Amikor megérkezem, éppen füvet nyír a rekkenő hőségben. – Mindjárt megvagyok, de addig menjen fel, és nézze meg a muflontrófeáimat – invitál be a házába, amit korántsem bánok, mert a meleg idekint szinte már elviselhetetlen. Odabent aztán kellemes hűvös fogad és számtalan trófea. Kisvártatva megérkezik a házigazda is, és miután legurít pár pohár hideg csapvizet, mindketten belehuppanunk a kényelmes bőrfotelekbe, és én aziránt érdeklődöm, hogy hogyan lesz valakiből szarvasbőgő Európa-bajnok. – Édesapám is vadász volt – mondja –, nagyon értette a szakmát, vele sokat jártam vadászni, etetni, neki segíteni. Aztán egyszer egy német vendég vadász egy vadászaton pár perc alatt „bebőgte” a szarvasbikát, majd el is ejtette, és már lehetett is a terítéket csinálni. Ez nagyon megfogott, és már akkor, gyerekfejjel, nekiálltunk a bátyámmal a szarvasbőgés hangjait utánozni. Aztán szépen lassan kitanultam, mikor hogyan, mit bőg a bika; éppen támadni akar, a teheneit keresi, pihen, riaszt vagy éppen a legyőzött másik bika után bőg. Mindez rengeteg megfigyelés, sok-sok lesen töltött hajnal és délután tapasztalata. 2001-ben aztán jelentkeztem a magyar szarvasbőgőversenyre, amit meg is nyertem, és indulhattam a szlovákiai Eb-re, ahol harmadik lettem – emlékszik vissza.
Kihasználva pillanatnyi merengését, rákérdezek, hogy miként is zajlik egy ilyen verseny. – Minden versenyző előzetesen kap általában három-három feladatot – magyarázza –, mint például fiatal kereső bika hangja, hárembika tereli a teheneit, és – mondjuk – egy harcra hívó bika hangja. Kap egy sorszámot, felmegy a színpadra – mondanom sem kell, hogy az adott országra, vadászati kultúrára jellemző öltözetben –, és azt élethűen előadja az őt egyáltalán nem látó, lefüggönyözött bokszokban ülő, hat-hét főből álló zsűrinek. Ők ezután nullától hatig pontoznak, és aki a legtöbb pontot kapja, az győz.
Már éppen megszólalnék, de lemaradok, mert alighogy szusszan egyet, már folytatja is: – Aztán jött 2002, Csehország. Ott lettem először Európa-bajnok – mosolyodik el gyermeki őszinteséggel, és már mondja is tovább. Dől belőle a szó, és mesél, mesél rendületlenül. Majd jegyzeteket vesz elő, évszámokat, neveket keres, versenyeket egyeztet. Nemsokára előkerül egy hatalmas sporttáska is, amelyben a „hangszerek” lapulnak. Tritoncsigák, szürkemarhatülkök és legnagyobb meglepetésemre egy porszívócső. Mindegyikbe belebőg, csak úgy próbaképpen egy kicsikét, pont úgy, mint amikor a zenész hangol a koncert előtt. Mondanom sem kell, hogy az egyszerű porszívócsövet is pont úgy szólaltatja meg, mint a drága tritoncsigát. Behunyom a szemem, és már kint is vagyunk az őszi erdőn, ahol a gímszarvasok küzdenek a tehenek kegyeiért, és bőgnek, bőgnek szünet nélkül…
– Aztán 2004-ben, Keszthelyen lettem másodszor is Európa-bajnok – mondja, és én visszahuppanok a bőrfotelbe. – Csodálatos volt itthon, a magyar közönség előtt nyerni. Én mindig úgy versenyeztem, úgy álltam fel a színpadra, hogy Magyarországért versenyzek, a magyar vadászokért küzdök. Magyar vagyok, mert annak születtem, és ha már a sors úgy hozta, hogy az országomat kell képviselnem azt mindig becsülettel tettem. Bár 2008-ban különböző okok miatt azt mondtam, hogy nem versenyzek többet, de azért még megpróbálom magam a szlovéniai Eb-n. Egyvalamit azonban mindig hiányoltam: soha sehol nem állítottak a győzteseknek dobogót. Pedig olyan jó lett volna arra felállni…
Újra belelendül, most a helyszíneket veszi sorra, embereket, barátokat és az örök riválisokat, a szlovákokat. Ők az igazi, nagy ellenfél… A szavaiból érezni, nagyon tudja, és ami még fontosabb, nagyon szereti, amit csinál. Éppen ezért az országban sok helyre hívják, segítsen egy-egy öreg, kiváló bikát a tudományával előcsalogatni, rejtekhelyéről előhívni. És ő örömmel megy… Nagy szívfájdalma ugyanakkor, hogy kevés hazai hivatásos vadász sajátítja el ezt a mesterséget, pedig aki tudja használni a bőgőkürtöt, az nemcsak az elejtést, a vadászatot segíti elő, hanem a vadmegfigyelésben is könynyebben boldogul. – Mert az csodálatos élmény – mondja –, amikor rábőgök egy bikára, és az visszabőg, én pedig a bőgésemmel egyre közelebb és közelebb hozom.
Ismét történetek jönnek és mennek, majd megszólal a telefonja – stílszerűen az is a szarvasbőgés dallamait játssza –, és máris intézkedik, szervez és irányít, mert a közelgő magyar–szlovák vadásznap szervezésében is nagy szerepet vállal. Közben szemem újra végigpásztázza az erős, hosszú szarvú muflontrófeákat. Észre sem veszem, hogy befejezte a beszélgetést, csak amikor mellém áll, akkor eszmélek fel, hogy ő is a muflonokat nézi valami távoli, megfoghatatlan meszszeségből. – Tudja, nagyon szeretem a szarvast – mondja –, nagyon szeretem a szarvasbőgést, de valamiért a muflon az igazi szerelem, valahogy a muflonokat jobban érzem…
origo.hu
Ricky Martin a Hősök terén: több mint hetvenezren voltak a Szuperkoncerten
