Sterilizáltatta magát, nehogy egy újabb szörnyeteget hozzon világra

Rainer Höss tizenkét évesen tudta meg, hogy a nagyapja a történelem egyik legkegyetlenebb tömeggyilkosa volt: az iskola kertésze, egy auschwitzi túlélő kékre-zöldre verte, amikor meghallotta, hogy az egykori auschwitzi lágerparancsnok unokája.

A németek évtizedeken át szembesültek a náci korszakkal, milliárdokat fizettek kárpótlásra, aprólékosan tanították a Harmadik Birodalom történelmét az iskolákban, és emlékműveket emeltek az áldozatoknak. John Demjanjuknak, a sobibóri haláltábor őrének múlt heti elítélése ismét rámutat, hogy mindmáig milyen nagy figyelmet szentelnek a németek a holokausztnak. Saját családjuknak a náci kegyetlenkedésekben való esetleges érintettségét azonban sokáig kerülték. Most, több mint 65 évvel a hitlerizmus vége után egyre többen próbálnak meg utánajárni a családi titkoknak.

Egyesek Hösshöz hasonlóan magányosan kutatnak. Mások a Németország-szerte kutatási és lelki segítséget nyújtó foglalkozásokon keresnek segítséget. „Kívülről úgy tűnik, hogy a harmadik nemzedék tanulhat, jólétben, békében és stabilitásban él – magyarázza Sabine Bode, aki könyvet írt arról, hogyan nehezedik a holokauszt a mostani német családokra. – Ugyanakkor ki nem mondott titkok, némán viselt teher, szeretethiány és gyakori szorongás uralkodik a családjukban.”

Másokhoz hasonlóan Höss is a családja ellenállásába ütközött: jobbnak látták nem piszkálni a múltat. Magányosan folytatta hát a kutatást a levéltárakban és az interneten a nagyapjáról. Rudolf Höss 1940 májusától 1943 novemberéig volt az auschwitzi haláltábor parancsnoka. 1944-ben tért vissza egy rövid időre, hogy felügyelje mintegy 400 ezer magyar zsidó elpusztítását a gázkamrákban, kevesebb mint két hónap alatt. A háború után egy észak-németországi tanyán bujkált, de elfogták és 1947-ben felakasztották.

Mintha darabokra szaggatták volna

Rainer Höss elmondása szerint valahányszor megtudott valamit a nagyapja bűneiről, minden egyes részlet mintha darabokra szaggatta volna. Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, három szívrohama volt. Ma már nem érzi magát bűnösnek, de minden pillanatban nyomja a múlt terhe. Családtagjaival, akik árulónak tartják, nincs kapcsolata. „Az első generáció szégyellte és megpróbálta eltitkolni az általa elkövetett bűnöket. A második nemzedéknek gyakran jelentett gondot, hogy személyesen nézzen szembe a náci szülőkkel. Így az unokák dolga most, hogy levegye az átkot a családokról” – érvel Sabine Bode.

Ursula Boger egyetemista korában a holokausztról olvasva tudta meg, hogy a nagyapja, Wilhelm Boger, Auschwitz legrettegettebb kínzójának unokája. A 41 éves nő évekig járt terápiás kezelésre, amíg fel tudta dolgozni, hogy a nagyapja szörnyeteg volt. Bettina Göring, Hermann Göring náci vezetőnek az unokahúga egy izraeli dokumentumfilmben feltárta, hogy 30 éves korában úgy döntött: sterilizáltatja magát, mert „attól tartottam, hogy még egy ilyen szörnyeteget hozok a világra”.

Aleksandra Senfft, Hanns Elard Ludinnak, a csaknem 70 ezer zsidó deportálásában érintett szlovákiai követnek az unokája Schweigen tut weh (A hallgatás fájdalma) című könyvében leírja, hogy milyen nyomasztó terhet jelentett a hazugság a családja, különösen az apja kivégzésekor még csak 14 éves édesanyja számára. Az özvegyen marad nagyanyja abban a hitben nevelte gyermekeit, hogy apjuk „jó náci” volt. „Ha én is elhallgatom nagyapám bűneit, a tudtomon kívül én is cinkos lettem volna” – hangsúlyozta Senfft.

(MTI)

A németek évtizedeken át szembesültek a náci korszakkal, milliárdokat fizettek kárpótlásra, aprólékosan tanították a Harmadik Birodalom történelmét az iskolákban, és emlékműveket emeltek az áldozatoknak. John Demjanjuknak, a sobibóri haláltábor őrének múlt heti elítélése ismét rámutat, hogy mindmáig milyen nagy figyelmet szentelnek a németek a holokausztnak.
Saját családjuknak a náci kegyetlenkedésekben való esetleges érintettségét azonban sokáig kerülték. Most, több mint 65 évvel a hitlerizmus vége után egyre többen próbálnak meg utánajárni a családi titkoknak.
Egyesek Hösshöz hasonlóan magányosan kutatnak. Mások a Németország-szerte kutatási és lelki segítséget nyújtó foglalkozásokon keresek segítséget. „Kívülről úgy tűnik, hogy a harmadik nemzedék tanulhat, jólétben, békében és stabilitásban él – magyarázza Sabine Bode, aki könyvet írt arról, hogyan nehezedik a holokauszt a mostani német családokra. – Ugyanakkor ki nem mondott titkok, némán viselt teher, szeretethiány és gyakori szorongás uralkodik a családjukban.”
Másokhoz hasonlóan Höss is a családja ellenállásába ütközött: jobbnak látták nem piszkálni a múltat. Magányosan folytatta hát a kutatást a levéltárakban és az interneten a nagyapjáról.
Rudolf Höss 1940 májusától 1943 novemberéig volt az auschwitzi haláltábor parancsnoka. 1944-ben tért vissza egy rövid időre, hogy felügyelje mintegy 400 ezer magyar zsidó elpusztítását a gázkamrákban kevesebb mint két hónap alatt. A háború után egy észak-németországi tanyán bujkált, elfogták el, és 1947-ben felakasztották.
Rainer Höss elmondása szerint valahányszor megtudott valamit a nagyapja bűneiről, minden egyes részlet mintha darabokra szaggatta volna. Kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, három szívrohama volt. Ma már nem érzi magát bűnösnek, de minden pillanatban nyomja a múlt terhe. Családtagjaival, akik árulónak tartják, nincs kapcsolata.
„Az első generáció szégyellte és megpróbálta eltitkolni az általa elkövetett bűnöket. A második nemzedéknek gyakran jelentett gondot, hogy személyesen nézzen szembe a náci szülőkkel. Így az unokák dolga most, hogy levegye az átkot a családokról” – érvel Sabine Bode.
Ursula Boger egyetemista korában a holokausztról olvasva tudta meg, hogy a nagyapja, Wilhelm Boger Auschwitz legrettegettebb kínzójának unokája. A 41 éves nő évekig járt terápiás kezelésre, amíg fel tudta dolgozni, hogy a nagyapja szörnyeteg volt.
Bettina Göring, Hermann Göring náci vezetőnek az unokahúga egy izraeli dokumentumfilmben feltárta, hogy 30 éves korában úgy döntött: sterilizáltatja magát, mert „attól tartottam, hogy még egy ilyen szörnyeteget hozok a világra”.
Aleksandra Senfft, Hanns Elard Ludinnak, a közel 70 ezer zsidó deportálásában érintett szlovákiai követnek az unokája Schweigen tut weh (A hallgatás fájdalma) című könyvében leírja, hogy milyen nyomasztó terhet jelentette a hazugság a családja, különösen az apja kivégzésekor még csak 14 éves édesanyja számára. Az özvegyen marad nagyanyja abban a hitben nevelte gyermekeit, hogy apjuk „jó náci” volt.
„Ha én is elhallgatom nagyapám bűneit, a tudtomon kívül én is cinkos lettem volna” – hangsúlyozta Senfft.