Egy fényképről

Megjelent a Magyar Nemzetben egy fotó a Krónika oldalon. A képen szétdobált kacatok között turkált két férfi. A hozzá tartozó hír szerint megkezdődött a tavaszi lomtalanítás a fővárosban. A fotósnak azon a helyen sikerült lencsevégre kapnia a két guberálót, ahol Nagy László mellszobra áll. A szeméthalom ugyanis körülötte éktelenkedett. A Magyar Írószövetség elnöksége súlyos szakmai hibának tartja az Országos Sajtószolgálatnak elküldött közleményében a kép közlését, mert szerintük a fotó ilyen módon félreérthető, és sérti a költő szellemét. Talán azt nem veszi sértésnek az írószövetség általam igen tisztelt elnöksége, ha egy picivel eltérő véleményemet megfogalmazom. Eredeti szakmám szerint a magyar nyelv és irodalom tanára vagyok, az irodalmat, a verset napi szükségletnek tartom. Következésképpen magam is igen érzékenyen reagálok azokra a hírekre, amelyek neves irodalmi személyiségek szobrainak megcsonkításáról, ledöntéséről, ösz-szefestéséről szólnak.Rendkívül elkeserítő számomra, ha a funkcionális analfabéták, az elbutult álmodernek, a verset a raphadovával összetévesztő értékvesztők szellemi kiüresedése olyan erőszakos cselekményekben is megnyilvánul, amelyekkel valóban meg kívánják sérteni nemcsak a magyar irodalom óriásainak kultuszát, hanem azokat is, akiknek – velük szemben – létfeltételei közé tartozik az említett nagyságok életművének tanulmányozása. Ezzel szemben vagy inkább éppen ezért, számomra üzenetértékű a szemétre való ócskaságokkal körülvett Nagy László-szobor képe. Hogy elkészülhetett, valóban sértheti a költő személyét. Hűen tükrözi azt az állapotot, amelyre fentebb utaltam. Meggyőződésem, hogy akik fölöslegessé vált rongyaikat, végleg lemerült létük beszédes mementóit ott dobálták szét, soha nem vesznek kézbe verseskötetet. Őket már a kérdés sem érdekli, hogy „ki viszi át a szerelmet” arra a túlsó partra, ahová szellemileg már réges-rég megérkeztek, csak testük vegetál ideát. Ezt a jelenséget persze el lehet takarni, nem feltétlenül kell ország-világ előtt bemutatni. Én azonban azt tartom, hogy a mély döbbenet, amit a kép nyilvánvalóan kiváltott az írószövetség elnökségéből, esetleg csekélyebb intenzitással, de felborzolta olvasóink többségének idegeit is.Ők nem fordultak ugyan a sajtószolgálathoz, de reményeim szerint megfogalmazódott bennük, hogy tenni kellene valamit akkor, amikor lassan minden értékünk elmerül a bennünket körülvevő mocsokban. Kemény, drasztikus megoldás ez, de semmiképpen nem a költő ellen irányul, sokkal inkább a védelmében örökítette meg a képet a fotós. Feleségem a pályán maradt, naponta végzi a sziszifuszi munkát, igyekszik megszerettetni a verset, a művészi szöveget azzal a nemzedékkel, amelynek kőkemény racio-nalitása, hidegfejű számítása igen komoly ellenállást tanúsít ezzel a tevékenységgel szemben. Sokat vitatkozunk azon, mennyire reménytelen a helyzet, lehet-e tenni valamit az eluralkodó közöny ellen. Nemrégiben lesújtó felmérések láttak napvilágot arról, milyen fölöslegesnek, értelmetlennek tartják a mai diákok az irodalom tantárgyat. A probléma tehát rendkívül súlyos, a szobordöntögetőknek, a szemetelőknek nagyobb az utánpótlása, mint az értékmentőknek. Nem hiszem azonban, hogy homokba dugott fejjel többet segíthetünk, mint azzal, ha szembesítjük a helyzettel az arra még érzékenyeket. Én azt gondolom, ebben együtt kellene működnie az írószövetségnek és a megújuló Magyar Nemzetnek. A következő közlemény reményeim szerint erről fog szólni.