IV. Béla, aki 1235-ben lépett trónra, megkísérelte a gyengülő királyi hatalom erősítését, de ez kiváltotta a nemesség elégedetlenségét. Béla 1239-ben befogadta a mongolok elől menekülő kunokat, akik azonban nomád életmódjuk miatt hamar összeütközésbe kerültek a magyarokkal. A korabeli krónikás, Rogerius szerint „királyával ellenséges állapotban volt Magyarország, amikor (1240) karácsony táján híre érkezett, hogy az Oroszországgal határos magyar végeket elpusztították a tatárok”. A híreket kevesen vették komolyan, így a Batu kán vezette mongol fősereg 1241. március 12-én játszi könnyedséggel tört át a határtorlaszokon és söpörte el Dénes nádor ötezer fős seregét, miközben Pesten csak lassan gyülekezett a magyar haderő. A közhangulat időközben a tatárok szövetségeseinek gondolt kunok ellen fordult: Kötönyt felkoncolták, mire a kunok dúlva és pusztítva dél felé kivonultak az országból.
A mintegy 60 ezer fős magyar haderő kelet felé indult, és április 10-én a Sajó hídjánál vert tábort. A szálláshelyet szekerekkel vettek körbe, az egymást érő sátrak között közlekedni is alig lehetett. Az elbizakodott magyarok nem tudták, hogy már a Batu kán vezette, létszámban egyenlő mongol fősereggel állnak szemben. Az éjszaka folyamán a Sajó-hídnál visszavertek egy mongol támadást, amit a sereg nagy része döntő győzelemnek gondolt, és aludni tért. A mongolok azonban újra támadtak, több helyen átkeltek a folyón és hajnalra bekerítették a magyarokat. A táborra nyílzápor zúdult, a sátrakra tüzet vetettek, a bennlévők pedig a zsúfoltság miatt képtelenek voltak a védekezésre. A tatárok a menekülők számára folyosót nyitottak, de aztán lenyilazták, mocsárba fojtották a halálra hajszolt menekülőket. Béla az őt védelmezők hősiességének köszönhetően el tudott menekülni, de hadserege megsemmisült. A csatatéren holtan maradt számos főpap és főnemes, kétnapi járóföldre mindent holttestek borítottak.
A mongolok lerohanták a védtelenül maradt országot, csak a várak védői tudtak dacolni velük. A kezükbe került királyi pecséttel megszervezték az aratást és az adóbehajtást, majd ismét nagy pusztítást vittek végbe a lakhelyére visszacsalt lakosság körében. Az Ausztriába menekült Béla királyt Frigyes herceg segítség helyett elfogta, kifosztotta, az uralkodó végül Trau várába menekült.
A mongolok 1242 tavaszán váratlanul kivonultak. Ezt régen az új nagykán megválasztásával hozták összefüggésbe, de vélhetőleg inkább veszteségeik, s hagyományos taktikájuk miatt döntöttek így: a végleges megszállás általában a felderítő-előkészítő hadjáratok után következett. A pusztítás így is felmérhetetlen volt. Egy nyugati krónika szerint „Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította”. A lakosság mintegy negyede esett a harcok, a járványok és az éhínség áldozatul – ekkora pusztulást a magyarság csak a későbbi török korban élt át újra. Az ország IV. Béla irányításával épült újjá, így méltán nevezik őt második honalapítónak.
(MTI)
origo.hu
Kocsis Máté: Ruszin-Szendi Romulusz az ukránok kezére játszott
