Rossz közérzet a közéletben

Rosszul érzi magát a magyar társadalom többsége, állítja Csepeli György szociálpszichológus egy vele készített interjúban (Magyar Hírlap, 2000. június 3.). Az emberek frusztráltak, ki sem fogynak a panaszból, és egyre közönyösebben szemlélik az általuk megváltoztathatatlannak tartott világot. „Tíz év alatt a legvidámabb barakkból a legszomorúbb shopping centerben találták magukat.” Rengetegen veszítették el egzisztenciális biztonságérzetüket, munkanélküliek lettek, vagy naponta küzdeniük kell a pályán maradásért. De megdőltek az örök igazságba vetett hitek is, és szédítő a részigazságok kavalkádja, amelyből képtelenség választani. Mindez úgynevezett „panaszkultúrát” teremtett.Belegondolni is lehangoló! Különösen akkor, ha azt is hozzávesszük, hogy Csepeli szerint az embereknek nem volt befolyásuk a rendszerváltás történéseire, nem kellett megküzdeniük a rájuk tukmált szabadságért sem, hiányzik életükből az „előidézés élménye”, amiből egyenes ágon következik a politikai visszahúzódás. Ráadásul szerinte a Fidesz elvágta a diskurzust, amely visszavezethette volna a társadalmat saját sorsának átélésére. Így mára a helyzet reménytelenné vált...Nem áll szándékomban a rosszkedvű, önmaga sorsával szemben mégis közömbös nemzet víziójával vitába szállni. Sajnos tartalmaznak igazságot az idézett gondolatok. Azt viszont érdemes megvizsgálni, kik és mennyiben érdekeltek abban, hogy ez a rossz közérzet fennmaradjon és erősödjön a közéletben. Kinek származik haszna abból, hogy gerjeszti és tartósítja ezt a hangulatot? Az idézett cikk rendre a kormányt támadó kitételekkel igyekszik bizonyítani állításait. Ebből az is feltételezhető, hogy Csepeli megnyilvánulásai részét képezik annak az összehangolt propagandakampánynak, amelynek irányítói és végrehajtói politikai tőkét kívánnak kovácsolni maguknak elkeseredettségünkből. De kinek jó az, ha mi panaszkodunk? Hogy a kérdésre választ kapjunk, érdemes végignézni, a baloldali ellenzék miként szólítja meg a társadalmat azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyekben a „panaszkultúra” gyökerezik.Tény, hogy a Kádár-rezsim uralkodása alatt szocializálódott tömegek nehezen tudják saját kezükbe venni sorsuk irányítását, hiszen a diktatúrában az egyénnek vajmi kevés köze lehet ahhoz, mi válik belőle. De látszólagos biztonságot teremtett az, hogy a rendszer senkit nem engedett kicsúszni az ellenőrzés alól. Ezért terelte be a munkanélkülieket a gyárkapun belülre, szerény, de biztos javadalmazással hitetve el velük, hogy szükség van rájuk. Ez a biztonság mára valóban elveszett. Nem hozta vissza Horn Gyula sem, pedig ’94-es győzelmében nagy szerepet játszott ez az ígéret. Úgy tűnik, hogy a megújulni képtelen baloldal most újból erre az utópiára akar rájátszani idő előtt elkezdett választási kampányában. Ezért van az, hogy miután a gazdasági sikerek letagadása lehetetlenné vált, ők maguk kezdték el hirdetni a növekedés evangéliumát. Kiegészítve természetesen azzal, hogy ez egyrészt nekik köszönhető, másrészt a „gonosz kormány” nem juttat eredményéből az egyszerű embereknek. Azok, akik 1999-ben még azzal riogatták a társadalmat, hogy az „osztogató-fosztogató Orbán–Torgyán páros” a szakadékba taszítja a magyar gazdaságot, most azt kezdték követelni, hogy a kormány azonnal kezdje el szétosztani a ténylegesen még nem is létező többletbevételt. Kérésük lehetetlenségéről maguk is meg vannak győződve, de a rossz hangulatot kiválóan lehet fokozni annak sulykolásával, hogy hiába megy jól az ország szekere úgy általában, a rajta ülők semmivel nem járnak jobban. A témára kidolgozott variációk száma szinte végtelen. Nem érezhetjük jól magunkat, hiszen: „a kormány kettészakítja a társadalmat, csak az amúgy is tehetőseket segíti a család- és lakástámogatással, nem növeli a reálkereseteket a közszférában, a minimálbér-emelést csak a vállalkozók tönkretétele érdekében találta ki, engedi, hogy nőjön a benzin és a gyógyszerek ára, tönkreteszi a mezőgazdaságot stb...”A hevenyészett felsorolásból is kitűnik, hogy az ellenzéki propaganda pontosan a kormány közérzetjavító intézkedéseit igyekszik negligálni azzal, hogy úgy tesz, mintha nem léteznének ezek az emberek életkörülményeit és felzárkózási esélyeit ténylegesen javító intézkedések. Közben azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy jelenleg nem érdekelt a követelések azonnali teljesítésében, vagyis annál jobb neki, minél rosszabb nekünk. Pedig lehetne ez másképp is, a gazdaság állapota már megengedné, zengi az álságos kórus, és felmutatja az egyetlen létező „jó alternatívát”, magát a megtestesült szolidaritást és humanizmust, az majd a hónunk alá nyúl, csak rá kell szavazni. Addig pedig sírjatok és panaszkodjatok! – hirdeti a dezinformációs gépezet a rendszerváltás veszteseinek, a napi megélhetési gondokkal küszködőknek. Akik ha látnák a különbséget a főként baloldalon landolt levitézlett „ejtőernyősök” és a formálódó új, polgári elit között, akkor el tudnák dönteni, hogy a tőlük egyformán távol álló sikeres társadalmi csoportok közül melyik gyarapodása hordozza magában az egész ország felemelkedésének reményét is, és melyik nevéhez fűződik az alig magunk mögött hagyott romlás. Ilyen éleslátás, illetve választás viszont csak jókedvvel és önbizalommal megáldva lehetséges. A baloldali ellenfélnek tehát érdeke fokozni a rossz hangulatot, az apátiát az összekuszálódott értékrend még teljesebb összemosásával is. A kedvetlen, elfásult, napi gondjaival elfoglalt ember úgyis mindig az aktuális poltikai hatalmat hibáztatja, elfeledve a közelmúltat. Sírjatok tehát, és panaszkodjatok!Ám bármilyen kecsegtető lehetőségeket rejt magában az elkedvetlenítés, a terjedő társadalmi apátia visszaüthet azokra is, akik érdekeltek a hangulatrontásban. Újabb kérdés, miért nem tart ettől a baloldali ellenzék? Feltehetően azért, mert a közvélemény-kutatásokból rendre az derül ki, hogy már nemigen bővíthető, de szilárd szavazóbázissal rendelkeznek. Nekik tehát nem érdekük a bizonytalankodó, pillanatnyi hangulatuk által vezérelt választópolgárok nagyarányú részvétele a választásokon. Éppen ellenkezőleg, abban érdekeltek, hogy ez a réteg, ha már nem őket preferálja, inkább maradjon otthon 2002-ben. Ennek elérésére pedig a legjobb módszer a totális kiábrándítás kormányból, parlamentből, politikából. Csepeli György, akinek gondolataiból kiindultam, a legközelebbi választás tétjét firtató kérdésre azt mondta: „A játszma lezárult. Az alapszerződések megköttettek, külpolitikai irányvonalunk egyértelmű, nem is lehet más, itt vannak a multik, beléptünk az információs korba. Ezen nincs erő, amely változtathatna. Ilyen szempontból mindegy, ki győz. Az emberek legfeljebb azt dönthetik el, melyik párt melyik vezetője a szimpatikusabb.”Ez világos beszéd. Szerinte a Fidesz is tehet róla, de egyébként eleve elrendeltetett, hogy semmi esélyünk beleszólni sorsunk alakításába. Ha eddig nem éreztük magunkat rosszul ettől, akkor éppen ideje végleg elkeserednünk. És ha mégis leküzdhetetlen vágyat érzünk a négyévenkénti demokráciagyakorlaton való részvételre, akkor jó, ha tudjuk, nem más az, csak szimpátiaszavazás. Addigra a lejáratott, besározott, alaptalanul megvádolt polgári politikusoknál pedig szimpatikusabbá tehető akár még egy művi legendával körüllengetett, Nyugatról hazatért baloldali bankár is. Ettől tényleg rossz a közérzetem.