Behúztak a Fidesznek, bőrig áztak a köztársaságért + Képriport + Videó

„Már nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Már zöldell a nyárfa az ablak előtt, / Május elsején ott leszünk / Az MSZP sátra előtt!” Ezzel az optimista hangulatú versikével is találkozhattunk az MSZP majálisát hirdető Facebook-oldalon. Ám május első napján olyan eső zúdult a Városligetre, hogy attól még a szocialisták is kénytelenek voltak aggregátorra váltani. Kiderült továbbá, hogy esernyővel szinte lehetetlen tapsolni, és hogy „az erőszak ott lapul a hatalom minden pillantásában”. De utóbbira van válasz: no pasarán!<br /><br /><strong><a href="http://www.mno.hu/portal/781193">• Gyurcsány: Mi, magyar munkások, no pasarán + Videó + Képek</a></strong>

Tekintse meg a Hír Televízió felvételét!
Mi is az a „no pasarán”? A „No pasarán!” egy nemzetközileg elterjedt politikai szlogen, amelyet eredetileg háborús körülmények között használtak azon szándék kifejezésére, hogy egy pozíciót meg fognak védeni az ellenségtől, szó szerinti jelentése: „nem törnek át”. Használatára való első utalás az első világháború verduni csatájából, a francia Robert Nivelle tábornoktól származik. Később a spanyol polgárháborúban (1936–1939) Madrid ostroma alatt használta ismét ebben az elhíresült formában a baszk származású Dolores Ibárruri Gómez, becenevén „La Pasionaria”, a Spanyol Kommunista Párt egyik alapítója. A Magyar Katolikus Lexikon megemlékezik arról is, hogy a később elbukó köztársaságpárti hadsereget a Szovjetunió fegyverezte föl, a fölkelők Madrid elleni támadásának védelmében a Komintern szervezte antifasiszta önkéntesek Nemzetközi Brigádját is bevetették. Így került a Franco tábornok seregei ellen küzdők közé Rajk László, Pedro fedőnév alatt Gerő Ernő, Flatter Ottó néven Münnich Ferenc, valamint Zalka Máté. Őket nevezik „spanyolosoknak”, akik a polgárháború évei alatt – az idő és az áldozatok számarányát tekintve – az egyháztörténelem legvéresebb keresztényüldözését hajtották végre. A „No pasarán!”-t máig használják baloldali politikai, antifasiszta és anarchista körökben.

(Wikipédia, Magyar Katolikus Lexikon, MNO)

A kisföldalatti pirosló megállói, a Műcsarnok sarkánál árulkodó (egyébként kék) MSZP-lufi és az Olof Palme sétányon hallani Török Zsolt eksztatikus beszédét az „arcukat vállaló felvonulókról”, arra engedett következtetni, hogy rengetegen lesznek a magyar baloldali pártok és szervezetek közös majálisán. Ehhez képest mindössze néhány százan hallgatták a Petőfi Csarnok mögött felállított Főszínpadról szóló dzsesszt, és később a szocialista prominensek előadásaira sem voltak sokkal többen kíváncsiak. Mindenesetre, ha úgy vesszük, akkor a polgári engedetlenség egy új formájának születésénél bábáskodtunk: az éhségsztrájk és a passzív rezisztencia után most már tudjuk, milyen az, ha a köztársaság és a demokrácia eszményéért bőrig ázik valaki.

Kommunista country

Persze, ahogy ez hagyományosan lenni szokott, nem csak az MSZP-é volt a majális világa. Itt volt az összes baloldali (vagy magát annak gondoló) párt, csoport, asztaltársaság, csoportosulás, tömörülés és szövetség, a piros összes árnyalata, egészen a sötétvörösig. Country szólt a Munkáspárt sátrából, önkényuralmi jelképek és katonai felszerelések díszítették az önmagukat kommunistának nevezők legkülönfélébb esőfogóit, de találkoztunk egy embernagyságú Kádár János-arcképpel és persze Moldova György is a közelben dedikált.

Ilyen közegben természetesen szemet szúrt, hogy a szociáldemokraták színpadáról egy narancssárga gitárból szólnak a Hotel California akkordjai, ahogy kitűnt a hasonló színeket viselő bokszgép is. Utóbbi szerkezet egyébként a Fidesz választási plakátjának betűtípusával hirdette: ezt érdemlik! Az üzenet félreérthetetlen, akad bőven jelentkező a dekódolásra is, de Kormos Kata szóvivő a színpadról elmondta, ha bárkinek lettek volna kétségei: be lehet húzni a Fidesznek.

Mindezzel és a folyamatosan zuhogó esővel együtt olyan volt a rendezvény hangulata, mint egy könnyűzenei fesztivál utolsó napja (az árai is: kenyérlángos 600 forint, fél liter kóla 400), a posztapokaliptikus hangulat inkább csak a beszédekből áradt. Tétényi Éva, Esztergom független polgármestere még higgadt volt, ahogy az LMP demonstrációján, úgy itt is elmagyarázta, hogy függetlenként mit keres itt: párbeszédre törekszik, természetesen.

Mennyire haragszik Kunhalmi?

Mesterházy Attila következett, akivel gyermekei érkeztek, hogy anyák napja alkalmából felköszöntsék édesanyjukat. A jelenet alatt épp egy 12 éves fiú, majd Kunhalmi Ágnes, az országos elnökség tagja húzott be a Fidesznek a bokszgépnél. Komjáthi Imre edelényi MSZP-prominens rosszallását fejezte ki amúgy: „Nem igaz, hogy csak ennyire haragszol rájuk” – mondta. A pártelnök sem kímélte a nagyobbik kormánypártot, olyan vehemens felsorolásba kezdett az „erőszak ott lapul a hatalom minden pillantásában” kijelentés után, hogy a korábban szemerkélőre váltó eső ezt követően ismét rákezdett. Horváth Csaba egy jó hírrel érkezett: már csak három évig tart ez az egész. Megtudtuk továbbá, hogy ami most van, az rosszabb, mint egy diktatúra, és hogy királyság nélküli király uralkodik rajtunk. Ebédszünet következett nótával, majd jött Szanyi Tibor és a pártelnökök.

A 13. kerületi szocialista fenegyerek II. János Pál boldoggá avatásának és az irgalmasság napján közölte: a teremtő legyen irgalmas a Fideszhez, mert ők, ha majd 2014-ben nyernek, nem lesznek azok. Szanyi egyébként utalt a háta mögött felsorakoztatott dobozokra, amelyek nem nokiás- és nem viszkisdobozok, hanem azt a 372 ezer aláírást szimbolizálják, amelyet a Hallasd a hangod!-kampány alatt gyűjtöttek össze. Kovács László expártelnök szokásosan higgadt előadása alatt feltűnhetett a szónoknak is, hogy esernyővel gyakorlatilag lehetetlen tapsolni: ezért érdemes olyan kijelentésekkel operálni, amelyeknél kapásból „Orbán, takarodj!” kórusban csattan fel a kemény mag. Így Kovács viccelődve a miniszterelnök nyakába varrta az esőt, és azt is kijelentette, hogy nyugaton egyes hangok szerint nemhogy az EU-elnökségünk, de már egyenesen uniós tagságunk létjogosultságát is tagadják. Közben technikai okokból aggregátorra váltottak a szervezők, a technikai szünet alatt Török Zsolt öntevékeny éneklésre kérte a jelen lévőket: bele is kezdtek az Újra itt van a nagy csapat kezdetű dalba. Hiller István szinte szavalásba hajló, megrendült beszédében az iskolapad volt a legtöbbször elhangzó szó, és külön említést érdemel, hogy mikor ahhoz a részhez ért, hogy „ameddig nem bizonyosodik be, hogy a Mátra egy hatalmas aranyrög, az Alföldről pedig, hogy összefüggő olajmező, addig a magyar emberek tehetségére és tudására kell építenünk”, nos, akkor elszállt a feje fölött egy galamb.

No pasarán!

Majd színpadra lépett – pirosban természetesen – Gyurcsány Ferenc, és ha már egyszer alkalmaztam a fesztiválhasonlatot, hadd térjek vissza rá: szinte pogó alakult ki a színpad előtt. Persze hiába dörgött a „húzzunk bele”, az előtte szólók paprikás beszédei miatt nem kezdhetett fortissimóval az országgyűlési képviselő. Elérzékenyülését bizonygatta, és csak később beszélt arról, hogy a j'accuse már miért nem elég. Nem azért, mert most épp őt gyanúsítja a legfőbb ügyészség hivatali visszaéléssel, hanem mert „most már ott tartunk, mi, magyar munkavállalók, hogy azt kell mondjuk, no pasarán”. A spanyol polgárháború köztársaságpárti és anarchista erőinek jelszava sűrű emlegetése mellett azt is elmondta: nem gyűlöljük ellenfelünket. De igen – hangzott hátunk mögül a kiáltás.

Hazafelé még halljuk, hogy Lendvai Ildikó arról beszél, mi, szocialisták is felelősek vagyunk a kétharmadért, és látjuk, hogy mások is a villamosmegálló felé veszik az irányt.