Egész pályás feltámadás

Kétpólusú az Orbán-kormány ellenzéke. A baloldal (MSZP, SZDSZ) mellett az ellenzékhez tartozik a nemzeti (jobboldali) radikális MIÉP is. A baloldal viszont, beleértve az értelmiségi holdudvart és a sajtót, kétségbe vonja a MIÉP ellenzékiségét. Azt, hogy a MIÉP közjogi okok miatt feltétlenül ellenzéknek tekintendő, az Alkotmánybíróság döntése igazolta. A MIÉP azonban először is az „ellenzék ellenzéke” szerepét játssza: fő ellenfelei a hasonló közjogi helyzetben lévő baloldali pártok.A MIÉP a vártnál visszafogottabb hangot üt meg a parlamentben. Olykor a lojális ellenzék szerepét játssza, amit a baloldal igyekszik kihasználni, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza vagy lejárassa a kormányt. Csurka ugyanúgy uralja pártját, mint Torgyán a magáét, ami a MIÉP jövőjét bizonytalanná teheti. A MIÉP eddigi sikere legalább annyira köszönhető a helyi szinten politizáló alapszervezeteknek, mint Csurkának, viszont a helyi szint további sikereit akadályozza, hogy a közvéleményben a MIÉP mint Csurka-párt jelenik meg. A visszafogottabb hangot ellensúlyozza Csurkáék néhány olyan húzása, amely – enyhén szólva – kérdésessé teszi a MIÉP politikai racionalitását. Ilyen elsősorban a „zsidókérdés” iránti olthatatlan érdeklődés. Aztán a Demszky-ügy, amelyből Csurka csak akkor tud nyertesen kikeveredni, ha a bíróság által bekért dokumentumról kiderül, hogy valódi. A határrevízió gondolata az adott körülmények között szintén reálpolitikai nonszensz volt, mert annak a NATO-nak kellett volna támogatnia, amelyet Csurkáék hevesen támadtak. Ugyanebbe a sorba tartozik a frankfurti könyvvásárral kapcsolatos fenntartásaik „kommunikálása”.Ezekhez hasonló az is, hogy Csurka az 1992-es vitairata után megint elővette az „élettér” kifejezést, amiről pedig éveken keresztül harsogták, hogy a náci Lebensraumnak felel meg. A határrevízió, a frankfurti ügy és az élettér tipikusan azok az esetek, amelyeket a baloldali ellenzék (kár)örömmel használt fel a polgári kormány elleni támadásaiban. „A korlátozott racionalitás” másik példája a Le Pen vezette, Corneliu Vadim Tudor meg Ján Slota magyarellenes pártjait is felölelő nacionalista internacionálé támogatása, ami ellentmond a magyar út hitvallásának, valamint az eszményképeknek, Szabó Dezsőnek, Bibó Istvánnak és Nagy Lászlónak. Ráadásul Csurka víziójában a politikai példaképek, Le Pen, Berlusconi és Haider egy csapatba tartoznak, ami nem felel meg a valóságnak.Eleve meghatározta az MSZP és az SZDSZ alkotta baloldali ellenzék magatartását a váratlan választási vereség, valamint a kormányfő „több mint kormányváltás” programja, amely a két párt hegemón helyzetének alapjait (társadalombiztosítás, Postabank és az általa finanszírozott sajtó, a hirdetési bojkottal működő média, értelmiségi klientúrák, az MSZP székházai stb.) hivatott feltörni. Az MSZP rögtön a választások után kísérletet tett a kisgazdapárt elcsábítására és a Fidesszel kötendő nagykoalícióra. Egyikbe sem fért volna bele az SZDSZ, amit a szocialisták valószínűleg nem is bántak, ezért amatőrség volt az SZDSZ részéről ellenzékben is folytatni a koalíciós együttműködést a szocialistákkal. Az SZDSZ csak bő egy év után szánta rá magát egyfajta „rugalmas elszakadásra”.Érzékelvén tartós népszerűtlenségüket, és látván, hogy az MSZP megkísérli „torgyántalanítani”, majd becserkészni a kisgazdapártot, liberális középpártnak nyilvánították magukat. Úgy tűnik, a két párt stratégái a legrosszabb esetre, a vereségre is felkészültek: a „Fidesz közeli cégek” leleplezéseit a legnagyobb naivitás lenne „oknyomozó” újságírók rögtönzésének tekinteni. A váratlanul, semmiből kipattant ügyek jól időzített ellencsapásnak bizonyultak, amelyekkel Pető Iván lemondása és Suchman Tamás menesztése után a Tocsik-botrányt is ellensúlyozni lehetett. A legelején még abban a reményben, hogy az önkormányzati választásokon visszavágnak a vereségért.Reménytelennek tűnik az SZDSZ bearaszolása a politikai centrumba. A liberalizmusra való hivatkozás nem vonzza a választókat. A kifejezetten liberális értékekre épülő programpontokból nem tudnak szilárd társadalmi (szavazó)bázist összekovácsolni, legfeljebb akkor, ha demagóg (populista) módszerrel adják elő: abortuszkérdés, sorkatonai szolgálat (kényszersorozás), közmunkaprogram (kényszermunka) stb. A populista kommunikáció más példái: a Nemzeti Színházzal és a négyes metró ügyével a kormány „megbünteti” Budapestet, a „bűnös” várost; Orbán egyenlő Tudjmannal és Meciarral. Ez utóbbi hasonlatok kiegészülnek azzal, hogy a Fideszt kifejezetten antiliberálisnak tartják, ami a szabad demokrata nyelvezetben a szélsőjobboldalnak felel meg, viszont egy lépést sem tettek azért, hogy a Liberális Internacionálé szankcióval sújtsa a szerintük szélsőségessé vált Fideszt. Az SZDSZ végül azért alkalmatlan a centrumszerepre, mert jobbra továbbra is zárt, tehát ebbe az irányba a koalícióképessége nulla.Egy másik ok, hogy a centrumszerep nem fér össze azzal az ideológiai agresszivitással, amely főleg a párt értelmiségi holdudvarát, de néhány ismertebb politikust is jellemez. (Gondolok itt Tamás Gáspár Miklósra, aki akarata ellenére valóságos antipropagandát folytat az SZDSZ ellen, a kormánypártok örömére.) A személyekhez köthető politikai stílusban is váltás figyelhető meg: a Kis János vagy Pető Iván képviselte mérsékelt hangnem után Demszky Gábor és Magyar Bálint állandó mosollyal fűszerezett és szellemesnek szánt nagyotmondásai a jellemzőek. Felzárkózott hozzájuk Kuncze Gábor – mosoly nélkül -, akinek korábbi énjére szinte rá sem lehet ismerni.Kuncze belügyminiszter remek vitatkozóvá nőtte ki magát, köszönhetően Torgyán rendszeres támadásainak, ám a Postabankról Rogán Antallal vívott televízós vitája jelezte, hogy konkrét kérdésekben, felkészült ellenféllel szemben könnyen alulmarad. Még inkább igaz ez Demszkyre, aki külön elemzésre érdemes médiasegédlettel tud jól szerepelni a nyilvánosság előtt. Fodor Gábor, az egykori fideszes szívesen lép színre, ha a Fideszből érkezett bírálatokat kell hitelteleníteni, de a háttérben marad, amikor koronatanúként bizonyíthatná a Fidesz elleni vádakat.Vezetési válsággal küszködik az MSZP. Horn megnyerte pártjának a (listás) választásokat, de miután a második fordulóban az összefogó jobboldal győzött, mennie kellett. Kovács László pártelnökké választását a nagykoalíciós stratégiához szükséges személycsere látszott indokolni. Sokáig úgy tűnt, hogy Németh Miklós visszatérését azért szorgalmazzák, mert a Fidesz szokatlanul sokáig vezetett a népszerűségi versenyben, és Kovács vezetésével nem volt remény az áttörésre. De ez megtörtént, a pártelnök helyzete mégis bizonytalan. Ami Kovács közszereplését illeti, nagyjából ugyanaz mondható el róla, mint a Kunczééról. Az antalli „nyugodt erőre” emlékeztető diplomatából most ugyanabban az intelligens stílusban és kulturáltan szólal meg az olcsó fogásokkal operáló pártpolitikus. Németh presztízsét csökkentik a párton belüli lehetséges szerepéről szóló találgatások. A lényeg az, hogy a mozgatórugók homályban maradtak. Németh Miklós hitet tett a párt szociáldemokrata irányba kormányzása mellett, ami kihívás a többiek számára, mert a menetrend szerinti jelszavak hangoztatásán kívül semmi sem történt e téren.Valamikori középkáderekből áll a fiatalabbak alkotta második vonal (Szekeres Imre, Lendvai Ildikó stb.), és a felsőbb vezetési szinteken talán nincs is olyan, aki nem volt az MSZMP vagy a KISZ kádere. Kiss Péter és nemzedéke asszimilálódott, ha egyáltalán önálló tényező volt, a Tóbiás József fémjelezte harcias garnitúra pedig a legrosszabb KISZ-esekre, nem pedig ifjú szocdemekre emlékeztet. A legsúlyosabb kritika mégis az, hogy az MSZP vezetői még tíz év után sem merik azt mondani magukról, hogy mi, szociáldemokraták.S ajátos helyzetben van Horn Gyula. Az előző kormányfő annyi kitüntetést kapott Nyugaton, és akkora megbecsülésnek örvend rendszerváltó szerepe miatt, hogy manapság a pártpolitikusi helyett államférfi szerepet játszhatna. Horn azonban meg sem kísérli, mert talán képtelen rá, hogy Nyugaton szerzett presztízsét itthon is kamatoztassa. Meglehet, 1956-os szerepének hatékony, de ebből a szempontból tarthatatlan kezelése miatt.Az elmondottakkal lehet magyarázni, hogy az MSZP továbbra is igyekszik – pragmatikusan! – konkrét társadalmi problémákkal „szakértőként” foglalkozó, nem pedig „ideologikus” párt benyomását kelteni. Vezetői mégis érzékenyek az ideológiai támadásokra. Védekezésképpen szívesen állítják azt, hogy bírálóik „kommunistáznak”, ami már nem illik, és előszeretettel hivatkoznak a Szocialista Internacionáléra, valamint arra, hogy az EU-ban a baloldali kormányok többségben vannak. (Köztük volt „reformkommunista” miniszterekkel.)Véleményem szerint erre, tehát ideológiai és legitimációs okokra vezethető vissza, hogy az EU-csatlakozást illetően a szocialista irányvonal eléggé szervilis, a multik iránti – Horn Gyulától elhíresült – vonzódásával együtt meg szinte „komprádor” (közvetítő kereskedő) jellegű. Mindez nem volt akadálya annak, hogy a koszovói háború során, nemzetbiztonságilag kiélezett helyzetben magyar érdekekre hivatkozva követeljen a kormánytól különutas politikát, amit viszont Schüssel kancellár látogatásakor, tehát békeidőben elvitat.Külpolitikai téren az MSZP és az SZDSZ megfontolásra érdemes észrevételeit szélsőséges elemek homályosítják el. Ahogy a MIÉP gáncsot vetett a kormánynak a Haider melletti tüntetéssel, a baloldali ellenzék is mindent megtesz, hogy (Tudjman és Meciar mellett) Haidert és Csurkát a külpolitikai érdekek rovására varrják a kormány nyakába. Ez összefügg egy belpolitikai jelenséggel: párhuzamosan folyt és folyik a (kommunista) Munkáspárt bevezetése az európai szalonba. Egyik pillanatról a másikra kiderült, különösebb vita nélkül, hogy Thürmerék nem szélsőségesek, és választási együttműködésre alkalmasak. Az SZDSZ ugyan többször elhatárolódott a Munkáspárttól, de sosem kommentálták az elsősorban az MSZP baloldalán – az SZDSZ-t és a Munkáspártot is felölelő – „széles baloldali összefogás” érdekében gerjesztett kampányt. Ebből sokan azt a radikális következtetést vonják le, hogy alakulóban van a négypárti választási szövetség 2002-re. A negyedik elem az a szociáldemokrata párt, amely az 1990-ben beépült politikai provokátorok által szétvert SZDP maradványa, és hosszú ideje együttműködik az MSZP-vel. Ezt a három- vagy négypárti öszszefogást igazából csak egy „antifasiszta” egység tudja összecementezni, amely egyben méz az SZDSZ-nek kínált madzagra.E nnek megfelelően a Munkáspárt máris visszafogta magát, komoly arculatváltást hajt végre, de leginkább szájkosarat tesz fel, ha az USA-ról és a NATO-ról van szó. És hát csábító az olasz és francia példa, ahol kommunisták is lehetnek miniszterek vagy kormányfők, amiért is már nem támadják az MSZP képében megjelenő, jobboldali (!), munkásáruló és revizionista szociáldemokratákat. A másik oldalon viszont – Horn Gyulával az élen – ideológiai visszarendeződés indult meg: a nagymarosi erőmű a „rendszerváltás szimbóluma” volt, tehát az építkezést valójában nem meggyőződésből állították le (mit szól ehhez Németh?), és a rendszerváltást tulajdonképpen a szocialisták hajtották végre. A két párt közötti akcióegység az utcai politizálásban is létrejött. Az MSZP kihasználja „társadalmi beágyazottságát”: civil szervezetek demonstrációján képviselteti magát (bányásztüntetés), vagy beépül civil szervezetekbe, hogy mozgósíthassa azokat (tüntetés a becsület napja ellen és a sajtószabadságért).Az „antifasiszta egységhez” természetesen „fasiszták” is kellenének. Paradox módon a baloldali ellenzék ezen a téren saját csapdájába esik. A mindenkori parlamenti ellenzék fő funkciója a kormány bírálata és ellenőrzése. A kormány, a kormánypártok is követtek el hibákat (Lockheed-ügy, Hingyi-ügy, ellenzéki politikusok meg nem hívása állami ünnepségekre vagy a miniszterelnöki beszédre), hoztak vitatható döntéseket (a médiakuratóriumok kezelése, a parlamenti munkarend konszenzust igénylő módosítása) vagy rosszul előkészített határozatokat (az MLSZ-elnök felfüggesztése, Nemzeti Színház, négyes metró, differenciált nyugdíjemelés, pedagógusbérek). Ezekben és más hasonló kérdésekben az ellenzéki pártok jól teljesítették politikai funkciójukat, függetlenül attól, hogy konkrét kérdésekben ki mennyire értett és ért egyet velük. Az ilyen jellegű ellenzéki politizálás azonban egy folyamatos botránydramaturgiának rendelődik alá, ami semlegesíti az érdemi ellenzéki kritikát.Túl a jogos és jogosan elvárható bírálatokon célirányos lejárató kampányok folynak kormányzati vagy kormány közeli szakemberek ellen. Ezek a támadások főleg az értelmiségi holdudvar és az ellenzéki sajtó (politikai „kabaré”, publicisztika) jóvoltából egyre alacsonyabb szintet érnek el. A vulgáris, obszcén jelzők és hasonlatok mindennapossá válnak. A gyalázkodó lejáratási kísérletek nem kímélik a kormányfőt sem, akit példátlan módon a már említett Meciaron, Tudjmanon kívül Gömböshöz, sőt Mussolinihez, Hitlerhez hasonlítanak. Félelmet keltő, torz lelkületű embernek festik le, akit diktatórikus hajlam irányít, hatalomvágy fűt, és titokban meg akarja koronázni magát. Országában alkotmányos diktatúra van, kormányzata a törvényesség határáig jutott el, és dél-amerikai típusú katonai diktatúrával fenyeget...Másrészt viszont az „elnök = demokrácia” ismert képlete a „Surányi = rendszerváltás” és „főügyész = jogállamiság” analógiában elevenedik meg. Ha e látlelet igaz, nem azért kellene tiltakoznunk, mert Orbán Viktor fogadja Schüssel kancellárt, hanem mert Schüssel szalonképessé teszi ezt a rendszert. Az ellenzéknek ezzel az – állampolgárok által is észlelt – ellentmondással kell megbirkóznia a hátralevő két évben.