Stiglitz a legújabb vagyoneloszlási adatokból indul ki: a leggazdagabb 1 százalék ma az összfizetések negyedét viszi haza, és az összvagyon negyven százalékát birtokolja. Huszonöt évvel ezelőtt ezek a mutatók 12 és 33 százalékon álltak. Míg a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek: a csak középiskolai diplomával rendelkezők például 12 százalékkal kevesebb pénzt visznek haza, mint egy negyedszázaddal ezelőtt. Amerika lehagyta Európát: ma Oroszország és Irán áll hozzá legközelebb az egyenlőtlenségben.
Egyes tudósok évszázadok óta próbálják igazságosként feltüntetni a különbségeket: a magas keresetűek leleményességük, produktivitásuk és társadalmi hasznosságuk okán érdemelték ki helyzetüket – szól a 19. századi elmélet. Stiglitz szerint azonban az utóbbi három év gazdasági válsága végleg leszámolt ezzel a vélekedéssel: a bankszektor vezetői, akik a világ legtöbb pénzével rendelkeznek, gazdasági krízisbe taszították a világot, és nem csak a társadalom jólétét, de saját cégük működését is csak negatívan befolyásolták.
A közgazdász leszögezi, legyen akármennyire magas egy társadalom összterméke, ha polgárai legnagyobb része évről évre nehezebben él meg, kevesebb pénzt keres, előbb-utóbb bukásra van ítélve. Az egyenlőtlenség torzuláshoz vezet: például ma a legokosabb, legtehetségesebb fiatalok a bankszektort választják, látva a csillagászati fizetéseket – miközben a kutatás-fejlesztés, melyben egykor Amerika élen járt a világban, egyre kevesebb jelentős eredményt tud felmutatni. Ahogy nő a szakadék a szegények, a középréteg és a gazdagok között, úgy csökken a közös, társadalmi ügyek fontossága a legfelsőbb egy százalék számára: nekik nincs szükségük parkokra, gyermekeiket nem az állami oktatásban nevelik, betegeiket nem a közkórházakba hordják. Ahogy a szakadék növekszik, úgy veszti el empátiáját a mágnás a kisember iránt. Miért fizessenek hát adót, miért járuljanak hozzá a közjóhoz?
A szupergazdagok ezért félnek annyira az erős államtól. Az erős állam adóztat, elvehet valamit a hatalmas vagyonokból, és a különbségek kiegyenlítésére használhatja azt. Amerikában azonban a vagyonosoknak nincs oka a félelemre – állapítja meg Stiglitz. A megosztott, gyenge politikai vezetés a kezükre játszik – legyen szó az osztalékot sújtó adók csökkentéséről, vagy a trösztellenes törvények enyhítéséről. A kormány gyakorlatilag ingyenes kölcsönöket juttat a bankszektornak, és milliárdos segítségcsomagot, amikor minden más haszontalan. A felelősségre vonás pedig elmarad: az elmúlt három évben jórészt egyetlen bankár sem került rács mögé.
A pénz és a hatalom együtt jár, mondja Stiglitz. Az 1980-as évek nagy megtakarításicsalás-botránya idején, melyben a mai tétekhez képest csak aprópénzről volt szó, a kongresszusi bizottság elnöke megkérdezte az egyik bankárt, valóban sikerült-e befolyást vásárolnia a törvényhozók közt szétosztott másfél millió dollárral. „Nagyon remélem, igen” – szólt a válasz. A Legfelsőbb Bíróság azóta eltörölte a vállalatok politikai hozzájárulásokat sújtó plafonját. Majdnem minden szenátor, és a legtöbb képviselő a felső egy százalékból érkezik, a felső egy százalék tartja a helyén, és tudja, ha hivatali ideje alatt a felső egy százalék érdekét szolgálja, a felső egy százalék akkor is megjutalmazza, ha esetleg az alsó 99 százalék nem választja újra. Így nem szabad csodálkozni, hogy a választott képviselők megtagadják a kormányzattól a gyógyszerárak vitatásának jogát – gyakorlatilag billió dolláros ajándékot juttatva a vegyi cégeknek. Nem szabad csodálkozni, hogy nem születhet adótörvény a leggazdagabbaknak juttatott csökkentések nélkül – a felső egy százalék hatalmát tekintve az lenne a különös, ha nem így működne a politika.
Az egyenlőtlenség daganata minden lehetséges módon eltorzítja a társadalom egészséges működését. A leggazdagabbak nem érzik a magasabb adókat és az emberáldozatot, amivel a háború jár: gyermekeik nem szolgálnak a seregben, adókat pedig csak igen ritkán és igen keveset fizetnek. A külpolitika évezredek óta a nemzet érdekeinek és a nemzet erőforrásainak kiegyensúlyozott használatáról szól: amikor azonban a felső egy százalék ül a kormánynál, mely nem viseli a következményeket, a kiegyensúlyozottság nem szempont többé. A felső egy százalék számára nincs túl veszélyes vállalkozás: a cégek és a szerződéses partnerek csak nyerhetnek a megrendeléseken.
A gazdasági globalizáció is a szegények és az egyszerű emberek ellen dolgozik: az országok kénytelenek az üzlet kegyeit keresni, ez pedig leviszi a vállalati adókat, gyengíti az egészségi és természeti jogszabályokat, és a dolgozók nehezen kiharcolt jogainak erodálódásához vezet: pontosan ez történik most az USA több államában, például Wisconsinban.
Ezek a problémák nem érintenek minket – gondolja az egy százalék. Stiglitz szerint azonban óriásit tévednek. Az egyenlőtlenség igazságtalansághoz, a nemzeti összetartozás érzésének kopásához vezet. Amerika sokáig büszkén olyan helynek tartotta magát, ahol bárki feljuthat a csúcsra. A közgazdász szerint kutatások bizonyítják, ez ma Európára sokkal inkább érvényes, mint a „lehetőségek országára”.
A lehetőségek megvonása, az igazságtalan rendszer vezette az embereket az utcára Tunéziában, Egyiptomban és szerte a Közel-Keleten. A növekvő élelmiszerárak, a magas munkanélküliség csak olaj volt a tűzre – olyan olaj, amely az Egyesült Államokban is fellelhető: a fiatal álláskeresők ötöde nem talál munkát. Olyan társadalmak ezek, ahol a hatalom forrása egyedül a vagyon, ahol virágzik a korrupció, ahol a gazdagok gyakran az ország megjavításának útjában állnak.
„Ahogy lenézünk az utcán forrongó tömegekre, az járhat a fejünkben: hazánk rengeteg fontos dologban ezekhez a távoli, problémás helyekhez vált hasonlatossá. Mikor érnek el a tüntetők Amerikába? – kérdezi a Nobel-díjas tudós. – A legfelső egy százalék magáénak tudhatja az ország legszebb házait, legjobb orvosait, és legfényűzőbb életstílusát. Egy dolgot azonban nem vehetnek meg pénzükért: nem érthetik meg, hogy sorsuk elszakíthatatlanul összefonódik a maradék 99 százalékéval. A történelem tanulsága szerint a felső tízezer előbb-utóbb megtanulja ezt a leckét. Általában túl későn” .
(Forrás: Vanity Fair)
origo.hu
Megszólalt az egyik utas az alsónemesapáti buszbalesetről
