A békét siratják az orvlövészek

Megcsömörlött a magyar társadalom attól a durva hangnemtől, amely a közéletet jellemzi e hideg polgárháborús időszakban. Egyre népesebb azoknak a tábora, akik nem érdekeltek a konfliktuskereső, megosztó, ellenségeskedést szító politizálásban, hiányolják a kompromisszumkészséget, a konszenzust az ellenfelek között, és békére vágynak. Legalábbis ezt sugallja nap nap után a barikád baloldalán vitézkedő médiaértelmiség. Ők azok, akik most, a jobboldali kormányzás idején a legalapvetőbb újságírói attitűdnek az ellenzékiséget tekintik, míg a baloldali hatalomgyakorlás idején megelégedtek egyfajta „belső ellenőri” szereppel. De hagyjuk a múltat. Tisztességes haditudósítóhoz méltóan tekintsük a jelen történéseit.Rendre felháborodnak mostanában ezek a kollégák a koalíció – és főként a legnagyobb pártja – irányából tapasztalható „kommunistázáson”, a „hazaáruló” kifejezés nyilvános megemlítésén, a hernyó és a nyű metaforikus alkalmazásán. Rettenetesen bántja őket, hogy ellenségként viselkedik az, akit azzá tettek. Csak őket hallva, olvasva, az embernek valóban az az érzése támadhat, hogy itt valakik mást sem tervezgetnek egész álló nap, mint azt, hogyan lehetne minél nagyobbakat rúgva, minél nagyobb, elmérgesedő sebeket ejtve jól kettészakítani az országot. Természetesen az ő válaszuk arra a kérdésre, hogy kik képesek erre az eléggé el nem ítélhető viselkedésre, teljesen egyértelmű. Gátlás nélkül vádolják a kormányt, sőt az összes nem baloldali közszereplőt azzal, hogy a politika minden színterén mucsaivá züllesztették a viselkedéskultúrát. Nem zavarja őket ítéletükben az sem, hogy a veszekedéshez legalább két fél kell, számukra a dolog nyilván úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. Ez az igazi barikádharc baloldali alaptézise. Miután ezzel megbélyegezték mindazokat, akik negyven plusz négy év intő figyelmeztetése ellenére még mernek másként gondolkodni, mint ők, elkezdtek kirekesztésről papolni.Mármint arról, hogy őket és az általuk támogatott politikai erőket kirekeszti az ország jelenlegi vezetése. Ebben nyilván van is valami, hiszen ha máshonnan nem, a választópolgárok akarata folytán a politikai hatalomból kirekedtek. Kedvenc szóhasználatukkal élve, ma már nem ők „nyúlják le” a zsíros állásokat, pozíciókat, nem ők indulhatnak „politikai zsákmányszerző akciókra”, nem csak az ő kegyeltjeik részesülnek az állami megrendelésekből, támogatásokból, és ami a legfájóbb lehet: nem csupán az ő hangjuk hallatszik a médiában. Nyilván ezért lődöznek ész nélkül a barikád túlsó felén szorgoskodókra. De hogy lődözhetnek, mégis azt mutatja, hogy nem szorultak azért annyira ki az összes korábban elfoglalt pozícióból, mint ahogy híresztelik.A költőinek szánt kérdés már csak az: miért adják elő a fentiek miatt érzett fájdalmukat olyképpen, mintha az egész magyar társadalom fájdalma volna. Tudjuk persze jól, mennyire hozzászoktak, hogy az a valóság, amit ők annak mondanak. Az eszközeik ma is elegendőek ahhoz, hogy bízni tudjanak abban, hogy ez még mindig így van. Éppen ezért kell újra és újra leleplezni álszent, képmutató módszerüket, ami szép, bár egyáltalán nem hálás feladata egy haditudósítónak.A baloldali harcmodorról elmondható tehát, hogy rendkívül sajátos. Egyrészt félelmeket gerjesztenek, szélsőjobboldali, fasiszta ördögöket festenek az emberek közé emelt falakra, rendőrállamot, diktatúrát kiabálnak. Azt sulykolják a közvéleménybe, hogy Magyarországon mostanság soha nem látott pusztítás folyik, minden érték veszendőbe megy. Ami sikert mégsem tudnak letagadni, arról azt híresztelik, hogy Bokros Lajosnak köszönhetjük, és egyébként is propaganda, „píárfogás” az egész. Másrészt azzal vádolják a nem közéjük tartozókat, hogy félelmeket keltenek, hogy ők emelték a falakat az emberek közé, és rajta a fasiszta ördög nem más, mint a kormány maga, de legalábbis kacsingat. Ordenáré módon szidalmaznak mindenkit, aki nem az ő kliséik szerint hozza meg döntéseit. Ha például nem váltanak le egy nekik nem tetsző minisztert, az kormányzati tehetetlenség, politikai dilettantizmus, „eszelősök és pojácák” játéka.Ha leváltanak egy számukra szimpatikust, nyomban „nemzeti hőssé” emelkedik, akkor akarnok nyomulásról, az ellenvélemény elfojtásáról, „kis Cézárok és Caligulák” harcáról beszélnek. Ha pedig kineveznek valakit, aki szerintük összeférhetetlen, de történetesen szép, azt gátlástalanul lekurvázzák. Pusztítják az emberek közös cselekvésbe, értelmes célokba, jövőbe vetett hitét, folyamatosan mocskolják, próbálják kiüresíteni az összes fogalmat, amivel egy új értékrend megragadható lenne. Így lett a polgár szóból is szitokszó. Ám a legszebb az, amikor sírnak. Siratják az okos kompromisszumokon alapuló döntéseket, a konszenzusra törekvő párbeszédet az ellenérdekelt felek között. Orvlövészállásaikból tüzelve mindenre, ami a másik oldalon mozog, visszasírják a boldog békeidőket, amikor még rájuk senki nem lőtt vissza.Fölmerül az immár kevésbé költői kérdés: van-e esély a társadalmi békére ilyen körülmények között? Hiszen, ha tagadjuk is, hogy a társadalom egészének van elege minden megnyilvánulásra kiterjedően a jelenlegi küzdelmekből, akkor is figyelembe kell venni a többség jogos igényét a nyugalomra, a kiszámíthatóságra, az olyan békére, ahol nem támad senki, tehát nem kell védekezni. Ez lenne a cél, a barikád felszámolása, csak sajnos a fegyverletételhez is két fél kölcsönös akaratára lenne szükség. Tartok tőle, hogy amíg a baloldalon a mérhetetlen nagyképűség, lekezelő önteltség, pökhendi kivagyiság az elfogadott viselkedésmód, addig nincs mit csodálkozni a határozott válaszcsapásokon. Amíg egyszerűen „koleszos haveri körré” lehet degradálni Magyarország demokratikusan megválasztott kormányát, egy laza képzettársítás segítségével rendre a Grimm-meséből elfajzott kabarétréfa törpéivel azonosítható a kormány, tegyenek bármit is a „fiúk”, „tapasztalatlan kölyök”-nek minősíthető a miniszterelnök pusztán azért, mert nem érte még el a volt szovjet pártfőtitkárok átlagéletkorát, addig az európai politikai kultúra a baloldali blokk pártjaitól aligha várható el.Egy tudathasadásos és szereptévesztett baloldali ellenzék – amelyik évtizedek óta állandóan csak kormányozni akar, és ezért folyamatosan kampányol, mintha választások lennének – nem várhatja el az össztűz alá vett kormányoldaltól, hogy kérjen bocsánatot létezéséért, hagyja figyelmen kívül megválasztói akaratát, és oldalogjon el a hadszíntérről. Ellenben a kormány, ha még oly sokat hibázna is, mint ellenfelei állítják, akkor is joggal várja el ellenzékétől, hogy közel két év után vegye végre tudomásul a kialakult helyzetet, és erőltessen magára egy kis önmérsékletet. A beálló csönd kitűnő feltételeket teremt jobb pártprogram, kiváló választási kortesbeszédek megírására.