Nagyobb hangsúlyt kap a nevelés

Az Oktatási Minisztérium tudománypolitikájáról, a felsőoktatásról és a szakképzésről szólóminiszteri értékelést már közöltük lapunkbana héten tartott sajtótájékoztató kapcsán. Pokorni Zoltán oktatási minisztert ezúttal, az általános értékelés mellett, a legtöbb családot érintőközoktatás helyzetéről, a két év alatt elérteredményekről és a tárca terveiről kérdeztük.– Hogyan értékeli oktatásunk jelenlegi helyzetét?– Az eltelt 10-15 év fontos tapasztalatokat hozott a köz- és felsőoktatás gyakorlatában. Az egyik, hogy ekkora és ilyen fontos rendszert nem lehet napról napra, évről évre ellenkező irányba fordítani. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy az oktatásnak változnia kell, nem maradhat egy szűk társadalmi csoport belügye. Ma már sokan felismerik, az egyik legfontosabb kérdés a család és a gyermek számára, hogy milyen iskolába jár, milyen színvonalú képzésben vesz részt. Jövőbeni sikerét vagy sikertelenségét is ez határozza meg.– Milyen új feladatok előtt áll az oktatási kormányzat?– A harmadik évezred igazi kihívása Magyarország számára is az oktatás, nevelés megerősítése. Mert ezen múlik, hogy az EU-ban olcsó beszállítók vagy egyenrangú partnerek leszünk, pusztán adminisztratív csatlakozás, vagy valódi fölemelkedést jelentő lépés lesz-e a tagság. A magyar gazdaság fejlődésnek indult, belső szerkezete is megváltozott, és olyan igényeket támaszt a munkába lépőkkel szemben, amelyekkel korábban nem találkoztak. Ezért az oktatásban is föl kell adnunk azt az illúziót, hogy a rendelkezésre álló 12 vagy 17 év alatt elegendő ismeretet tudunk a gyerekek fejébe sulykolni, amely kitart 30-40 éven keresztül. Az adott szakma, tudomány változik, fejlődik, és aki nem tud lépést tartani, sikertelenné válik. Egyre inkább azt látjuk az iskola alapfeladatának, hogy felkészítse a gyerekeket erre a lépéstartásra. Minden diáknak, aki kikerül az iskolából, a konkrét ismeretek, a szaktudás mellett képessé kell válnia tudása megújítására. Az egész személyiséget kell alkalmassá tennünk erre, a pusztán ismeretközlő, átadó iskola módszerei lejártak.– Eddig is voltak jó iskolák...– A korszerű módszereket mindig minden jó iskola tudta, és ma is gyakorolja. Ami eddig csak a társadalom kisebb körével, az értelmiséggel szemben volt elvárás, az új évezredben alapkövetelménnyé válik minden szakmánál, valamennyi foglalkoztatási csoportnál. Ezt a váltást, ha úgy tetszik, az iskola feladatainak teljes körét, a nevelőfunkciókat kell megerősíteni.– Hogyan készült fel erre az oktatási kormányzat?– Ezt szolgálják az idén elindított fejlesztések, legyen szó akár a kerettantervekről, akár a minőségbiztosításról, -mérésről, -értékelésről. Ide tartozik a kerettantervbe épülő etikaoktatás és mindaz, ami azt célozza, hogy ne pusztán tanítsunk, hanem a gyermekek tanuljanak is. A gyerekek képességeiből, adottságaiból, valódi tehetségéből kell kiindulnunk, azaz, miközben az iskolában a gyerek tanulja a tananyagot, a tanár „tanulja” a gyereket. Meg kell ismernie mindegyiket ahhoz, hogy egy rászabott, neki szóló fejlesztési programot alakítson ki. Az itt elért siker adja meg munkája értelmét és nem egy elvont, külső értékrend. A kerettanterv munkálatai során nem egyszerűen az információ mennyiségének csökkentése volt a dolgunk, hanem emellett a képességfejlesztést szolgáló tevékenységek, értékelési rendek, rendszerek kialakítása, azaz egy nagyon fontos pedagógiai fejlesztőmunka alapjainak megteremtése. Mindez azért fontos, hogy ez a tevékenység mérhető és számon kérhető legyen a napi gyakorlat során.– Nem félnek ettől a tanárok?– Azt gondolom, hogy nem, hiszen a legtöbb tanár erre vágyott, ezért lett pedagógus. Nem azért, hogy a tanterv előírásait vagy az országos képzési jegyzék követelményeit teljesítse. Az az érzés tart minket a pályán, hogy hatással lehetünk az emberek életére, személyiségeket fejleszthetünk, segíthetjük a kiteljesedésüket.– Hogyan viszonyulnak a szülők, a fenntartók, a gazdasági szakemberek a tárca új célkitűzéseihez?– Általában jól. Az utóbbiak például pontosan tudják, hogy az ő nyelvükön fogalmazva a kommunikációs, a kooperatív képesség hoszszú távon meghatározó a foglalkoztatás szempontjából. Ezekkel a célokkal majdnem mindenki egyetért a viták, a belső szakmai dilemmák ellenére is.– Ezek szerint minden a legjobb irányba tart.– Egyetlen veszély fenyegeti a fejlesztőprogramot: a fásultság, ami a napi megélhetési gondokkal küszködő pedagógusoknál teljesen érthető. Azt mondják, hogy jó ez az irány, folytassátok csak, de én mindebben már nem veszek részt, nem fektetek be több energiát. Ezzel a gondolkodási móddal számolni kell, de nem szabad elfogadni. A keresetek növelése tehát alapvető szakmai kérdéssé vált, mert a feszítő gondok olyan mértékűek, hogy kockáztathatják az amúgy támogatott, helyeselt szakmai fejlesztések sikerét.– Mit tesz a szaktárca?– Sikerült megállítani a bérek reálértékének csökkenését, sőt megfordítottuk ezt a kedvezőtlen folyamatot. A siker azonban csak relatív, hiszen a pedagóguskeresetek reálértéke 1994–98 között 15-16 százalékkal csökkent, az utóbbi két évben viszont csak 8-9 százalékkal nőtt. Csak a felét tudtuk visszaadni annak, amit az előző négy évben elvettek. A felsőoktatásban könnyebben léphettünk előre, hiszen kisebb területről volt szó, itt csak 13 százalékos reálérték-csökkenés következett be az előző években, s az említett két esztendő alatt 22 százalékos növekedést értünk el. Azért relatív az eredmény, mert a gazdasági szférában, ahová elcsábítják a legjobb pedagógusokat, még nagyobb volt a növekedés. A pálya presztízsét illetően tehát csak kevéssé javult a helyzet.– Hogyan kívánnak változtatni ezen az áldatlan állapoton?– Nagyobb lépésekre van szükség. Van egy javaslatunk, amelyet a Pénzügyminisztérium és az érdekképviseletek is vitatnak. Egyelőre inkább aggályaik vannak vele kapcsolatban, mindenkinek más-más okok miatt. A javaslat nagyon egyszerűnek tűnik, de érdemes mélyebben átgondolni. Jövőre januárban hét és fél százalékkal, szeptemberben pedig 20 százalékkal nőjenek a pedagógusbérek, emellett év közben épüljön be az alapbérbe az a pótlék, amelyet még az előző kormány által végrehajtott óraszámnövelés után egy kötött összegben állapítottak meg, és ami évről évre inflálódott, veszített értékéből.– Az óraszámok tízszázalékos növelését tervezik szeptemberben.– Ez vállalható, korrekt ajánlat, és differenciáltan történik. Ezért nem érinti a pedagógusok létszámát sem. Az óvodákban nem emelünk, a fogyatékos gyermekeket tanító és kollégiumi nevelők esetében sem, a tanítóknál egy, a tanároknál pedig két óra növekedést tervezünk. Új feladatok vannak a közoktatásban: minden iskolában szükség lesz könyvtáros pedagógusra, létre kell hozni a szabadidő-szervező tanár státusát is. Emellett olyan feladatokat kell bevenni az alaptevékenységbe, így a kötelező órába, amelyek a nevelési funkciókat erősítik. Ez érvényes az egyéni felzárkóztatásra, a korrepetálásra és a szakkörökre is.– Külföldi példákat tudna említeni?– Számos országban az oktatásban dolgozók közé tartoznak a pedagógusok mellett a pszichopedagógusok, gyógypedagógusok, logopédusok, fejlesztő pedagógusok. Az ilyen specialisták száma nagyon csekély Magyarországon. Ezt a képzési irányt szeretnénk erősíteni, hogy az említett szakemberek jelenjenek meg fél- vagy egész állásban az iskolában. Az elképzelés kapcsolódik ahhoz a célkitűzéshez, hogy a személyiség egészét kell formálnunk, alkalmassá tennünk arra, hogy önálló, önmaga értékeivel, adott esetben gyengeségeivel tisztában levő, azokat kezelni képes, harmonikus egyéniség legyen, aki képes saját tudása kiegészítésére. Az ismereteket persze a szakórákon kell elsajátítani, de legalább ennyire fontosak a fejlesztési feladatok, amelyeknek szintén a kötelező munka és óra részét kell képezniük, szemben az eddigi felfogással, amely csak a letanított órákat vette figyelembe.– Az ellenzéki pártok, a szakszervezetek körében nagy port vert fel az általuk elkerülhetetlennek tartott létszámcsökkentés híre.– Örömmel láttam, hogy mindenki egyetértett a béremeléssel, és annak mértékét is azonos módon, reálisnak ítéljük meg. Érthető az is, hogy az ellenzéki pártok, illetve az érdekképviseletek az amúgy támogatott átalakításban az aggályos pontokat keresik. Néha ott is megtalálják őket, ahol nincsenek, vagy nem olyan mértékűek, mint amilyentől félnek. Azt gondolom, hogy a feltételezések nagy része nem rossz szándékból, hanem rossz tapasztalatokból származik. Azt is megértem, ha az érdekképviseletek mérlegelik, hogy a pedagógusok óraszámának emelése miatt csökken-e a túlórák száma, illetve jár-e az intézkedés létszámváltozással. Úgy látják, hogy egy konkrét intézményben, egy-egy kisebb település iskolájában ez foglalkoztatási gondot jelenthet. Felhívtuk a figyelmüket arra, hogy ezekben az intézményekben is megjelennek azok az új feladatok, amelyeket a törvény előír az iskola nevelő-fejlesztő funkcióinak támogatására, így ez a veszély lényegesen kisebb.– Mivel néhány iskolafenntartó is megszólalt az ügyben, kérem, beszéljen arról, hogy mi a béremelés fedezete.– Kívánatosnak és pozitív előjelűnek tartom a vitát, amely arról szól, hogy ki fedezi a pedagógusok béremelését. De a válasz egyértelmű, hiszen 1999-ben a parlament módosította a közoktatási törvényt. Nyolcvan százalékról kilencvenre emeltük azt az arányszámot, amelyik megszabja, miként kell a költségvetési szervezés során a jövő évi normatívákat tervezni annak érdekében, hogy kiegyenlítettebb legyen az iskolák finanszírozása, és ne függjön olyan mértékben a helyi közösségek, települések jövedelemtermelő képességétől. Ennek köszönhetően ebben az évben 60 milliárd forinttal nőttek a normatívák.– Mit jelent ez konkrétan?– Tudom, hogy ez nem volt abszolút mértékben növekedés, hiszen részben az önkormányzatok meglévő forrásait csoportosította át. Az viszont mindenképpen haladást jelent, hogy az óvodát, iskolát, kollégiumot fenntartó önkormányzatokat jobb helyzetbe hozta a változás. Jó lelkiismerettel mondom, hogy ez jó változás, kiegyenlítő lépés, hiszen azt a célt tűztük magunk elé, hogy a meglévő iskoláknak közel azonos színvonalúaknak kell lenniük, mert a minőségi oktatáshoz való hozzáférést kívánjuk garantálni. A törvénymódosításnak köszönhetően jövőre mintegy 47 milliárd forinttal nőnek a normatívák, és ez az emelkedés az iskolát, óvodát fenntartó önkormányzatok egészében garanciát jelent a bérnövekedés fedezetére is.– Mit tart ön a tárca eddigi legnagyobb eredményének?– Azt tartom a legfontosabbnak, hogy sikerült összeilleszteni azt, ami összetartozik. Egységes politikát tesz lehetővé, hogy egy tárca irányítja a tudás átadásának intézményeit, az iskolákat, egyetemeket és a gazdasági hasznosulását szolgáló innovációt, fejlesztést. Az Oktatási Minisztérium így képes átfogni az emberi erőforrás fejlesztésével kapcsolatos, az oktatással, kutatással, fejlesztéssel, felnőttképzéssel összefüggő valamennyi feladatot. Ez azért fontos számunkra, mert csak így tudunk megfelelni annak a szerepnek, amelyet egy tudásalapú társadalom létrehozásában be kell töltenünk. Ez sok fejlesztést igényel, olyan minőségpolitikát, amelynek elemei a finanszírozásban, a sokkal jobb tervezésben, a minőségfejlesztésben, a tartalom és a tantervi anyag jobb szabályozásában, az infrastrukturális feltételek egységes leírásában öltenek testet.– Fejleszthető még a pedagógusok kreativitása?– Hogyne, és az az egész pedagógusképzés megújítását jelenti. Az első kérdés az, hogy kell-e annyi tanár, amennyit képzünk, hiszen tudjuk, hogy 4-5 ezer pedagógusra van szükség évente, hiszen ennyien mennek nyugdíjba, vagy távoznak a pályáról. Főiskoláinkon, egyetemeinken viszont évi tizenötezer pedagógust képezünk. Ezt némelyek pazarlásnak tartják nemzetgazdasági értelemben, amiben van is valami igazság. Mindemellett azt gondolom, hogy ez nagyon magasra értékelt képzési forma, mivel a végzettek túlnyomó többsége el tud helyezkedni. Pótolja a két világháború közötti szabad bölcsészképzést, amelyre támaszkodva kiváló újságírók, üzletemberek, politikusok lesznek a hallgatókból, azaz sok mindenre használható ma a diploma. Nem igaz, hogy aki jó matematikus, az feltétlenül jó tanár is lesz. Vannak ugyan karizmatikus egyéniségek, akik tudják ötvözni a kettőt, de ez ritka. A tanárképzésben ezentúl jóval nagyobb szerepet kell kapnia a gyakorlati tudásnak.– Hol tart ma a pedagógusképzés átalakítása?– Már elkezdődött. Növelni kell a szakmai, professzionális tantárgyak számát, hiszen módszertani kultúrában nagyon jól állunk. Sok mindent tudunk a csoportmunkáról, motiválásról, értékelésről vagy az ellenőrzési rendszerekről. Ezek azonban egyelőre nagyon kevéssé mentek át az iskolai gyakorlatba.– Vannak-e elképzelései arról, hogyan lehetne visszacsábítani a férfiakat a pedagóguspályára?– Igen, bár hozzá kell tennem, nincsenek egyszerű és olcsó megoldások. A legfrappánsabb, de elfogadhatatlan módszert egy alföldi iskola közalkalmazotti tanácsa javasolta a fenntartójának. Ők nemes egyszerűséggel a „férfipótlékra” szavaztak. Komolyra fordítva a szót, többek között ezért is tartom fontosnak, hogy önálló pedagógus-bérrendszer jöjjön létre. Ezáltal ezekre a gondokra is jobb megoldást találhatunk, mint ha egy egységes közalkalmazotti bértáblába akarunk beilleszteni mindenkit a tűzoltótól a nővéren át a pedagógusig. Erre elsőként a felsőoktatásban lesz mód, ahol egy életpályarendszert alkotunk meg, amely szakít az alkalmazotti bérrendszerrel. Terveink szerint az egyetemi tanári jövedelmet 260 ezer forintban határozzuk meg, és annak arányában szabjuk meg a többi oktató bérét. A közoktatásban is ilyen útra léptünk a bérszorzók alkalmazásával, hogy ezt a szakma belső sajátosságait is figyelembe vevő önálló bértáblává tudjuk formálni. Bízom benne, hogy ez még ebben a kormányzati ciklusban megvalósul.