Szovjet állami antiszemitizmus

A kommunizmus fekete könyve csupán 14., Az utolsó összeesküvés címűfejezetében, alig néhány lapon szól a szovjet állami antiszemitizmusról.Ott is úgy, hogy a folyamat végéről lát hozzá a szálak felgombolyításához:az 1953 januárjában letartóztatott, majd két hónappal később, Sztálinhalála után hazaengedett zsidó orvosok ellen készülő perrel kezdi a történetet.Máig élő hit, hogy a Kremlben kidolgozott terv szerint ez lett volna az akkor két és fél milliós szovjet zsidóság kollektív deportálásának nyitánya. Vitathatatlan, hogy a szovjet típusú totális állam kiteljesedésének fontos pillanata volt A fekete könyv által kiemelt „orvosper”. Ezt azonban világszerte, így Magyarországon is sokan összetévesztik az 1952 augusztusában lefolytatott és egy kivételtől eltekintve valamennyi vádlott kivégzésével járó „zsidóperrel”, a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőinek likvidálásával.Mindennek ellenére meggyőződésem, hogy az állami antiszemitizmus tragikus problémakörét elvi hiba az 1952-1953. évhez kapcsolni. Ezzel éppen a dolog lényegét fedjük el. Azt ugyanis, hogy a kirekesztő nacionalizmus, amely a Szovjetunióban többek között a személyi igazolványok „nemzetiségi hovatartozása” hírhedt pontjában intézményesült, és kifejezett faji diszkriminációba torkollt, nem kései tévút, nem afféle kimetszhető féregnyúlvány, hanem az egyenlőségeszme jegyében létrejött rendszer törvényszerű eltorzulása volt. A mi hibánk is, ha a posztszovjet térség új demokráciáiban nem tudatosult, hogy az antiszemitizmus nem a szélsőjobboldali ideológia kizárólagos sajátja, hanem az 1930-as években kiteljesedő két európai diktatúra más-más módon érvényesülő, de közös kelléke.Ha csakugyan meg akarjuk ismerni azt a szisztémát, amelyben tudatos életünk nagyobb részét leéltük, akkor egy másik, az antiszemitizmussal kapcsolatban elterjedt nézetet is revideálnunk kell. Nevezetesen azt, hogy a zsidógyűlölet nehéz örökségét a Szovjetunió a cári rendszerből, mintegy készen kapta. S noha a bolsevik vezetés meghirdetett alapelvei, az internacionalizmus eszméje nevében 1917-től kezdve küzdött ellene – ami igaz! -, az orosz népben a zsidósággal szemben mélyen élő ellenszenvet csak lassan, fokozatosan sikerült enyhíteni.Ez a felfogás a történeti folyamatosság logikus tételezésén, a századforduló pogromjairól s a vérvádat felidéző Bejlisz-ügyről szerzett ismereteken és nem utolsósorban a több évtizedes, máig ható szovjet politikai propagandán alapszik. Ha helytálló lenne, akkor a zsidóellenesség a szovjet korszak történelmében többé-kevésbé egyenletesen lefelé ívelő görbét mutatna. Valójában azonban legalább három heves antiszemita „robbanásról” tudunk ebben az időszakban. Először az 1920-as évek második felében tört felszínre, majd az 1945 utáni évtized Szovjetunió-szerte elhatalmasodó, hivatalos antiszemita hisztériájában kulminált – az úgynevezett kozmopolitizmus elleni kampánytól a „fehér köpenyes gyilkosok” elleni hajszáig -, és az orosz korszakban soha nem volt, országos méreteket öltött. A főleg pártkörökben általánossá vált nyílt zsidózás közepette lezajló utolsó szakasz pedig – amelyről Vlagyimir Bukovszkij közölt értékes levéltári forrásokat – az 1970-es évek resztálinizációs szovjet nacionalizmusának felívelésétől és a szovjet zsidóság tömeges menekülésétől a birodalom összeomlásáig tartott.Ha pedig ilyen hektikus hullámzást mutatott a folyamat a szovjet korszak 74 esztendeje alatt, akkor alighanem más okai is lehettek, mint „a múlt átkos öröksége”. Ráadásul sem a századelő orosz társadalomtudósai, sem a szovjet antiszemitizmus kutatói nem látják igazoltnak azt a mindmáig el-elhangzó feltételezést, hogy az orosz népben más etnikumokénál nagyobb, eredendő ellenszenv élne a zsidókkal vagy általában a mássággal szemben.A szovjet antiszemitizmus kutatása óta legalább három – nem összefüggő, de egyformán rendszerspecifikus – csomópontot vélek felfedezni, amelyek feltárásával tartozunk a sokat szenvedett orosz zsidóságnak, de saját múltunknak és jövőnknek is.1. Az első a bolsevizmusnak a zsidósághoz való elvi viszonya. A politikai, területi, sőt kulturális identitás lehetőségének tagadása 1917 októberétől a zsidóságon belül igen szűk réteget állított előtérbe. A művelt rétegek, a közösség életében addig tájékozódási pontnak számító vallási, kulturális vezetők, a tehetősebb családok képviselői helyett a zsidó közösség más tagjai lettek a döntéshozók. Azok, akik a bolsevik párt „jevszekciái” és a „jevkomok” élén jobb sorsra érdemes hevülettel munkálkodtak a zsidóság gyökereinek elsorvasztásán, még gyakrabban radikális kiirtásán.Anélkül, hogy vitatnánk az erőltetett asszimiláció mögött rejlő jó szándékot, meg kell állapítanunk, hogy az 1941 után a Szovjetunióban fellángoló, hisztérikus zsidógyűlölettel szemben aligha maradtak volna olyan védtelenek és kiszolgáltatottak az áldozatok, ha addigra nem fosztják meg őket több évszázad során kialakult vallási és kulturális intézményrendszerüktől. A templomoktól, a szegényeket segítő Chevra Kadisától, az 1936-ban végleg felszámolt zsidó iskoláktól, a jiddis nyelvű újságoktól, kulturális köröktől, színházaktól. Nem beszélve a zsidó politikai pártokról, az üldözött cionizmusról vagy a héber nyelv politikai bűntettnek számító használatától. Máig felmérhetetlen károkhoz vezetett, hogy a szovjet zsidóknak 1941 után, a háborús evakuáció idegen színhelyein nem volt hova fordulniuk, kibe kapaszkodniuk a munkahelyi, iskolai, utcai zsidózás, a diszkrimináció ezer jele közepette.2. A második fontos mozzanat a szovjetunióbeli zsidóüldözés korai szakaszában az 1925-től hirtelen fellángoló „üzemi antiszemitizmus” volt. Ez a Zsidó Távirati Ügynökség napi jelentései szerint igen durva formában tört felszínre a Szovjetunió iparvárosaiban. Többféle értelemben is a felfelé irányuló társadalmi mobilitás következményeként. A két és fél milliós zsidóság nagy része ekkorra kimenekült az 1915-ben spontán megszűnt letelepedési övezetből. Az Oroszország városaiban korábban nem látott, oroszul jellegzetes akcentussal beszélő, szokatlanul öltözködő, viselkedő, gesztikuláló emberek közül sokan – idegen voltuk ellenére – 1917 után az adott település nagy hatalmú vezetői közé kerültek. Az ilyen típusú mobilitás pedig – amint azt legalább Allport behaviorista kutatásai óta tudjuk – robbanásszerű etnikai előítéletességet gerjeszt.Hasonló az „üzemi antiszemitizmust” szító réteg szociális háttere: többnyire a közeli falvakból az éhhalál elől a városba menekült, rossz körülmények között élő, elsőnemzedékes, szakképzetlen munkások kiabálták, hogy „a hosszú orrú Cháimoknak nem adunk munkaruhát!” Amire fel kell figyelnünk: 23, korabeli könyvből és brosúrából álló, korabeli dokumentumsor rögzíti a párt- és komszomol-tagok a kezdetektől magas részvételét ebben a folyamatban.3. A harmadik fontos mozzanat a szovjet antiszemitizmus történetében a zsidó területi autonómia kérdése. Hatalomra kerülésük előtt és részben utána is a bolsevikok különböző szintű autonómiát ígértek a cári birodalom elnyomott népeinek. Számos helyen létre is hozták a korábban soha nem ismert, etnikai alapú területi szerveződést. A zsidóknak a Krím félszigetre való telepítése e koncepció speciális oldalága lett volna. A Jurij Larin nevéhez kapcsolódó, jó szándékú terv azonban az első mezőgazdasági telepek létrehozásától, 1922-től kezdve iszonyatos felháborodást váltott ki. A szovjet lakosság nagy része úgy érezte, elveszik tőle a paradicsomnak számító üdülőkörzetet. Arról ugyanis nem esett szó, hogy a zsidó autonómiát a hatalom a félsziget zord természeti viszonyok között, édesvíz nélkül vegetáló, irdatlan latifundiumain képzeli el.Nem érdemes most belemerülni az 1920-as évek végén a birobidzsáni autonómiában konkludáló, szerencsétlen kísérlet részleteibe. A lényeg az, hogy a „krími szindróma” 1948 őszétől – az Izrael állammal és a Közel-Kelettel kapcsolatos szovjet expanziós álmok kudarcától kezdve – a zsidóság eltervezett kollektív deportálásának legfőbb indoka lett. Sztálin felfogásában Polina Zsemcsuzsina, Molotov zsidó felesége közvetítésével az amerikai tőke a krími „szovjet Palesztina” létrehozásával akarta kiszakítani a Krímet a Szovjetunióból, s az egész birodalom megsemmisítését szolgáló, előretolt hadállássá változtatni a félszigetet.4. A szovjet rendszer szerves részét alkotó állami antiszemitizmusról szólván negyedik tényezőként a nemzeti bolsevizmusról kell beszélnünk. Annak részeként pedig az 1930-as évek nagy politikai leszámolásai nyomán „lentről” a hatalom csúcsaira, az „agitprop” élére kerülő fiatal káderekről, akik már 1941-1942-ben jó néhány göbbelsi ihletésű javaslatot írtak a párt KB-titkárainak a szovjet művészeti és tudományos életben végrehajtandó zsidótlanításról. Az elmúlt tíz évben publikált több száz forrásban feltűnő a Molotov-Ribbentrop-paktum megkötése és a Szovjetunió náci lerohanása között eltelt 22 hónap nácibarát szovjet propagandájának hatása. A nagy tisztogatások áldozatául esettek hulláin a hatalomba nyomuló „ifjú törökök” a mindenkori „homo novus” hevületével tagadták meg az első bolsevik nemzedékhez tartozó, közvetlen elődeik nemzetköziségelvét is. Nem volt nehéz dolguk: az 1930-as évek közepétől a nagyorosz nacionalizmus gyorsan kizárólagossá vált a szovjet élet valamennyi szférájában, a kulturális fórumoktól egészen az ország alkotmányáig.5. Van még egy ötödik szempont is, amely hitem szerint indokolja, hogy a zsidókérdés kezelését a szovjet rendszer sajátosságai között vizsgáljuk. Kevesen tudják, hogy a holokauszt ma hatmillióra becsült áldozatából minden negyedik szovjet állampolgár volt. A másfél millió életért – másfél millió halálért – a nácizmus mellett a sztálini rendszer is felelős. Nem csak azáltal, hogy a Molotov-Ribbentrop-paktum megkötésétől kezdve szigorúan eltitkolták a nácizmus zsidópolitikáját. És nem csak azáltal, hogy a Hitler szövetségébe vetett vak bizalom folytán védtelenül hagyták a Szovjetunió nyugati határait és a közvetlenül mellettük élő zsidó tömegeket.A veszélyeztetett lakosság nagy részét még 1941. június 22. után is ki lehetett volna menekíteni a biztos halálból – ha a párt Központi Bizottságának elnöksége nem tiltja meg, hogy bárki elhagyja a harci cselekmények színhelyét. Ha még július 16-án, három héttel a német támadás után is nem a gépek, a gabona, az üzemanyag, a nómenklatúra mentésére, hanem a zsidók evakuálására érkezik parancs.Mindez megelőzte az 1948 és 1953 között tomboló szovjet állami antiszemitizmust, amelyre A kommunizmus fekete könyve utal.