A késéssel türelmünket veszik

Az évente menetrendszerűen megérkező vasutassztrájkok idején gyakran hangzik el a szocreál illatú várótermek legvidámabb szegleteiben a kérdés: miért nem elég az egy-két órás figyelmeztető munkabeszüntetés a vasutasoknak? Erre az a válasz, hogy ennyit senki nem venne észre, mivel szimpla hétköznapokon is minimum ennyit késnek a szerelvények. Sztrájkmentes időszakban az ember hajlamos nyilvánvaló túlzásnak tekinteni a kissé ízetlen poén üzenetét, pedig nem az. Tapasztalhattam ezt a saját bőrömön is a minap, amikor arra a szenzációkat ígérő izgalmas kalandra vállalkoztam, hogy vonattal közelítem meg Kiskunfélegyházát Budapest felől.Már-már illúzióromboló pontossággal indultunk el. Engem egy kicsit nyugtalanított, hogy vonatunknak „sebes” volt a jelzője a kiírás szerint, a sokkal elfogadottabb „gyors” helyett. Úgy éreztem, ez valami rosszat jelent, mert nem lehet véletlen, hogy a vasúti szakszótár készítői megkülönböztették a két típust. Gondoljunk csak bele, ők olyan zseniális nyelvi lelemények megalkotói, mint a szerelvényvonat és a harmadik vágányról a szerelvény kitol vagy kijár. Verbális szorongásom nem volt alaptalan, mert a sebes azt jelenti, hogy a „kertek alja” típusú megállóhelyeken nem, de egyébként mindenütt megáll az így vicinálissá züllesztett távolsági járat.Ettől függetlenül különösebb megrázkódtatások nélkül megérkeztünk Ceglédre. Egyedül a kalauz tudott némi izgalmat csempészni a Szegedre igyekvők életébe azzal a bejelentéssel, hogy Csengelétől Kistelekig buszkirándulás is szerepel a menetjegy árában, és az előre nem tervezett program kötelező jellegű. A magyar utazó sokat próbált, ezért nyugodt természetű és konstruktív. Hisz a vasút végre meghirdetett reformjában, és tudja, hogy unokái akkor száguldhatnak majd a jelenlegi negyven kilométeres lassú jelekkel tarkított pályán legalább százzal, ha a 65 mintájú síneket időnként, 30-35 évente kicserélik. Ezzel a tudattal pedig az a kis buszozás igazán elviselhető.Cegléden azonban borzalmasabb dolog történt, mint a Heti Hetes. A fekete lét a hangosbemondó löttyintette a nyakunkba, amikor közölte, hogy a miskolci gyors (!) előreláthatólag 50 percet késik. Addig pedig mi sem mozdulhatunk sehová, mivel a MÁV tízévesnél nyilván nagyobb tapasztalattal rendelkező forgalomtechnikusai az út hátralévő részét úgy szervezték, hogy gyarapodjék közös élményeink tárháza a Szeged felé tartó miskolciakkal. A két szerelvényt tehát össze kell kapcsolni, még akkor is, ha az egyik ismeretlen helyen tartózkodik! Mit számít egy-két óra késés, amikor maga az ötlet zseniális!A baj csak az, hogy akik ezt kitalálták, valószínűleg soha nem utaznak vasúton, mert utasként bizonyára eszükbe jutott volna, hogy minő távolság tátong képzeletbeli szakadék gyanánt Miskolc és Cegléd között. Mennyi sebességkorlátozás, rossz váltó, előre láthatatlan akadály rongálja e fölött a szakadék fölött az amúgy is rozoga hidat! Akkor eszükbe jutott volna, hogy ez a két, fáradt és szép emberekkel megrakott szerelvény csak a legritkább esetben kapcsolódik majd időben egymáshoz.Ebből pedig a legvérmesebb szakszervezeti vezetők is előre láthatták volna tévedésüket. Mert nem a kormány ármánykodása, lejárató propagandája miatt veszíti el a vasutasság a társadalom szolidaritását, mint ahogy ők állították, hanem a várakozás súlyos reménytelensége öli ki belőle a legnemesebb érzéseket. Talán ha mindezt végiggondolják, akkor csak előkészítenek erre az eshetőségre egy tartalék mozdonyt, ami majd elviszi a miskolciakat Szegedre. Szólnak egy nem csupán sztrájkra, hanem munkára is mindig kész mozdonyvezetőnek. Kerül, amibe kerül. Még mindig olcsóbb, mint szép fokozatosan elveszíteni az utasokat. De nem gondolták végig...Sajnos történetem innen kezdve hiányos. Fogalmam sincs, hogy a szegediek mikor tudtak lefeküdni. Gyanítom, hogy aznap nem. Ez pedig azt jelenti, hogy fél nyolctól éjfélig négy és fél óra nem volt elég arra, hogy eljusson az ember a fővárosból Szegedre. Ettől a sebességtől még az alapvetően vonatbarát utazók is megszédülnek kissé, és kezdik elveszíteni türelmük után a vasút reformjába vetett hitüket is. Mert nem a francia vagy japán szuperexpresszek magyarországi megjelenésére áhítozik az ember az elkeseredett ceglédi éjszakában, de pakisztáni társaink sorsára sem akarunk jutni, akik akár egy hetet is képesek várni egy-egy utazóalkalmatosságra.