A másik oldala a dolognak pedig az, hogy észre kell venni: a magyar embernek olyan a természete, amit mondanak neki, azt biztos, hogy nem csinálja meg. Így senkihez nem fognak közel kerülni a versek, és karrierből sem lehet költői életművekhez nyúlni, ahogy a rock ’n’ rollhoz sem. Azonnal észreveszik, hogy kilóg a lóláb, pláne az internet korában. Lehet büntetlenül méregdrága, rossz produkciókat kínálni, de a fiatalok nem fognak harapni rá, egyszerűen letöltik majd, ami nekik tetszik, és így döntik el, hogy milyen koncertre mennek. És ez teljesen jól van így.

– Elég sok hozott anyagból dolgoznak. Átdolgozás, feldolgozás, versek, népzene. Eszerint amit a Rackajam csinál, az nem is több, mint előadó-művészet?

– Írunk szöveget mi is. Régen a saját, rossz soraink azután hullottak ki, hogy megtapasztaltuk: nem működnek koncerten. Most, hogy verseket zenésítünk meg, az ilyen próbálkozások be sem kerülnek a programba. Éppen ezért, ha a lemezen szereplő tíz olyan dal mellé, amelynek a szövegét a magyar irodalom klasszikusaitól vettük, oda tud kerülni két-három saját szerzemény, az nekem már hallatlanul nagy dolog.

– Ha már önállóság: saját versekben, novellákban nem gondolkodott?

– Nem vagyok író, hangszeres muzsikus vagyok, akinek azért van mondanivalója a világról. Szeretnék írni persze, de ugyanennyire szeretnék filmet is csinálni, csak nincs türelmem hozzá, hogy leüljek a gép elé és ott pötyögjek.

– „Az a zenekar tud igazán muzsikálni, aki el tudja játszani mindenfajta erősítés nélkül a saját zenéjét, úgy, hogy azt ő is élvezi” – nyilatkozta egyszer. Nem is lép már fel dörmögő basszusok és gerjedő erősítők között?

– A Rackajamnek most ez a fajta előadás fekszik. Imádom én a kávásan megütött dobokat is, csak most nem találom meg magam ebben a környezetben. Jammelni persze szeretek, csak egy teljes programot nem tudnék így felépíteni. Most ott tartok, hogy a hangszeremnek, a harmonikának minden egyes rezdülését szeretném hallani, elektromos, torzított hangzásnál ez pedig nem működik. Ez jó volt nekem húsz évig, csak most az akusztikus muzsikában találok nagyobb szabadságot, az erő pedig erősítő nélkül is – ahogy mondtam korábban – ugyanakkora.

– A szabadság már Petőfi előtt is egyik kedvenc témája volt. Van egy fotó a könyvben, ahol börtönben zenélnek. Könnyebb ott a szabadságról énekelni, vagy inkább egy fesztiválon érvényesül ez a téma, ahol mindent szabad, de semmit se muszáj?

– A baracskai börtönben nagyon nehéz volt zenélni. Őszintén megvallom, én nem is szerettem volna odamenni muzsikálni. Gryllus Dániel beszélt rá, hogy menjünk el, adjuk elő Pál apostol leveleit, jön velünk Halmos Béla bácsi prímás is. Azért vállaltam el, mert aznap játszottunk börtönben és templomban is. Egy nap alatt adtunk koncertet a mennyben és pokolban is, ha úgy tetszik. Ki is készült az egész zenekar lelkileg is, mentálisan is. Bármelyikünk rács mögé kerülhetett volna, ha a jóisten nem ad hangszert a kezünkbe.

– Azon az egyébként fekete-fehér képen, ami a kápolnában készült, van egy magyar zászló, ami viszont színes. Miért?

– Az ember fiatalkorában nem törődik azzal, hogy honnan jött. Ezt nem is szabad erőltetni, saját példám is ezt mutatja: soha nem csináltam semmiből koncepciót, csak muzsikáltam felszabadultan. De meg kell nézni, hogy megy ez Nyugat-Európában: a franciák rengeteget fektetnek abba, hogy a francia tehetségek otthon maradjanak és odahaza, hazai produkcióval gyarapítsák a francia kultúrát. Olaszországban is előbb vesznek meg egy olasz nyelvű lemezt, mint angolt. Nálunk is így kellene, ehhez pedig pont hogy nem szabad becsukni a szemünket a világ elől, hanem éppen hogy ki kell nyitnunk. Csak mindig a saját kultúránkat kell alapul venni.

– „A rackák világa ránk, magyarokra is vonatkozik” – írja a könyv hátoldalán. Igaza lenne a falfirkának – birka nép volnánk?

– Valahol igen, hiszen mi is ennek a birka népnek vagyunk a tipikus egyedei. Semmivel nem tartjuk magunkat különbnek.

– Nem áll az szemben azzal, amit az imént mondott, hogy mi magyarok mindig mást csinálunk, mint ami kötelező lenne?

– Támadta már meg rackajuh? Engem már igen, a cseszneki várban. Ott volt kikötve, bégetett egyet, és már indult is felém, minden különösebb ok nélkül. Majdnem el is tépte a kötelet. Nekünk is ilyen természetünk van, az az igazság. Ennek persze hatalmas előnyei is vannak, ilyen erővel törnek felszínre a tehetségeink is. Ki tudja, talán 1956-ot is ennek a vakmerő mentalitásnak köszönhetjük. A következő lemezünkön, ahol Gérecz Attila verseit zenésítjük meg, talán énekelünk is róla. Ő számomra legalább olyan fontos költő, mint Petőfi: szintén forradalmár volt, 1950-ben csukták le államellenes szervezkedésért, aztán négy év múlva megszökött, és éppen ’56-ban börtönözték be újra – besúgták. De ismét kiszabadult és az utcán halt meg. 2011. október 23-án szeretnénk megjelentetni ezt a lemezt.

– Nem kapja meg balról a „magyarkodó”, jobbról pedig a „magyarosch” címkét?

– A szemembe senki nem mondja, ami meg a hátam mögött hangzik el, az nem érdekel. Ilyen zenét játszom nyolc éve, erre vagyok büszke, ahogy a magyarságomra is. Nem a mai viszonyok miatt érzem én magam magyarnak, hanem Hunyadi János miatt. A maga korában ő is egy nagy vitákat kiváltó egyéniség volt, de ma már látjuk, hogy micsoda fantasztikus szerepet játszott a magyar történelemben.

– Az Öreg leszek című dalában még anno azt mondta, hogy „chicagói fekazenét kell majd játszania”. Ha most írná a számot, akkor széki lassút énekelne?

– Nem valószínű, mert pont mostanában jöttem rá, hogy azóta tudok és szeretek igazán bluest játszani, amióta nekem ez nem kötelező. Kapolcson, hajnali négykor álltunk neki nyolcan-tízen bluest játszani, és akkor sikerült életemben először tisztességesen elfújni egy lassú bluest. Húsz év után. Ezért nem is játszunk tradicionális bluest a Rackajammel, mert ilyen jól biztos, hogy nem menne.