Hej, iskola, iskola

A szerencsések még ma megkapják bizonyítványukat, a hét végén túlesnek az esetleges szülői szemrehányásokon, s a jövő héttől már önfeledten vakációznak.Hogy milyen volt az idei tanév? Átmeneti, mint az előző évtizedben majdnem mindegyik. Most újra a kerettantervekre várunk, mint 1994-ben, elvesztegetve néhány esztendőt, amikor is a kerettanterv az átkos centralizáció bizonyítékaként, szándékaként eltöröltetett. Mint a ’98-as felmérésekből kiderült, a tanárok elsöprő többsége igényli a tananyag szabályozásának ezt a formáját. Örül, hogy segítséget kap. Hogy miért nem tiltakozott ’94–95-ben? Talán azért, mert megszokta, hogy bár évente több konferenciára, fejtágításra hívják, voltaképpen mindig a feje fölött döntenek.A kerettanterv mellett az idei tanév másik kulcsszava a minőségbiztosítás volt. Nem új keletű a fogalom, s főként az igény, hogy tudjuk, mire számíthatunk egy-egy oktatási intézményben. Végletesen leegyszerűsítve a kérdést: elvárható-e, hogy megtanítanakírni és olvasni az általános iskolában, hogy megkapom-e a gimnáziumban a továbbtanuláshoz szükséges ismereteket? Hogy ez csak természetes? Ugyan már! Nézzük csak a funkcionális analfabéták egyre növekvő számát, kérdezzük meg az egyetemi felvételi dolgozatokat évről évre elbíráló tanárokat. A még Glatz Ferenc minisztersége idején megszüntetett szakfelügyelet óta máig nincs intézményi garancia arra, hogy a hatévesen beiskolázott kisdiák tizennyolc évesen minőségi tudással felvértezve, a korszerű alapismereteket birtokolva kerül ki a rendszerből. A magyar közoktatás, amely még a hetvenes években is világraszóló eredményeket ért el, szép lassan hanyatlásnak indult. Égetően szükség van tehát egy olyan objektív szempontrendszer kimunkálására, amellyel ellenőrizhető, számon kérhető lesz az iskolai munka. A kérdés csak az, meddig vitatkozunk a szempontokon. Lehet-e mindenre kiterjedő rendszert felállítani, lehet-e világosan pontokba foglalni, mitől lesz minőségi az oktatás? Lehet-e, mondjuk, a Szabolcs megyei, halmozottan hátrányos helyzetű diákokkal foglalkozó alapiskolától ugyanazt számon kérni, mint egy fővárosi elitintézménytől? Megtanítható-e a tömeges beiskolázású gimnáziumban akár egyetlen idegen nyelv is? Elvárható-e országos szinten a magyar és a világirodalmi klasszikusok ismerete? Mivel tudjuk, hogy nem, érdemes-e folytatni a nagyközönség számára egyre kevésbé követhető, mind több pénzt és energiát felemésztő tanácskozások sorát a minőségbiztosítás szempontrendszeréről?Miközben elvi viták zajlanak országos porondokon, a helyi iskolák tanárai jobb fizetésekről, jobb munkafeltételekről ábrándoznak, s azt hallják, lesz számottevő emelés, ha több órát adnak. Ám ha több órát tartanak, kollégáik elől veszik el a kenyeret. Mert a pálya bizonyos szakokon telített, a fizetésemelés pedagógus-munkanélküliséggel jár. És nem kívánt pályaelhagyással, hiszen a jól képzett, minden szempontból nyitott tanár könnyebben talál állást, mint a katedrán is nehezen boldoguló társa. Mégis lépni kell, tudniillik a nálunk is remélt középosztályi bérekért világszerte nagyobb teljesítményt követelnek a tanároktól. Ha minden marad úgy, ahogy van, a minőségi munka üres szólam marad. Kérdés, hogy a szakszervezeti mozgalomból érkezett oktatási miniszter felvállalja-e az érdekvédelem minden szférájában vitatott és vélhetően komoly ellenállást kiváltó döntéseket.Mindez a közeljövő zenéje. Előtte még itt a bizonyítványosztás, s itt a vakáció, amely rövidül ugyan, de így is megoldhatatlan feladatot ró a legtöbb szülőre. S közben a pedagógus töltődjön fel energiával, hogy augusztus végén pihenten, kivasalt idegekkel fogadja a diákokat.