Büntetendő-e a gyermeknevelés?

Egész Európában csak a koldus adómentes,minálunk az úr – ilyen szavakkal igyekezettKossuth Lajos ráébreszteni a mentességekkelfölruházott nemességet az 1840-es évekbena közteherviselés erkölcsi kötelességére.Szomorú, hogy százötven év után ma isa közteherviselés erkölcsileg elfogadhatórendszerének kialakításával kell bajlódnunk.Közteherviselésen a reformkorban azt értették, hogy akinek nagyobb jövedelme van, az adózzon is többet. Mára ez a megközelítés némileg elavult, ugyanis megváltoztak az életviszonyok. Akkoriban az egészséges felnőtt magyar emberek túlnyomó többsége családban élt, s jó pár gyermeket nevelt. Ma úgy mondanánk, nagycsaládos volt. Kereső foglalkozást általában a családfő folytatott, míg felesége a háztartást vezette – ez utóbbi tevékenység nemzetgazdasági hasznát még csak meg sem próbálták leírni, annyira magától értetődött, hogy normális országban normálisan vezetett háztartások vannak.Napjainkban nem érvényes a régi felfogás, ugyanis a mai magyar társadalomnak csupán elenyésző kisebbsége él nagycsaládban. Ebből a nemzetünk jövőjét döntően meghatározó tényből a helyes következtetéseket levonni a politika legsürgetőbb feladata. A mellékelt táblázatok néhány adalékkal kívánnak szolgálni a családok adóterheinek kérdésköréhez.Az 1. számú táblázat a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által egy háztartásra számított létminimumot mutatja. Az 1994-es kormányváltás után a KSH szakított korábbi létminimum-számítási módszerével, s azóta az akkor bevezetett metodikával jár el. Így az 1994 előtti adatok csak bonyolult módon lennének összehasonlíthatók a mostaniakkal.A 2. és a 3. számú táblázatban – az aktuális adótörvények figyelembevételével – megadjuk a létminimumértékekhez tartozó bruttó havi és éves jövedelmet, a havi személyi jövedelemadót, illetve az adó arányát az egyedül élő, aktív korú felnőttéhez képest. A 2. táblázat az 1995-ös, a 3. az 1999-es viszonyokat szemlélteti. A létminimumon kívül a többi értéket kerekített összegekben adjuk meg, ami a lényeget nem befolyásolja. A különféle adókedvezményeket nem vesszük figyelembe, mivel nem a gyermekek után járnak, tehát nincs elsődleges családpolitikai konzekvenciájuk. Csupán érintőleg meg kell azonban jegyeznünk: adórendszerünk erkölcstelen vonása az is, hogy a munkából szerzett jövedelmet erősebben adóztatja, mint a vagyonból származót.Az adótörvények változásairól szólva emlékeztetünk rá, hogy az MSZP–SZDSZ koalíció (még a Bokros-csomag előtt!) 1995-től eltörölte az Antall-kormány által adott gyermekenkénti 400, három vagy több gyermek után 600 forintos havi adókedvezményt, amelyet az vehetett igénybe, aki a családi pótlékot kapta.Az Orbán-kormány ismét ad családi kedvezményt az eltartottak után. A kedvezményt az Antall-kormányéhoz képest kiterjesztették, mivel nemcsak a családi pótlékra jogosultak után jár, hanem a rokkantsági járadékban részesültek és a súlyosan fogyatékosok után is. Összege 1999-ben egy-két eltartott esetében 1700, három vagy több eltartott esetében 2300, súlyosan fogyatékos eltartott esetében 2600 forint volt, személyenként és havonként. Ezt a kedvezményt a táblázatban nem érvényesítettük.A számsorokból levonható következtetések közül az első az, hogy a legdrágább az egyszemélyes háztartás fenntartása (1999-ben 29 360 forint havonként), minden más háztartástípus olcsóbb. Tehát nemzetgazdasági szemszögből igen sokba van nekünk, hogy körülbelül 1980 óta – és nem a rendszerváltozástól kezdve! – fogyatkozik a népesség, a házasságkötések és a családok száma. Az egyszemélyes háztartások mennyisége évek óta meghaladja az egymilliót.A legmegdöbbentőbb adat azt mutatja, hogy a szociálliberális kormány alatt milyen elképesztő mértékű többletteher nehezedett a családfenntartókra. Mint a 2. táblázatból világosan kiolvasható, az a családfenntartó, aki a létminimum szintjén el kívánta tartani párját és két, három vagy négy gyermekét, tíz-tizenkét-tizennégyszeres személyijövedelemadó-terhet kellett viselnie! Nagyjából elmondható, hogy minden további gyermek eltartása – hangsúlyozzuk: a létminimum szintjén! – az egyedülállóéhoz képest kétszeres pluszadóterhet jelentett a családfőknek 1995-ben. A „szakértői” kormány ezt így látta helyénvalónak, ugyanis a Nagycsaládosok Országos Egyesülete többször is felhívta az MSZP–SZDSZ kormány figyelmét arra a tényre, hogy egy kétgyermekes apa, ha a felesége megkeresi a minimálbért, a családi létminimum megkereséséért még mindig hétszer (!) annyit adózik, mint az egyedülálló, aktív felnőtt a saját létminimumáért – de még csak válaszra sem méltatták.A családfenntartóknak ez a kiszipolyozása minden vonalon meghozta az „eredményt”. Döbbenetesen csökkent a gyermekszám, főleg a harmadik és további csecsemők vállalása, és ha lehet, még szomorúbb, hogy ugrásszerűen megnőtt az éhező, elemi szükséget szenvedő gyermekek száma. A szociálliberális kormányzat eközben, a Bokros-csomag gyermekellenes intézkedéseinek bejelentésekor azzal érvelt, hogy senki sem a pénz miatt vállal gyermeket.Fontos leszögeznünk, hogy a kétkeresős családokat kisebb adótehertöbblet sújtotta és sújtja ma is, mint az egykeresősöket. Azonban éppen a Nagycsaládosok Országos Egyesületének idézett számítása mutatja, hogy a többszörös túladóztatást a nagycsaládok sem kerülték el, „csupán” a saját családi életük ziláltabbá válásával fizettek a „csökkenésért”. A számok megmutatják, hogy a kétkeresős családmodell nem nevezhető széles körben önként vállalt életformának, hanem szigorú gazdasági kényszer eredménye.A 3. táblázat tanúsága szerint a családfenntartók túladóztatása a polgári kormányzat alatt csökkent, de még mindig igazságtalanul nagy. Erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy egy öttagú család fenntartója a létminimumért majdnem hatszor annyi adót fizet, mint aki csak maga él, maga keres. Konkrét összegre lebontva ez annyit tesz, hogy az egyedülálló felnőtt 93 800 forintnyi évi adójával szemben a példánkban szereplő családfenntartó ötszáznegyvenezret fizetett be az államkasszába.A túladóztatás csökkenésének oka egyébként az, hogy a személyi jövedelemadó erősebb progresszivitása hatványozottan sújtja a családfenntartókat. Magyarán: ha az adósávok számát gyarapítjuk, és a magasabb sávokhoz tartozó adókulcsokat lényegesen emeljük, az a családfenntartás figyelmen kívül hagyása esetén nagyságrenddel növeli meg azoknak az adóterheit, akik eltartottakról is gondoskodnak. Tehát az „aki többet keres, adózzon is többet” látszólag szegénybarát jelszava mai társadalmi viszonyaink közepette szörnyen ártalmas a jövőre nézvést.Az MSZP és az SZDSZ ellenzékben is folytatja családellenes politikáját. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy minden adandó alkalommal kijelentik: nem helyeslik a családi kedvezményt, ami az iménti példánknál maradva 82 800 forint adót enged el a családfenntartónak (feltéve, hogy eltartottjai nem fogyatékosak), ám még mindig négyszáznyolcvanezer forint adót szednek be tőle, ami ugyebár az egyedülállóénál ötször több. Mindenesetre a családfönntartók mérget vehetnek rá, hogy ha az MSZP vagy az SZDSZ még egyszer hatalomra kerül, azonnal el fogják venni ezt a kedvezményt, akárcsak az Antall-kormányét 1994-ben.A baloldal az adókedvezmény ellenében – szavakban – a családi pótlék emelését szorgalmazza (aminek az alanyi jogon történő folyósítását 1995-ben megszüntette, noha már a Horthy-korszakban is megvolt). Azonban egyfelől le kell szögeznünk, hogy az adókedvezmény és a családi pótlék nem cserélhető föl egymással, másfelől felfoghatatlan, hogy az utóbbi emelésének miért kellene kizárnia az előbbit.Lényegében akkor érthetjük meg a családi pótlék iránti szocialista nosztalgiát, ha röviden áttekintjük a rákosista–kádárista szociálpolitikát. A kommunisták – a maguk sajátos társadalomszemléletével összhangban – szociálpolitika címén mindig a devianciát jutalmazták. Ha valaki elvált, több családi pótlékot kapott. A házaspároknak csupán egy-egy lakásuk, illetve nyaralójuk lehetett – ha elváltak, máris duplájára nőtt a birtokképességük. Az asszony, ha úgy tartotta kedve, kényelmes jogi úton kisemmizhette a férjét. Egy ügyesen szervezett válás hozzásegíthetett a társbérlet főbérletesítéséhez, netán egy újabb tanácsi lakás kiutalásához, s a szociálpolitika címén művelt társadalombomlasztás további rettenetes példáit még hosszan sorolhatnánk.Kényelmetlen téma, a politikusok nem szívesen beszélnek róla, de közismert tény, hogy vannak felnőttek, akik a családi pótlékra építették-építik az egzisztenciájukat, miközben gyermekeikkel nemigen törődnek. Talán e tekintetben is időszerű lenne egy erkölcsi „rendszerváltás”.A tények ismeretében nem mondhatunk mást, mint hogy a mai magyar családhelyzet minden bajáért, továbbá a családi élet szétziláltságából eredő összes problémáért kizárólagos felelősség terheli a hazai baloldalt.A szociálliberális családpusztítókkal szemben az Orbán-kormány mottóul ezt választotta: „Minden gyermek egyformán fontos!” Ez abban különbözik a baloldal nézetrendszerétől, hogy tud róla: kellenek az ezután megszülető gyermekek is, továbbá nem hagyja a kéttagú, kétkeresős (azaz fiatal) családokat a háromtagú, egykeresős állapot jelentette nyomorba taszítani. A családi pótlék iskoláztatási támogatássá alakításával meg kívánja akadályozni, hogy lelketlen szülők önmagukra, netán szenvedélyeikre költsék azt, ami a gyermeket illeti. Azzal is számolni kell, hogy a fent vázolt, igazságtalan túladóztatás is táplálja a feketegazdaságot, amin talán nem illik túlságosan csodálkoznunk. Hadd utaljunk ismét Kossuth Lajosra: vajon ő mit szólt volna a mellékelt táblázatok láttán?A deviancia támogatása helyett új utakra kell lépnie a szociálpolitikának. A családpolitika jelszavául nyugodtan kölcsönvehetné a Nagycsaládosok Országos Egyesületének jelszavát: „A legnagyobb család is az első gyermekkel kezdődik!” Olyan rendszert kell kidolgozni, amelyik nem nyomorítja meg a becsületesen dolgozó, korrektül adózó polgárokat.A polgári koalíció remélhetőleg megpróbál újítani, mégpedig a konzervatív alapállásból kiindulva. Nem hagyja elveszni az értékeket, s tisztában van vele, hogy a mai magyar társadalom egyik legnagyobb értéke az alig több mint százezer nagycsalád.A konzervatív gondolkodás értékőrző természete azonban megkövetel újításokat is. Kézenfekvőnek mondhatjuk a családi jövedelemadózás bevezetését. Valahányszor ez szóba kerül, az adóügyi szakemberek mindig kételyeiknek adnak hangot. Szoktak hivatkozni külföldi ellenpéldákra, belföldi nehézségekre. A polgári kormánynak meg kell küzdenie egyfajta „szakmai” ellenállással is, ha megpróbálja új, családbarát alapokra helyezni a személyi jövedelemadózás ügyét. Viszont a kételkedőkkel szembeszegezhetjük, hogy nincs olyan természeti törvény, amelyik elvben kizárná a jó és családbarát adórendszer kialakítását. Csak nem a szakmai kreativitás hiányzik?A családi jövedelemadó rendszerénél sokkal izgalmasabb, történelmi léptékű feladatnak ígérkeznék a gyermekek választójogának megadása. Hogy ez a gondolat ma abszurdumnak tűnik? A nők választójoga is annak számított egy évszázada.