Nővérhiány

A traumatológiai intézet lassan az egészségügy varázsgömbjévé válik: elég beletekinteni, hogy lássuk, mi várható a következő időszakban. Az egészségügyi intézmények vezetői azt mondják, az idén nyáron a szabadságok miatt a fővárosi kórházakban kezelhetetlenné válhat a nővérek és más szakdolgozók hiánya. Mint máskor, most is elsők között a baleseti intézetben jelentkezett bénító erővel ez a gond, mert a nagy leterheltség miatt innen korábban mennek el a nővérek, és a különleges szakmai felkészültséget igénylő feladatok miatt nehezebb pótolni őket. A csábítás nagy, az egészségügy béreivel nem nehéz versenyezni. Bár több tízezer egészségügyi keresetére lehet hatással a minimálbér tervezett negyvenezer forintra való emelése, a munkaerő-piaci versenyben ez csak azt jelenti, hogy a kórházak ismét az utolsók között lesznek. Pedig a létszámhiány enyhíthető, ezt éppen a baleseti intézet példázza, ahol a tavaly sikerült megállítani az asszisztensek elvándorlását. Csakhogy a nővérek sokan vannak, nekik nem lehet saját intézményi hatáskörben béremelést adni egy amúgy is deficites kórházban. A minisztérium erre azt mondta, majd a Péterfy utcai kórház baleseti részlegével történő összevonás rendezi a dolgokat. Miért rendezné? Ha a két hiányt összeadjuk, az csak még nagyobb lesz. Központi intézkedésre, béremelésre lenne szükség, mert ez ma már életeket is veszélyeztet. A gazdasági átalakulás nagy vesztese volt a gyógyítás, ahonnan az utóbbi tíz évben reálértékben a kassza felét vonták el. Az ezzel járó feszültséget az egymást követő egészségügyi kormányzatok nem vállalták fel, lefelé hárították, arra az intenzív terápiás főorvosra, aki most azt mondta: a helyzet tovább már nem vállalható, a nővérek, asszisztensek az alacsony bérek, a leterheltség és nem kis részben ennek felőssége elől menekülnek el a bevásárlóközpontokba pénztárosnőnek. Persze lehet azt mondani, hogy az egészségügy mindent kibír, ha behoznak egy súlyos sérültet, akkor is ellátják valamilyen szinten, akkor is, ha nincs elég nővér, és az altatóorvos arra a betegszállító ágyra dől le a műtét alatt, amelyről a sérültet leemelték. S közben a minisztériumban lehet távlati reformterveket szövögetni, kell is, de az már baj, ha eközben a végeken nem történik semmi. Az egymást követő egészségügyi miniszterek energiáinak jó részét lefoglalja a Pénzügyminisztériumban ciklusról ciklusra megfogalmazott, egymásra kísértetiesen hasonlító elképzelések elleni küzdelem. Közben lemond egy főosztályvezető, hogy figyelmeztessen, nagy baj van. Leállnak a műtétek néhány órára. Ott helyben küzdenek a dilemmával, hogy mikor használnak inkább a betegeknek, ha munkabeszüntetéssel figyelmeztetnek a hiányzó feltételekre, vagy ha folytatják a műtéteket. Dráma zajlik. „Ha igazi vezető vagy, nem fogadod ezt el a kollégáidtól” – mondja a főigazgató a lemondott főosztályvezetőnek. És nem fogadja el, mert végül mindig annak az érdekeit nézik, aki ott fekszik törött bokával, és felveszik a munkát. Ha ennyien, hát ennyien, ha enynyi lélegeztetőgéppel, akkor így. Ha nekik kell tologatni a beteget, akkor tologatják. A műtétek újra elindulnak, minden rendben van, miközben ugyanúgy nincs rendben semmi, mint korábban. A traumatológai intézet ilyen, először általában ott válik elviselhetetlenné a feszültség.Azután jönnek a többiek.