Az első szabad választás után

Az Antall-kormány komoly vonakodás nélkülvégrehajtotta azt, amit az ország globálisfelnyitása terén elődje még hátrahagyott,de igyekezett megvédeni a társadalmat az emiatt rázúduló terhektől. 1990 nyarán sok választási lehetőség nem is maradt.A Szovjetunió nyilvánvalóvá tette, hogy feladja itteni állásait, s ennek megfelelően úgy döntött, nem finanszírozza tovább transzferábilis, puha valutáért kapható nyersanyagokkal és energiahordozókkal az ellenfélnek átadott területet. Szerepét a Nyugat nem sietett átvenni, ellenkezőleg, a megbízható élcsapat által a háttérben és a nyugati nyilvánosság fórumain Lakitelek óta veszélyesen nacionalistának minősített párt kormányra jutásakor éppenséggel kivonta korábban itt állomásoztatott tőkéjét is. Az ország deviza- és olajtartalékai végére ért, s ebből már következett is az új hatalom morális bátorságát megroppantó taxisblokád. Az Antall-kormány első költségvetése elfogadása előtt már elvérzett, ám haldokolva is végrehajtotta a kapitalista átalakítás legfájdalmasabb lépéseit. Felszabadította az árakat, megvonta a dotációkat, liberalizálta a külkereskedelmet, kemény csődtörvénnyel szelektálta a vállalatokat, az államadósság fullasztó terheit enyhítendő külföldi kézbe adta a magyar feldolgozóipar és kereskedelem legértékesebb egységeit.Kezelni próbálta a magyar társadalomnak legfájdalmasabb sokkot jelentő munkanélküliséget, s elszenvedte, hogy ellenfelei egyszerre vádolják szociális érzéketlenséggel és az államháztartás viszszaszorításának szabotálásával. Megpróbált a privatizációban teret engedni a kistulajdonosi vagyonszerzésnek, ezzel erősítve a középosztály esélyeit. (Igaz, ez nagyrészt végül a helyzeti előnnyel rendelkező MSZP-kliensek malmára hajtotta a vizet.) Lépései közül számos vitatható: lassúbb, fokozatosabb liberalizációval és enyhébb csődtörvénnyel valószínűleg többet meg lehetett volna menteni a nemzeti iparból. A bankok konszolidálását szigorú felelősségre vonással és kemény feltételekkel kellett volna párosítani. Mindamellett jóvátehetetlen bűnöket az Antall-kormány nem követett el: megőrizte nemzeti tulajdonban a stratégiai vállalatokat és bankokat, a magyar munkaerő árát csak az elengedhetetlen mértékben hagyta leértékelni, a nemzeti termék zuhanásánál kisebb mértékben csökkentette a humán szféra finanszírozását, s nem bontotta meg a szolidaritás társadalombiztosítási kötelékeit. Ezeket a bűnöket sorra-rendre a Bokros Lajos által baloldali illúzióiból kijózanított Horn-kormány követte el.Az Antall-korszak ellenzékének is a taxisblokád volt a vízválasztója: az SZDSZ habozás nélkül támogatta a törvénytelen megmozdulást, s a kormány megbuktatására próbálta kiaknázni, a Fidesz viszont a törvényesség keretein belül maradt. A Fidesznek és az SZDSZ-nek az antikommunista retorika által megnyert része kezdte felismerni az egykori állampárti struktúrák továbbéléséből származó veszélyeket, azt, hogy a látszólag letűnt rendszert egykor létrehozó, működtető és hasznát a rendszerváltozás után is élvező elit visszatérhet a politikai hatalomba is. Az antikommunizmust csak taktikai fegyverként forgató, a közös kutatóintézeti és pártbeli szocializáció miatt az MSZP visszatérését különösebben nagy bajnak nem tartó SZDSZ-es „kemény mag” a „megalvadt struktúrákat” adottságnak véve az e struktúrák főszereplőivel való szövetségkötés módozatait kezdte keresni.Mivel a tagság döntő részét az antikommunista szlogenek hatására beáramló mezei hadak alkották, az alapítók átmenetileg elveszítették az SZDSZ formális irányítását, informális hatalmukkal azonban rövid úton sikerült visszaszerezniük a pártot Tölgyessy Pétertől és követőitől. Az átmeneti egy évben azonban hozzáláttak egy politikai mentőcsónak, a Demokratikus Charta létrehozásához, s ebben – a szélsőjobboldali veszéllyel riogatva és arra hivatkozva – mint antifasiszta népfrontban szövetséget kötöttek az MSZP erre hajlandó politikusaival, sőt szélsőbaloldali erőkkel is. Ez azután – Fodor Gábor és köre kivételével – rövid úton elidegenítette a Fideszt a chartától. 1992 októberében a Corvin moziban tartott Fidesz-nagygyűlésen fogalmazta meg először Orbán Viktor a polgári középerők összefogásának gondolatát, amelybe az MDF nem antiliberális konzervatív erőit is beleértették, természetesen az akkor még formálisan szövetséges SZDSZ-szel együtt. A szövetséges SZDSZ viszont Fodor Gáboron keresztül megpróbálta a Fideszt az SZDSZ-koncepció kritikátlan megvalósítására átállítani.Fodornak nem sikerült a Fideszt az SZDSZ-hez láncolnia, sikerült viszont kilépésével és a viszály kommunikálásával végzetesen meggyengítenie. A Fidesznek ekkor kellett megszenvednie először a véleményhatalom erejét: bő egy év alatt győzelmi esélyesből a parlamenti küszöbön éppen megkapaszkodni képes párttá vált. A támogatottság zuhanása működésképtelenné tette azt a koncepciót, hogy egy erős Fidesz a gyengébb SZDSZ-szel szövetségben relatív győzelmet szerez, majd – az MSZP viszszatérését megakadályozandó – koalícióra lép a mérsékelt polgári erőkkel. Éppen az ellenkezője történt: a gyenge Fidesz szavazatai hozzásegítették a polgári erőkkel a második fordulóban is versengő, így az MSZP-t egyéni győzelmekhez és abszolút többséghez segítő SZDSZ-t korábbi pozíciója részleges megőrzéséhez, amelynek birtokában az SZDSZ koalícióra lépett az MSZP-vel. Ebben a koalícióban (Horn Gyula után) már szinte maradéktalanul sikerült érvényre juttatni a globális hatalom szempontjait.A Fidesz képes volt arra, hogy a rendszerváltozás társadalmilag hátrányos folyamataira érdemben reflektáljon, és 1996-os vitairatának Tellér Gyula által készített, átfogó diagnózisában először fogalmazta meg vállalhatatlan politikai szélsőségektől mentesen a rendszerváltozás alapdilemmáját: a modernizáció külső burka alatt a társadalom erőforrásainak a társadalom alsó kétharmadától való folyamatos (ki)áramoltatását a belső nagytulajdonosok, illetve külső jogcímesek felé. Ebből kiindulva választási programjában a Fidesz először állított fel a társadalom sérült szöveteinek regenerálásához elengedhetetlen reális diagnózist is, ami döntő szerepet játszott az 1998-as választási győzelemhez szükséges társadalmi támogatottság megszerzésében.E programmal a Fidesz maga mögé állította az önpusztító belső harcokban meggyengült jobbközép pártok híveinek nagyobb részét, miközben ezzel párhuzamosan az SZDSZ-ből az MSZP-koalíció miatt kiábrándultak számára is választási lehetőséget nyújtott. A Fidesz képes volt arra, hogy elszakadjon a társadalmi következményekkel nem számoló doktriner liberalizmustól. Ráérzett arra, hogy a további dereguláció alapvetően nem a társadalom többségének érdekeit szolgálja, csupán a gazdasági erőfölényben lévő multinacionális tőke és az azzal részleges szövetséget kötött MSZP-s klientúra-burzsoázia esélyeit növeli. Programjában ezért a társadalmi közép megerősítését, a magyar társadalom egyre nyilvánvalóbb válságtüneteinek (közeledő demográfiai katasztrófa, kritikus morbiditási és mortalitási mutatók, a társadalom kasztosodása, a társadalmi mobilitás csökkenése) enyhítését szolgáló, esélyteremtő állam megteremtését tűzte ki célul.A kormányzás első másfél évében a természeti katasztrófák, a világgazdasági környezet átmeneti romlása, valamint a minden kormányra háruló erős külső és belső lobbikényszerek közepette a helyesen megfogalmazott elveket csak részben sikerült érvényre juttatni, amit az is mutat, hogy a jövedelmi olló tovább nyílt, a külföldi jövedelemtulajdonosok továbbra is meglehetősen csekély mértékben vállalnak részt az általuk (ki)használt társadalom újratermeléséből. Sikerült mindezek ellenére elérni, hogy a családtámogatási rendszer után a lakásprogram megvalósítása is jó úton induljon el.A tervezett komoly minimálbér-emelés és a családi adókedvezmények kiterjesztése a társadalmi közép megerősítésének és alulról való bővítésének határozott szándékát tanúsítja. Az autópálya-építés magyar vállalkozói körnek juttatása, a villamosenergia-szektor liberalizálásának lelassítása és a befagyott költségek társadalmilag méltányos kezelése érdekében való újragondolása, a gyógyszergyártókkal és -kereskedőkkel folytatott kemény áralku, az üzemanyagárak gyors emelkedése után kezdeményezett versenyhivatali vizsgálat és a gázárak kordában tartása ügyében tanúsított határozottság összességében megmutatja, hogy a polgári kormány elődeinél lényegesen tudatosabban képviseli a magyar társadalom érdekeit a monopolhelyzetükkel (vissza)élő nagy cégekkel szemben. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ugyanez a kormány a társadalom számára hasznos nagyberuházásokat (például az Audi-gyár bővítése) demonstratívan támogatja, elmondható, hogy a polgári koalíció kormánya a rendszerváltozás során a legsikeresebben képes összeegyeztetni az egymásnak sokszor ellentmondó gazdasági és társadalmi érdekeket. Ez az eddigieknél jobb esélyt kínál a rendszerváltozás negatív folyamatainak fokozatos korrekciójára.