Emlékezetvesztés és sűrű köd

Hamarosan magyarul is olvasható A kommunizmus fekete könyve című vaskos kötet – több eddigi híradással ellentétben még nem jelent meg -,amelyet a párizsi Laffont kiadó adott ki 1997végén Stéphane Courtois elő- és utószavával.A könyvet tíz francia és egy lengyel történészírta, Magyarországon a Nagyvilág adja ki 1997 decemberében megszerzett kizárólagos joggal.A társadalomtudományi kiadványairól híres párizsi Laffont kiadó vezetője vetette fel néhány éve: ha vannak tudományos feldolgozások a nácik által elkövetett szörnyűségekről, miért nincs könyv a kommunizmus bűntetteiről? Ez a kiadó jelentette meg 1995-ben az Angliában élő Vlagyimir Bukovszkij Jugement á Moscou (Ítélet Moszkvában) című emlékezése mellett a nemrégiben elhunyt francia történész, François Furet Egy illúzió múltja című könyvét (magyarul az Európa kiadásában olvashatjuk). Ugyanez a kiadó bízta meg Stéphane Courtois-t, a franciaországi tudományos kutatásokat országos szinten összefogó központ (CNRS) vezető munkatársát, a Kommunizmus című folyóirat főszerkesztőjét, hogy állítson össze kötetet a kommunista rendszerek természetrajzáról, világszerte elkövetett bűneiről. A szerzők arra tettek kísérletet, hogy „elvakultságon, pártos szenvedélyeken, szándékos feledékenységen túl” írják meg mindazt, ami a rendelkezésükre álló tanúvallomások, közvetett és közvetlen bizonyítékok, dokumentumok alapján megírható. Jean-Louis Pannétól és Nicolas Werth-től először arra kértünk választ, mennyiben változtatta meg a témára vonatkozó korábbi ismereteiket az, hogy új levéltárak nyíltak meg, ha nem is mindenütt.- Az irodalomból, Szolzsenyicin vagy Salamov néhány oldalát végigolvasva megérthetjük a gulag lényegét – válaszol Nicolas Werth. – Lenin összes művei szinte mindenütt le vannak fordítva. Belőlük is megérthettünk sok mindent, ha figyelmesen olvastunk. De a történésznek túl kell mennie a szövegeken. Neki fontos, hogy dokumentumokkal vesse össze a más forrásból származó ismereteket, rávilágítson az egyéni tanúvallomások esetleges pontatlanságaira vagy elfogultságaira, szembesítse a régi forrásokat az újakkal, még újabb források után kutasson, és feltárja azokat a rétegeket, amelyek hol feltűnnek, hol eltűnnek, feledésbe merülnek. A levéltári anyagok az erőszakos cselekedetek folyamatosságáról, a társadalom naponkénti megerőszakolásáról tanúskodnak. És rávilágítanak a többé-kevésbé ismert események új epizódjaira is. Valóságos mitológiája volt például a polgárháborúnak, a fehéreknek és a vörösöknek, a külföldi intervenciónak. A dokumentumok fényében erről is más képet kapunk. És fogalmat alkothatunk arról is, hogyan vet lángot a szikra, hogyan halad előre a folyamat, kik vesznek részt benne és kik nem. Ennek a munkának a nagy része még hátravan. Pontosabban kellene ismernünk a rendszerben részt vevőket, a hóhérokat – de a témának ez a része tabu.- A könyv egyik fejezetében a mesterségesen keltett ukrajnai éhínségről számol be. Hogyan állt össze a kép?- Aprólékos munka, többéves kutatás során, sokféle dokumentumból, tanúvallomásból. Ahogy egy puzzle öszszeáll a sok kis darabból. Az éhínséget mesterségesen szították. A helyi pártvezetőknek a politbüróhoz írott jelentéseiből például kiderül, hogy 1932 nyarán továbbra is megkövetelik a beszolgáltatásokat. A politbüró anyagaiból megtudjuk, hogy kiadták a parancsot, nem szabad vonatjegyet eladni bizonyos vonatokra, hogy az emberek ne utazhassanak. Sok mindenre egy Harkovban akkreditált olasz diplomata jelentéseiből derült fény, ezeket egy olasz kolléga találta meg. A feladat nagyon összetett, mert a dokumentumokat lehet tisztességtelenül is értelmezni. Egy amerikai történész például a gabonaszállító-levelek ürügyén mindenáron ki akarta mutatni, hogy a rendszer ellátta az embereket. Minél többfajta dokumentummal dolgozhatunk, annál több racionális érvet találunk. Minden részletet elemeznünk kell, és azzal is számolnunk kell, hogy az újonnan hozzáférhető, hatalmas dokumentumanyagot felhasználva a valóságot is sokkal összetettebbnek látjuk. Körültekintően kell tehát vizsgálni az eseményeket, mert többfajta értelmezésre nyílik lehetőség. Ha nem vagyunk elég alaposak, könnyen félresiklathatjuk a kutatásainkat.- Milyen időszakról adnak felvilágosítást a dokumentumok?- Nagy részük az ötvenes évekig tartó periódusról. Arról azonban, hogy mi történt a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, még mindig keveset tudunk. Ez már nem vörös, hanem szürke korszak, amelyben mindennapos a megfigyelés, állandó a gyanakvás, de erről többnyire megfeledkeznek az emberek. Ez a fejezet kivész az emlékezetből.- Az előszóból kiderül, hogy a szerzők maguk is egyenetlennek tartják a kötetet. Vannak országok, kérdések, amelyekre vonatkozóan sok, és vannak mások, amelyekre vonatkozóan viszont nagyon kevés dokumentum hozzáférhető, illetve az is előfordul, hogy nincs semmi. Mi indokolta, hogy így is kiadják ezt az összehasonlító történeti munkának is szánt művet?- A könyv az 1997-ig feltárt állapotot mutatja. De itt nem szabad megállnunk, folytatnunk kell a munkát. Mégis legitimnek tartom, hogy megjelentettük eddigi kutatásaink eredményét, mert ki tudja, mikor nyílnak meg a kambodzsai, a kínai és más levéltárak. Azt, hogy a történész mennyire fér hozzá a dokumentumokhoz, az egyes országok politikai-társadalmi fejlettsége határozza meg. A történész tehát a politikától függ, de nem teljesen. Borisz Szuvarin könyve bizonyítja, hogy már a harmincas években lehetett érvényes, maradandó írást közölni a sztálini korszakról.- Szuvarin könyve Franciaországban jelent meg 1935-ben. Alapműnek tartják, mégis hosszú időre mintha elfelejtették volna. Nyugat-Európában megjelentek más fontos könyvek is, amelyek a kommunista rendszer bűneiről tanúskodtak, de az értelmiség vagy hallgatott, vagy fenntartás nélkül támogatta a Szovjetuniót. Miért?- Szerte a világon csak az antifasiszta beszédnek volt létjogosultsága. Az antikommunizmus Franciaországban is hiteltelen maradt – válaszol Jean-Louis Panné. – Nem volt szabad nyíltan bírálni a kommunizmust, mert az emberekbe mélyen beleplántálták, hogy az „haladó” rendszer, hozzátartozik a szerves történelmi fejlődéshez. Így elsikkadt, hogy a kommunizmus áldozatainak is joguk van arra, hogy emlékezzünk rájuk. Őket is meg kell siratnunk, ahogy a nácizmus üldözötteit.- Az volt a célunk – veszi át a szót Nicolas Werth -, hogy a lehető legátfogóbb képet adjuk a kommunizmus bűneiről, hogy elkészítsük az első számvetést. A kötet központi témája nem a náci és a kommunista bűnök összehasonlítása. De tökéletesen egyetértek azzal, amit Alain Besançon mondott arról, hogy az áldozat áldozat, nincsenek első és másodosztályú áldozatok.- Hogyan változott a kommunizmus megítélése a kilencvenes évek elejétől Nyugat-Európában?- Kelet-Közép-Európával 1989-ig nem sokat törődtek a nyugat-európaiak. Hasonló volt a helyzet később is, csak más okból. Franciaországban egészen különös klíma alakult ki, amely engem nagyon motivált a könyv írása közben. A Francia Kommunista Párt a kilencvenes években meggyengült, s a kommunizmus lassan eltűnt az értelmiségiek láthatáráról. De a Szovjetunió bukása után voltak, akik elkezdték sajnálni a támaszukat vesztett kommunistákat, mondván, közülük néhányan öngyilkosságba menekültek, depresszióba estek. De a kommunizmus áldozatairól most sem beszélt senki, néhány szaktörténészt kivéve. Valamiféle köd szállt le, amelyben semmivé foszlott a kommunizmus.- Az előszóban azt olvashatjuk, a szerzők számára alapkérdés volt az, hogy „miért vált szinte mindjárt véres diktatúrává, majd bűnös rendszerré az 1917-ben feltűnt modern kommunizmus.” Hogyan lehet erre válaszolni?- Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka, az első szovjet politikai rendőrség leendő főnöke 1917 augusztusában egy mensevik vezetővel, Rafael Abramoviccsal beszélgetett arról, hogy mi határozza meg az alkotmányt. Az – állapítja meg -, hogy milyenek a társadalmi erőviszonyok egy országban. „Töröm a fejem – mondta -, hogyan változhatna meg ez a viszony a politika és a társadalom között”, és fölteszi a kérdést: „Nem lehetne gyökeresen megváltoztatni ezt a viszonyt? Például a társadalom bizonyos osztályainak leigázásával vagy kiirtásával?” Számomra ez a mondat paradigmaértékű, még ha kérdés, azaz álkérdés formájában fogalmazódik is meg. Azt jelenti, hogy a módszeres emberpusztítás gondolata már a bolsevik hatalomátvétel előtt megvolt ezeknek az embereknek az agyában. Abramovics, aki elég korán elment Oroszországból, és keményen harcolt az orosz politikai foglyokért, Dzerzsinszkij halála után, 1926-ban számol be erről a beszélgetésről egy amerikai újságban. A szöveget átveszi Kerenszkij francia nyelvű lapja, a La Russie Opprimée is. De Nicolas Werth talált egy másik forrást is, amely az én feltevésemet erősíti meg, és ennek alapján idézi ezt a beszélgetést A kommunizmus fekete könyvében.- Nicolas Werth Grigorij Zinovjevet, „az egyik fő bolsevik vezetőt” is idézi, aki azt mondta: „Csak úgy győzhetjük le ellenségeinket, ha megvan a magunk saját, szocialista terrorja. Meg kell nevelnünk a mi oldalunkon, mondjuk, kilencvenmilliót Szovjet-Oroszország százmillió lakosából. A többihez egy szavunk sincs. Pusztulniuk kell.” Ez már patologikusnak hangzik...- Szuvarin megírta, hogy a bolsevik gondolkodásmódban van valami patologikus, és hogy a kommunista rendszernek ezt a vetületét is tanulmányozni kellene. Erre azonban eddig nem került sor. Most kezdünk kutatni ebben az irányban is. Elemezzük a politikai rendőrség tanácsadóinak mentalitását, lélektani manipulációit, módszereit.- Több nemzedék azt tanulta az iskolában, hogy a kommunisták által elkövetett erőszakos akciókat az „ellenforradalom”, a „fehérterror”, „a külföldi intervenció” kényszerítette ki.- Az imént elhangzott idézetek is bizonyítják, hogy ez nem igaz, és még lehetne sorolni őket – mondja Jean-Louis Panné. – Nem a fehéroroszok akciói, nem a külföldi intervenció váltotta ki a terrort. Megvolt az már jóval korábban a rendszer kidolgozóinak gondolataiban. A párizsi kommün és a „nagy” francia forradalom, a jakobinus diktatúra szolgált nekik hivatkozási alapul. A Csekát 1917 decemberében hozták létre, pedig akkor még nem volt ellenállás a bolsevik hatalomátvétellel szemben. A terror a mindenáron hatalmon maradás egyik eszköze, és kapcsolódik az „új ember” eszményéhez is. Lenin Irodalom és forradalom című munkájában azt mondja, meg van győződve róla, hogy hála a proletariátus Istenen, a cáron és a tőkén aratott győzelmének, lehetőség nyílik arra, hogy megteremtsék a felsőbbrendű embert. Gorkij, aki eleinte radikálisan bírálta a bolsevik hatalomátvételt, és csak később váltott, még messzebb megy. Kijelenti, a forradalom ellensége alsóbbrendű lény. Ez már rasszista terminológia. A bolsevikoknál a „történelem törvényei” határozzák meg, ki maradhat életben a jövőbeni tökéletes társadalomban. Az „új ember”, aki megértette a történelem menetét, persze úgy, ahogyan a bolsevikok elképzelték. Hasonlít ez a gondolkodási mechanizmus ahhoz, amit a náci ideológia hirdet, csak ott a „természet törvényeire” hivatkoznak.- A fekete könyv történész szerzőinek többsége 1968 után a szélsőbaloldal különböző irányzataihoz kötődött, amint az előszóban olvashatjuk. Nehezítette vagy könnyítette ez a munkájukat?- Azt a fajta eufóriát, amelyet Kundera olyan hitelesen ír le A lét elviselhetetlen könnyűsége című könyvében, az én nemzedékem tagjai közül is sokan éreztük 1968-ban. Mintha felhőn ültünk volna. De nem tartott sokáig, kiléptünk a táncból. Történészek vagyunk, a gondolkodás, a kutatás a mesterségünk, elkezdtünk jó szerzőket olvasni, és megpróbáltuk elemezni, megérteni a rendszert. Vállalom a múltamat, hiszen az az életem része, de már múlt. Módom volt arra, hogy Szuvarinnal dolgozzam, ő sokat segített abban, hogy megismerjem a történelmet, hogy megszabaduljak a régi gondolatoktól. A kötet ennek az egyéni útkeresésnek is az eredménye. A fekete könyvet elsősorban a franciáknak írtuk, hogy lássák, mit kellett átélniük a közép-európaiaknak és más népeknek az elmúlt évtizedekben. Ha ezzel egy kicsit is hozzájárultunk ahhoz, hogy most, amikor a kulturálisan és történetileg mindig is együvé tartozó Európa újraegyesül, felkeltsük az érdeklődést mások történelme, sorsa iránt, nem volt hiábavaló a munkánk.