Hiába a hogyanáradat, hiába a döbbenet, a félelem vagy a szorongás. Magunkra maradunk a kérdőjelekkel, amiket nem tudunk ponttá nemesíteni. Hiába minden bagatellizálás, pökhendiség, nem lehet szabadulni az érzéstől: mindez a valóság is lehetne.
Van valami érdekes és mégis elkeserítő ebben a furcsa, tompa filmben, mely Kazuo Ishiguro regényéből született. Vagy, hogy stílszerűek legyünk: klónozták. Lényegét tekintve a könyv és a film egy vérbeli sci-fi, még akkor is, ha egy elképzelt múltban játszódik és nem a jövőben. Itt nincsenek ezüstbe öltözött ufók és repkedő autók, de még egy jól fejlett szőrcsomó se ad ki artikulálatlan torokhangokat magából. Rázhatják a fejüket a műfaj szakavatottjai, akik azt hitték, már mindent láttak. És éppen ez (is) nyugtalanító és hiába ízléses a Ne engedj el! (Never let me go), ott marad az a szorongató érzés, hogy ez akár igaz is lehetne. Hiszen már csak egy lépés választ el minket attól, hogy embereket klónozzanak a szerveik miatt.
A felvezetés szerint 1952-re az orvostudomány olyan áttörést ért el, hogy 1967-re az átlagéletkor már meghaladta a 100 évet. Történetünk Kathyvel és egy üvegfallal kezdődik, amin keresztül szerelme és legjobb barátja műtétre való előkészítését nézi. És rögtön megkapjuk az első pofont, amikor teljes nyugalommal azt mondja ez a 28 éves lány, hogy ő már régen nem előre tekint, hanem hátra.
Rögtön vissza is repülünk a múltba, 1978-ba, ahol Kathy többi gyerektársával egy angliai magániskola lakója. Az ő és két barátja, Ruth és Tommy életén keresztül kalauzolnak végig minket ezen a fojtogató léten.
A hailshami gyerekek csak ránézésre olyanok, mint a többiek. Bár nincsenek láncon és nincsenek rácsok, de mégis rabok. Ahogy az igazgató mondja, számukra minden sokkal károsabb, egyetlen értékük van, az egészségük. Tudattalanul élik az áldozati bárány életét. Míg egyik tanáruk fel nem tárja az igazságot: semmi másért nem élnek, csak hogy huszonéves korukat elérve szerveiket odaadományozzák azoknak, akik menekülnek a rák és a halál elől. Így számukra már nem az a kérdés, mik lesznek, ha nagyok lesznek. Hanem hogy mikor fejezik be: a harmadik vagy a negyedik adományozásnál.
Lázasan készülődnek mindig a Madame érkezésére, aki képeket és szobrokat válogat a gyerekek munkáiból a galériája számára. Senki sem tudja, miért van erre szükség, míg az igazgató kíméletlenül a képükbe nem vágja. Vajon mi mit éreznénk vagy mit tudnánk tenni, ha elénk állnának, mondván: a munkáitok arra kellettek, hogy megmutassuk, ti is emberek vagytok. Nem azért csináltuk a galériát, hogy a lelketekbe lássunk. Azért csináltuk a galériát, hogy lássuk, van-e lelketek. És itt csak félve jegyzem meg, hogy ezt majd minden embernek fel lehetne tenni – legalább önmagunknak, halkan, senki meg ne hallja. Kiderül, hogy ők is emberek, érzésekkel: tudnak boldogok lenni, szomorúak, féltékenyek és bizony szerelmesek is. Csak ők nem azon gondolkodnak, hol fognak élni és hány gyerekük lesz, hanem azon, kaphatnának-e még egy év haladékot. Itt jön egy újabb kérdés: ha valaki önzőségből elvesz az időnkből, amit azzal tölthetnénk, akit szeretünk, lehet-e megbocsátást kérni és kapni? És itt nem csak a donorlétre gondolok. Kathy és Tommy már gyerekként egymásba szeret, Ruth mégis elszakítja őket egymástól, mert fél, hogy ő egyedül marad. Kathy nyugodt derűvel asszisztálja végig a kapcsolatukat. Míg egyik este Ruth porig nem alázza. Tíz év múlva találkoznak újra. Kathy gondviselő lett, Ruth túl van a második adományozásán. Felkeresik Tommyt, és új remény születik Kathyben és a fiúban. Végre együtt lehetnek. De csak tünékeny álom az egész. Nincs halasztás, nincs menekvés a vég elől.
A történetmesélés szempontjából idegesítő, hogy nem kapunk támpontokat, ki és miért akarta a gyerekeket klónozni, kiknek adják a szerveiket, ez egy titkos dolog-e vagy társadalmilag elfogadott és támogatott. De rájövünk: a lényeg messze nem ez. Hanem hogy ugyanúgy élik ők is az unalmas mindennapjaikat, csak talán más nyomasztja őket. És a titok feltündököl a mélyből, ami rettenetes, mégis elfogadható: a halált hordozza minden napunk és mi csak túlélni akarunk, megélni már régen nem, fatalistaként csak megrándítjuk a vállunk, hogy úgyis megtörténik, minek is tenni bármit.
Kérdések ezrei tolulnak már nem is az agyunkba, sokkal inkább a szívünkre. Hogyan tudnánk megnyugtatni valakit, aki a biztos halállal néz farkasszemet? Hogyan mondhatnánk neki, ne félj, nem lesz semmi baj? Hogyan adhatnánk időt annak, akitől mindent elvesznek? És vajon mi miért nem élünk, amikor nekünk megadatott a választás lehetősége? A legnagyobb adomány, amit ember kaphatott. Tárjuk ki hát az ajtót és sétáljunk be az életünkbe!
„Idejövök és azt képzelem, hogy mindent, amit gyerekkorom óta elvesztettem, partra vet a víz. Azt mondom magamban, ha ez igaz lenne és elég sokáig várok, akkor egy apró alak tűnik majd fel a horizonton, és egyre nagyobb lesz, míg meg nem látom Tommyt. Integetne, talán kiáltana. Ennél tovább nem ábrándozom. Nem engedem. Emlékeztetem magam, hogy szerencsés vagyok, hogy ennyi időt együtt tölthettünk. Amiben nem vagyok biztos, hogy az életünk annyira különbözött-e azokétól, akiket megmentettünk. Mind bevégezzük. Talán egyikünk sem érti, min mentünk keresztül, vagy érzi azt, hogy volt elég időnk.”
origo.hu
Újra kellett éleszteni egy ötéves kisfiút, BMW tarolta le a család autóját Alsónémediben
