Mindenki országa

Rendszerellenes tüntetést tartottak a minap a Magyar Köztársaság Parlamentje előtt. Diktatúrában szocializálódott ember gyomra ilyenkor remegni kezd. Most azonban büszkén mondhatta bele a mikrofonba a szónok, hogy tulajdonképpen nem annyira a kormány, mint a gátlástalanul nyomuló kapitalista rendszer ellen tüntetnek, amely semmit nem tesz a szegénység, a munkanélküliség, a kiszolgáltatottság és a kirekesztettség felszámolása érdekében. A petíciót ennek ellenére a miniszterelnöknek és a házelnöknek címezték. Tény ugyanis, hogy a demonstrálók agyát az a rendszer gyalulta jó negyven éven keresztül, amit mellesleg a kapitalizmus alternatívájaként szocializmusnak neveztünk. Ez a kormány viszont egyáltalán nem szocialista. A parlament sem úgy működik már, mint amikor volt a jóságos párt, amelyik tudta, mit kell tenni a szegénység ellen, és összefogva a szakszervezetekkel meg a népfronttal, gyorsan felemelték az országot. A többpárti demokráciában ez a társadalom minden rétegére kiterjedő „hórukk” kicsit nehézkesebben megy. Igaz, nem fenyeget annyira az a veszély sem, hogy visszazuhan az egész, mint annak idején a népköztársaság. A rendszerellenes tüntetés éle mindenesetre logikailag érthető módon irányul a kormány mellett az Országgyűlésre. Tény az is, hogy sokakat temetett maga alá a rendszerváltozás. És ahogy egy másik, filozófus szónok hangsúlyozta kormány-, parlament-, tehát rendszerellenes beszédében, az ő helyzetük javulása „nemcsak a szegények, hanem minden ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember ügye”. Kérdés most már csak az, azok a rétorok épek-e erkölcsileg, akiknek tíz év sem volt elegendő arra, hogy megtalálják a nyelvük alá azt a követ, ami egyszer és mindenkorra kigyógyította volna őket a szocialista demagógia dadogásából. Ők ma is tömegekkel próbálják meg elhitetni, hogy a gonosz kormány, a gonosz rendszer taszítja az elesetteket nyomorba. Ellenben van egy jó rendszer, hamarosan jön egy jó kormány, és semmit nem kell tenni a felemelkedésért, csak rájuk kell legközelebb szavazni. Egy szociológus, egy filozófus, egy bölcs szakszervezetis, de még egy polgárjogi aktivista sem lehet annyira elzárva a mindennapi információktól, hogy ne hallotta volna nem sokkal gyújtó hangú beszéde megszövegezése előtt a kormány világos programját arra vonatkozóan, ami a petícióban áll, vagyis: „minden állampolgár biztonságban, félelem és megalázottság nélkül élhessen ebben az országban.” Emlékeztetőül, ez valahogy úgy hangzott, hogy mindenki dolgozhasson, aki akar. Ezért a százezer új munkahely mellé továbbiak létesítését támogatja a kormány. De tisztességesen keressen is az, aki dolgozik, ezért drasztikusan meg kell emelni a minimálbért. Mindenki építhessen, vehessen magának családi házat, bérelhessen lakást, aki akar. Ezért a kormány kiszélesíti a lakástámogatások körét, és szociális bérlakások építésére ír ki pályázatot az önkormányzatok számára. Mindenki vállalhasson több gyereket, ha akar, ezért a kormány visszaállította a gyedet és az adókedvezményt ada családoknak. Persze nagyon fontos, hogy mindezt az érintettek is akarják, és tegyenek is meg érte minden tőlük telhetőt. Mert ez már nem a szocialista-paternalista „államapó”, amelyik gondoskodást mímel az elnyomottak kikényszerített megelégedésére, hanem egy szándékosan korlátozott hatókörű demokratikus állam, amelyik segítséget nyújt mindazoknak, akik valóban kezükbe akarják venni sorsuk alakítását. Mellesleg a tüntetés szónokai mindig is ilyet akartak! Ebben az értelemben Magyarország valóban mindenkié, ahogyan azt a demonstrálók is szeretnék, de nem csak „mindannyiuké”, ahogy azt a szocialisták lózungja hirdeti mostanában.