A zene és a nyelv igézetében

Mi a titka annak, ha valaki 18 évesen, több száz induló közül megnyeri az országos középiskolai tanulmányi versenyt, a gimnazisták lassanötvenéves nagy tehetségkutató vetélkedőjét.S amire még nem volt példa: egyszerre három tárgyból is? Az érintett szerint semmi különös.A vele készült beszélgetés alapján valami azért kellett hozzá. Székely Réka, a fővárosi Fazekas Mihály Gyakorlógimnázium tanulója az idei OKTV győztese magyar irodalomból, angol és olasz nyelvből.- Te jó ég, muszáj ezt? – kérdi zavartan. Elfogódottsága a fényképezőgép csattogásának szól: nincs hozzászokva, hogy fotózzák. A gimnázium első emeleti tárgyalójában találkozunk, az ablakokon beömlő fénykévék és mindennapos dolgaikra siető diákok között. A rövid, barna hajú lány szürke pólót és farmernadrágot visel; vállára vetve az elmaradhatatlan hátizsák; első látásra csupán egy az iskolában tanuló 1200 diák közül, holott a többi aligha mondhat magáénak ekkora eredményt. De Réka ennek sem tulajdonít különösebb jelentőséget: „Amúgy is szeretek olvasni – mondja -, Dsida Jenő az egyik kedvencem. Angolul manapság egyre több középiskolás tud, az olasznak meg a dallama tetszett meg...”Jobban megnézve pólója is árulkodik e vonzalomról: mellén Firenze felirat virít. Csupán négy éve tanul olaszul, itt, a gimnáziumban kezdte el, de ahogy elbűvöli a nyelv lejtése, úgy egyre gyorsabb, egyedi tempót diktál: előreszalad a könyvben, előbb csak néhány leckével jár társai előtt, aztán mikor a különbség már szembeötlő, külön tanár oktatja. „A heti három óra nem túl sok; meg aztán az a tötymörgés...” – magyarázza. A nyelven túl elbűvölik az olaszok is, na nem a rádióból, tévéből, moziból vagy a divatáruboltok kirakatából megismerhető olaszság – Mario Lanza és Adriano Celentano egy-egy száma még elmegy, de Franco Nerót például csak a Honfoglalásban látta először, Bud Spencer és Terence Hill nem az ő stílusa (nem vonzza a csetepaté), holdjáró cipőt vagy kivágott ruhát pedig semmi pénzért sem venne fel -, hanem a mentalitás: „Vonzott, hogy olyan kedves emberek, szeretnek közösségben lenni, s beszélgetni” – villant fel egy szerény mosolyt. A felsorolt tulajdonságok csak mérsékelten jellemzőek rá: „Nem vagyok az a hajnalig kimaradó típus, persze mimóza sem. Che, io sono (Nos, ez vagyok én)” – összegez újabb mosollyal.Dsida Jenővel már más a helyzet: ott is a zene felől indult a kaland, de elbűvölte a költő gondolatisága is; OKTV-munkáját is épp e két jellemző elemzésének szentelte, Költőség és zeneiség Dsida Jenő műveiben címmel. Hogy épp ő nyert, azt jórészt a szerencsének tulajdonítja; habár, mint említi, azért tanult is rá. Ahogy némi unszolásra kitűnik, nem is keveset: felfrissítette a három gimnáziumi év anyagát, ehhez jött még az életmű átböngészése, és a több száz oldalt áttekintő könyvtárazás. Utóbbiak kiválasztásában, fénymásolásában családi ismerős, feldolgozásában külön tanár segítette. „Úgyhogy a győzelem nem csak az én érdemem, ha onnan nézzük...” – teszi hozzá. De mindezt megtanulnia azért csak neki kellett: szabad idejében, két különóra közti szünetekben, éjjelente szakít rá egy-két órát; úgyhogy azt sem tudja pontosan megmondani, mennyi időt szánt a feladatra.Egyébként az idő az egyetlen, amivel hadilábon áll: szeretné, ha elege lehetne belőle, de nincs. Mármint nincs elég szabadideje. Kettő után szabadul az iskolából, s délutánjait ezek után főleg különórái töltik ki: hétfőn, szerdán és pénteken hattól nyolcig olasz; szerdán háromtól hatig kórus; pénteken nyolc után zenekar; és akkor még ott az angol, hetente egyszer, előzetes megbeszélés szerint. Csekély beosztatlan idejében az iskolai és különóráira készül. Énekel, hatodik éve brácsázik, előtte négy évig hegedült és gitározott – kórusbéli, illetve zenekari elfoglaltságait ez magyarázza, na meg azt, hogy a zeneóráknak a lakásához közeli Dohnányi Ernő Zeneiskola ad otthont. Gyakorolni – legalábbis saját bevallása szerint – nem szokott. Hogy miért? „Nem szándékosan. Legtöbbször egyszűen így jön ki... ” – mondja. Amikor nem kell tanulnia, biciklijére kap, vagy macskáival játszik; amúgy a színházat részesíti előnyben a mozival szemben. Legutoljára Az ember tragédiáját látta a Madáchban, de nem igazán tudja, pontosan mikor.Az elmondottak alapján céltudatos, összefogott, fegyelmezett egyéniségnek tűnik; ölében összekulcsolt kézzel, nyugodtan várja a következő kérdést is. Hogy hogyan bírja mindezt? „Csak elhatározás kérdése – mondja szerényen. – Szívesen foglalkozom tovább azzal, amit egyszer már elkezdtem...” – toldja még meg, ám a döntő magyarázat azonban alighanem szülei hozzáállásában rejlik. Mára mindketten nyugdíjasok, korábban a textilszakmában dolgoztak, s mind nővére, mind az ő esetében úgy gondolták, hogy a felsőfokú végzettség megszerzése a legkevesebb, amit el kell érniük, ezért kezdettől fogva arra nevelték őket, hogy a kötelesség az első. „Ha valamit meg kell csinálni, akkor meg kell csinálni” – idézi apja kedvenc szavajárását Réka, de siet hozzátenni: nem maximalista, inkább optimalista módon követeltek tőlük. Szülei alsós korában rendszeresen tanultak vele, illetve ellenőrizték, hogy elkészítette e a házi feladatát. Manapság már nincs szükség ilyesmire: a feladat teljesítése Réka vérévé vált, komoly lelkiismeret-furdalást okoz például egy-egy lecke elbliccelése... Nővére – érdekes egybeesés – olasztanár lett; de jelenleg is tanul, Réka még nem döntötte el pontosan, mi is akar lenni. Jogász vagy bölcsész – fedi fel az alternatívákat. A család a jogászkodást valamivel nagyobb örömmel fogadná, neki viszont a bölcsész pálya jobban tetszene. Bár a jogászkodás jobb megélhetést nyújt – teszi hozzá gyakorlatiasan.- Bocsánat... – áll fel hirtelen. Indulnia kell. Az egyetemre tart, hogy beadja az OKTV-papírokat: győzelmével felvételi mentességet nyert a bölcsészkarra.