Nem esik jól ilyeneket kijelenteni, de az idei derbiévjárat az elismert szaktekintélyek kritériumai szerint nem tartozik a legjobbak közé. Pedig az idei, 89. Magyar Derbyre roppant reményteljes mezőny sorakozott fel. Hat országból hét pályázó érkezett, bár közülük egyik sem tűnt (nem is bizonyult) a hazaiak rettegett és verhetetlen riválisának. A magyar istállókból tizenhárom aspiránst neveztek, közülük csak három volt hazai tenyésztésű, a többieket angliai és németországi árveréseken vásárolták. Bár a magyar futtatók által megvásárolt lovak a nagy árverések alacsonyabb árfekvésű tételei, az itthon született (helyesen írva: elletett) versenyzőknél még mindig egy klasszissal jobbak.
Egyértelmű favoritnak az angol tenyésztésű Mediplomat számított, aki tavaly még a ködös Albionban futkosott, szerény sikerrel. Nyolc startjából egyszer ért el pénzdíjas helyezést, 482 fontot (15 ezer forintot) keresett, nem igazán acélos teljesítmény. Idén már nálunk versenyzett, három futamban, köztük a magas presztízsű Alagi Díjban nem talált legyőzőre, ami jól illusztrálja az angol és magyar versenyzés minősége közötti távolságot. Erre a versenyre a ló nyergébe meghívták a fiatal kora ellenére magasan jegyzett Pat Cosgrave zsokét, az angliai pályákon keresett, következésképpen nagyon sikeres versenylovast. Ez a magyar viszonyok közt nyilván roppant drága zsoké egy versenyre való szerződtetése azt jelzi, hogy a menedzsment is teljes mellszélességgel bízott a lóban. Egy fejhossz híján megalapozott volt ez a túláradó bizalom.
Mediplomat mögött-mellett hét-nyolc ló képviselt nála egy hajszálnyival kisebb, egymással kiegyenlített esélyt. A későbbi győztes, Ostinato nem tartozott a fogadók kedvencei közé. Addigi teljesítményei alapján nem lehetett vele könnyű szívvel kalkulálni. Kétévesen nem szerepelt rosszul. Itthon két futása volt, harmadik, majd negyedik lett kiemelt versenyekben. Ausztriában egyszer indult és győzött egy közepes futamban. Az év végén nyolcadiknak rangsorolták az évjárat hivatalos osztályozásában. A derbi résztvevői közül hárman is előkelőbb besorolást kaptak kétévesen mutatott teljesítményük alapján.
Ostinato idén a derbi előtt nem futott itthon. Pozsonyban harmadik, Bécsben negyedik, majd egy kiemelt versenyben második lett, ám az osztrák derbiben tizenkét és fél hosszra a nyerőtől, a tizenharmadik helyen ért célba, és ez nem volt jó ajánlólevél. Idomárja, Kovács Sándor is másik lovától (Iorgitól) várt jobb szereplést. Pedig ha a szaktekintélyek cikkünk elején említett tétele szerint az osztrák derbi tizenharmadik helyét és tizenkét és fél hosszas lemaradását átszámítjuk a magyar viszonyokra, akkor Ostinato ott volt a hazai legjobbak között. De az önérzetes honi fogadó nem akar belenyugodni, hogy legjobb lovunk kétszázötven kilométerrel odébb már csak tizenharmadik lehet, ezért Ostinatót érdemtelenül hanyagolták a kasszáknál. Maga a verseny látványos, izgalmas, az utolsó lépésig kiélezett küzdelmet hozott, Ostinato az olasz Murruval a hátán, a finisben harcolta ki a fejhosszas győzelmet Mediplomat előtt, a német Wallisto nyakhosszal lett harmadik. A magyar tenyésztésű lovak kétezerig az élbolyban voltak, az utolsó négyszázon eltűntek.
A magyar lóversenyzés mai helyzetében a pillanatnyi események igazi jelentőségét a jobb jövőt ígérő, biztató jelek adják. Ez nem olyan, mint a mindenkori kormányok ígérete arról, hogy az unokáinknak majd jobb lesz. A lovak és a lovas emberek sokkal őszintébbek. Mert igaz, hogy a hazai tenyésztésnek nem tesz jót, ha nagy számban hoznak be külföldről versenylovakat, de ez csak rövidtávon van így. Mert a külföldiek a magyar tenyésztés szolgálatába állnak majd, s fokozatosan javíthatják az állományt. A honi angoltelivér-tenyésztés mindig importra szorult, hiszen a néhány száz egyed folyamatosan kívánja a vérfrissítést. Így volt ez a XIX. század végén, a XX. század elején is, a magyar versenyzés fénykorában, pedig akkoriban sokszor ennyi versenylovat tenyésztettek hazánkban, ráadásul a versenylóexport volt a negyedik legnyereségesebb ágazata a gazdaságnak.
De nemcsak fénykor volt, hanem sötét időszakok is. A 184 éves lóversenyzésünk (az egyik legrégebben működő honi intézmény) túlélt a mainál mélyebb válságokat is. Túlélte az állami közönyt, azt is, ha az állam pénzt akart kisajtolni belőle, de azt is, ha támogatta. (Olykor ez utóbbit volt a legnehezebb átvészelni.)
Most készül valami állami lovas stratégia. Minden bizonnyal roppant hasznos lesz, de ha csak arra hagyatkoznak, jobb, ha most bezárják a pályát. Szerencsére lóversenyéletünk szereplői, ha erősen megcsappant létszámmal és szűkös anyagi lehetőségeikkel is, kemény, öntudatos és áldozatos munkával helytállnak.
Mára mindannyiunk számára kiderült, a lóversenyzésből nem lehet meggazdagodni. Ennek a felismerésnek legalább annyi haszna volt, hogy privatizációs időszak elején felbukkanó gyanús alakok nagy része lemorzsolódott, s maffiakörökben ma már nem sikk versenylovat tartani. Aki továbbra is, futtatóként pénzt áldoz a versenyzésre, az igazán elkötelezett híve ennek a sportnak. Nem elfeledve, s főleg nem kisebbítve a fogak és a különböző szakemberek, szakszemélyzet fontosságát és érdemeit, a lóversenyzés jövője alapvetően a futtatók türelmén, belátásán, áldozatkészségén múlik. S minden jel egyenest arra utal: ezekkel az erényekkel jelenleg nincsen baj. Így van esély arra, hogy a lovas stratégiának ezen a területen is lesz valami jótékony hatása.
Nem az elismert szaktekintélyek mondták, de ők is egyetérthetnek vele: egy derbi akkor igazán sikeres, ha az újonc látogatókból néhányan a következő versenynapon is ott ülnek a lelátón. Új nézők, szurkolók, rajongók, fogadók toborzása és kinevelése (nem elég a szabályokat ismerni, a lóversenyt meg kell tanulni látni is!) a másik olyan terület, amely nélkül felesleges tervezgetni. Tetszik, nem tetszik, a lóverseny is olyan kulturális, szórakoztatóipari produktum, amit el kell adni, amire rá kell beszélni a fogyasztót. Ezen a téren rendkívül sokat ártott a létező szocializmus a maga aljas, primitív, de szívós ellenpropagandájával. Amennyit rontott a népi demokrácia, azon nem sokat segített a liberális demokrácia sem, hiszen Overdose megjelenéséig az összes médiumból kikopott a lóverseny, olyannyira, hogy még doppingbotrányok, a milliós fogadási manőverek, a tüntetések sem bírtak hírértékkel még a bulvárlapokban sem.
Minden tiszteletem azon embereké, akik az elmúlt húsz évben azon ügyködtek, hogy a lóversenyzés presztízsét, vonzását, eleganciáját, jó hírét, társadalmi súlyát helyreállítsák, de legalább megmentsenek belőle valamit. Üdvözlendő a Magyar Derby Koktél Bizottság megalakulása, melynek tagjai egy megkoreografált ceremónia keretében a magyar derbi tiszteletére megalkotott koktéllal köszöntik a közönséget, a résztvevőket, a nagy elődöket. A külföldön sokfelé hasznos, nálunk még szokatlan szertartás egy kis előkelőséget csempész be a rendezvényre, s erre az utóbbi években sokszor látott újgazdag rongyrázás helyett igen nagy szüksége van a lóversenyzésünknek.
Néhány szót szólnék a Magyar Turfról, a hivatalos programújságról, amely a pályára belépő embereknek, újoncoknak és törzsvendégeknek a legfontosabb tájékoztatóeszközük. A ’90-es években, hála a privatizációnak, a lap mély szakmai, szellemi gödörbe került, szinte használhatatlan volt egy darabig. Azóta gyökeresen változott a helyzet, és a Turf igazán informatív, olvasmányos, színes, érdekes, szakszerű és „népszerű” újság lett. Derbi alkalmából a szokásosnál lényegesen gazdagabb tartalommal jelenik meg, hiszen sokaknak a lap az első találkozásuk a lóversennyel. Ilyenkor van lehetőség felidézni a derbi múltját, hagyományait, a nélkülözhetetlen tudnivalókat és a kuriózumokat egyaránt.
Egy cikk évek óta a derbi történetét ismerteti, s örömmel konstatáltam, hogy idén végre bekerült a cikkbe, hogy Lord Bunbury volt annak az úriembernek a neve, akivel Lord Derby 1780-ban fogadott, hogy melyikük lova a gyorsabb. A győztes kapta a pénzt és a trófeát, míg vigaszdíjként a vesztesről nevezték el a rendszeressé váló versenyt. Minő szerencse, hogy Lord Bunbury lova nyert, mert ellenkező esetben most a legfontosabb versenyeket és összecsapásokat nem derbinek, hanem bunburynek (bönbörinek) neveznénk. Ez is egy olyan történet, amelyet roppant „okos” emberek szeretnek lenézően a legendák világába utalni, ám Lord Bunbury szerepéről semmiképpen sem méltányos elfeledkezni.
Remélem, jövőre arra is gondjuk lesz a szerkesztőknek, hogy az öltözködési szabályok közé keveredett hibát korrigálják. Ugyanis lóversenyen, még Angliában sem, még a derbin sem hordanak az urak frakkot, ahogy a hölgyek sem öltenek nagyestélyit. A hosszú, elöl lekerekített férfikabát neve zsakett, s mifelénk soha nem volt igazán elterjedt viselet, mert részben a díszmagyar, részben a zsakett őse, a szintén hosszú, de nem lekerekített kabát, a redingote, amely hazánkban „ferencjóska”-ként volt ismeretes, kiszorította. Valóban modortalanság a derbin tornacipőben, rövidnadrágban, trikóban „pompázni”, ám a frakk vagy a szmoking viselése sem az öltözködési előírások ismeretét jelezné. Szeretném megérni, hogy a magyar közönségnek legalább egy töredéke zsakettben, netán „ferencjóskában” jelennék meg a derbin, amelyet hazai tenyésztésű ló nyer, a nyergében magyar zsokéval.
origo.hu
Halálra gázoltak egy gyalogost Debrecenben
