– A nemzetközi sajtó szerint a függetlenné válás óta eltelt két évtized legsúlyosabb válságát éli át Belarusz. Kínzó áru- és valutahiányról, a belorusz rubel több mint 50 százalékos leértékelése utáni drágulásról, csőd közeli állapotról szólnak a hírek, amelynek elkerüléséhez Minszk csupán a Nemzetközi Valutaalaptól állítólag 8 milliárd dollárt kér. Valóban ilyen súlyos a helyzet? Mi történik a korábban stabilitásáról híres Belaruszban?
– Belaruszt jelenleg valutaínség sújtja. Nem gazdasági válságról van szó, mint azt sokan – tévesen – írják, a GDP ugyanis az év első három hónapjában 10,9 százalékkal nőtt. Más országokkal ellentétben nem esett vissza, csupán stagnált a gazdaság még a globális válság mélypontján, 2009-ben sem, s lehet, hogy a mostani problémák éppen ide vezethetők vissza, s a válság egyfajta késleltetett hatásával állunk szemben. Az okok közt meg kell még említeni a nyersanyagok és energiaárak emelkedését, hiszen e tekintetben Belarusz majdnem 80 százalékban Oroszországtól függ. Tisztában vagyunk a helyzettel, s mindent megteszünk a kilábalás érdekében.
– Sokan azt mondják, a csőd elkerülése most valójában Oroszország hozzáállásától függ, hiszen a világ nyugati fele éppen a Belarusszal szembeni szankciókkal van elfoglalva. A segítségnek azonban nagy ára van, hiszen erősen szűkítheti az ország szuverenitását. Egyetért ezzel?
– Néhány milliárd dollár nem képes aláásni egy ország szuverenitását. Belarusz tagként három évre lebontva az Eurázsiai Gazdasági Közösség (JevrAzESZ) több mint 8 milliárd dolláros válságalapjából kap 3 milliárd dollárt.
– Ezeket a hiteleket azonban nem csupán vissza kell fizetni, hanem általában különböző feltételekhez is kötik őket. Ezt például a privatizáció felgyorsításához…
– Ez így van, s a térségben Belaruszban a legnagyobb az állami tulajdon a gazdaságban. Több száz milliárdnyi érdekes aktívum van az állam kezében. Ennek egy részét piacra lehet dobni. Ha nem Lukasenko lenne az elnök, ezeket a részvényeket már rég kopejkákért privatizálták volna, mint azt tették a többi posztszovjet országban, míg most komoly árat kérhetünk mindezért.
– S Oroszország már készen áll a bevásárlásra, mint ahogy legutóbb Moszkva a gázvezeték-hálózat felének megvásárlása révén enyhítette a rendszer pénzhiányát…
– Mindez a külföldi befektetők akaratától függ. Amennyiben az európaiak nem érdeklődnek a privatizációs lehetőségek iránt, úgy természetesen könnyebb helyzetben lesznek az orosz jelentkezők.
– Nehéz most az európai tőkére számítani, amikor az EU-ban néhányan a szankciók további szigorítását fontolgatják. Nem gondolja?
– Az elmúlt év végi elnökválasztásokig már három éve folyamatosan javult Belorusz és az Európai Unió viszonya, ám 2010-ben még így is Oroszországból érkezett a befektetések 72 százaléka. A Nyugat tehát akkor sem nagyon segített, amikor úgymond fejlődtek a kapcsolataink. Nem kaptunk új technológiát, s nem nagyon jöttek a befektetők sem.
– Ez így van. A korábban az európai nyitásért lobbizó Lengyelország például most mintha a szankciók szigorításának egyik élharcosa lenne?
– Hát, igen. Mintha Varsó nem tudná megbocsátani, hogy Belarusz egy része a 18. században, majd még az első és a második világháború között is Lengyelország része volt, míg ma önálló, szuverén állam. Egyértelműen kirajzolódó trend, s még lengyel politikusok is beszélnek róla, hogy Varsó folyamatosan ellenőrizni akarja Belaruszt.
– Nem gondolja, hogy Minszk is provokálja Varsót? Legutóbb például a Gazeta Wyborczát tudósító lengyel származású újságíró, Andrzej Poczobut (fehérorosz neve Andrej Pocsobut) lefogásával?
– Én nem nevezném azt provokációnak, hogy az ország területén mindenkire vonatkoznak a belorusz törvények. El tudja például képzelni, hogy egy belorusz újságíró Németországban büntetlenül megalapozatlan vádakat terjesztve ócsárolja a kancellárt? A német törvények ezt szabadságvesztéssel büntetik. Miért lenne rosszabb Belarusz Németországnál?
– Minszk azonban az utóbbi időben nemcsak Varsóval, hanem Brüsszellel és Moszkvával is összeveszett. Nem tart attól, hogy az országa így teljesen elszigetelődik?
– Nézze, barátságosan és udvariasan viszonyulunk mindazokhoz, akik tiszteletben tartják az ország függetlenségét. Egyébként pedig lehet, hogy néhány országgal most feszült a viszonyunk, ám azt se felejtse el, hogy ott van többek között Kína, India vagy Malajzia, amellyel kiválók a kapcsolataink. A világ mintegy 7 milliárd lakójából tehát 6,5 milliárddal megértjük egymást. A fő problémánk, hogy az egypólusú rend összeomlása után négy meghatározó pólus közül háromnak, a befolyás erősítésének lehetőségeit kereső Európai Uniónak, az Egyesült Államoknak és Oroszországnak térségünkben ütköznek az érdekei.
– Egyetértek mindazokkal, akik úgy vélik, hogy a belorusz függetlenség egyik legfőbb garantálója éppen Alekszandr Lukasenko elnök, azzal is tisztában vagyok, hogy tényleg népszerű, nem tudom ugyanakkor megérteni, hogy miért kell egy elnökválasztás után börtönbe csukni az ellenzéki jelöltek többségét?
– Akik Lukasenko túlhatalmáról beszélnek, gyakran elfelejtik például, hogy az Egyesült Államokban is akkor maximalizálták két ciklusban az elnök újraválaszthatóságát, miután Roosevelt négy cikluson át hatalmon maradva mély depresszióból húzta ki az országot, s a Szovjetunióval karöltve megnyerte a második világháborút. Roosevelt hatalma kiterjedt volt, s halála után politikai ellenfelei ennek általános korlátozásával álltak rajta bosszút.
– Nézze, mielőtt kettős mércét emlegetne, megnyugtatom, igaza van. Tudom, hogy a Minszkben történtek idején Albániában hárman haltak meg az ellenzéki tüntetésekben, ám erről, mint ahogy a grúz hatalom időnkénti, a beloruszénál jóval durvább fellépése felett is könnyen szemet hunyt a nyugati sajtó. Abban is biztos vagyok, hogy egyik nyugati országban sem engedte volna a rendőrség, hogy a tüntetők behatoljanak a kormány épületébe. A hatalom ellenzékének jelöltjeit azonban mégsem illik börtönbe csukni…
– Ez nálunk sem tendencia. Egy percet sem volt börtönben Lukasenko ellenfele 2004-ből, a hatalmat immár 17 éve folyamatosan bíráló volt parlamenti elnök, Sztanyiszlav Suskevics. A Lukasenko ellenfeleként 2001-ben 15 százalékot szerzett Vlagyimir Goncsarik sem látta még a börtönt belülről. Szabadon vannak azok az ellenzéki vezetők is, akik nem vettek részt a rendbontások szervezésében. A hatalmat lehet bírálni, ám a törvényeket akkor is be kell tartani. Ha valaki demokratának tartja magát, akkor elnökjelöltként hogyan veszi a bátorságot ahhoz, hogy megsértse a törvényt? Hogyan lehet jogállamot építeni a törvények megsértésével? Felvételek igazolják, hogy a felszólítások ellenére sem hagyták abba az engedély nélküli tüntetést, s megpróbáltak behatolni a kormány épületébe, ahol ülésezett az országos választási bizottság.
– A történtek azért nem javították a hatalom s az ország imázsát sem, s ehhez jön még, hogy mindig és mindenütt negatívan hathatnak egy vezető népszerűségére a szociális problémák. Nem gondolja?
– A jelenlegi politikai berendezkedés stabilitását véleményem szerint nem fenyegeti veszély. Lényegesen az importcikkek drágulnak. Közben azért igyekeztünk fenntartani és fejleszteni a hazai termelést, ezért a hazai gyártású fogyasztási cikkekből is van választék. Továbbra sem magas a kommunális szolgáltatások ára, a nyugdíjak a lehetőségek szerint igazodnak az inflációhoz, ami alapvetően tompítja a szociális feszültséget.
– Az Ön által elmondottak alapján maradt valami a szovjet szociális biztonságból, ugyanakkor a kényszer a piac liberalizálása, a privatizáció, egyszóval a kapitalista viszonyok erősödése felé tolja a rendszert. Hogyan írná le a mai belorusz berendezkedést?
– A jelenleg előttünk álló legfőbb kihívás, hogy nyersanyag hiányában is megtartsuk, s hatékonyabbá tegyük, modernizáljuk a hazai termelői bázist, megtartva ezzel a munkahelyeket. Más utat járt be például Lettország, amely a függetlenség első öt éve alatt lerombolta az iparát, s ma 20 százalékos a munkanélküliség. Számunkra azonban ez nem elfogadható. S akkor a problémák közül nem beszéltünk még Csernobilról, amely máig komoly tehertételt jelent. A radioaktív felhő 70 százaléka érintette Belaruszt, az ország területének 23 százaléka fertőződött, ami a lakosság ötödét kitevő, mintegy kétmillió embert érintett közvetlenül. Ha arra a liberális útra lépünk, amelyen a 90-es években Oroszország járt, ki fog ezekről az emberekről gondoskodni?!
– A modernizáció, a fenntartható fejlődés azonban a globalizáció körülményei közepette nehezen tartható fenn kizárólag saját erőre támaszkodva. Ez még a nagyoknak sem sikerül, s kénytelenek beáldozni valamit az oly féltett szuverenitásból…
– Kínában is ott vannak a külföldi befektetők, köztük amerikaiak, mégsem veszíti el az ország a szuverenitását. Fontos, hogy ezek a befektetők ne kizárólag egy országból érkezzenek. S ha Belaruszba is jönnek az európaiak, amerikaiak, oroszok, akkor egyensúlyban maradnak a dolgok.
– A válság bizonyos szempontból lehetőség is a megtisztulásra, az irány átgondolására. Kik jöhetnek ki jól a krízisből?
– A valutaválság új lehetőséget teremt azoknak a vállalatoknak, amelyek exportra termelnek. Ők ugyanis most több haszonra tehetnek szert. Az ország érdeke is, hogy növekedjen az export, hiszen ez megkönnyíti a jelenlegi válság leküzdését is. A devalváció megnövelheti a befektetők érdeklődését. Belarusz ma jól képzett és olcsó munkaerővel bír, s ne felejtsük el, hogy az itt előállított áruknak ott a Vámunió 170 milliós piaca. Ezt a kínaiak már felismerték, s a közeljövőben mintegy 40 négyzetkilométeren e célból ipari park létesül.
origo.hu
Miért nem érdekelt senkit, miért lett ekkora kudarc Magyar Péter hétvégi akciója? - videó
