Dél-alföldi népvándorlás a tanyavilágba

Ezrek kerekedtek fel a dél-alföldi városokban, és költöztek a paneles lakónegyedekből a környék tanyáira. Romantikus történet is lehetne ez a kirajzás, ám az életmódváltás mögött az esetek többségében szociális gondok találhatók. Főleg a Duna–Tisza közén, az úgynevezett Homokhátságon keresik az új otthonokat azok, akik elég erőt és bátorságot éreznek egy másik világ felépítéséhez. Errefelé egymást érik a tanyák, ez a települési forma évszázados gyökerű, mert a kisterületű földön jövedelmező a gyümölcs- és zöldségtermelés. Mórahalom környéke azért a legfelkapottabb vidék, mert húsz kilométerre van Szegedtől. A kilencvenes évek második felében csaknem négyszázan költöztek erre a területre a megyeszékhelyről. Az 5700-as lélekszámú Mórahalomnak 30 százaléka külterületen, 800 tanyán él, ez a vidék az ország egyik legnagyobb tanyás körzete. A kitelepülők többsége középkorú, harminc-negyvenöt éves férfi és nő, legtöbbjük egykori gyári munkás, akinek megszűnt a munkahelye.Hét évvel ezelőtt még a szegedi téglagyár gépkezelője volt Miksi János. Ahogy emelkedtek a rezsiköltségek, úgy mondogatta mind gyakrabban a feleségének: vegyenek tanyát, mert ott olcsóbb az élet. A felnőtt gyerekek miatt a helyváltoztatás nem jelentett gondot. Így kerekedtek fel Miksiék, és jutottak el a tüsöksori dűlőhöz, ahol kétszobás, vályogból vert házuk az erdő szélén húzódik meg. Amikor a tulajdonos hosszú történetbe kezd, tenyérre köp, megfogja a kapanyelet, és arra támaszkodik, amíg beszélgetünk.– Először úgy látszott, minden jól sikerül. Szegedi lakásunkat két és fél millió forintért adtuk el, és a tanyát egymillióért vettük. Ugyanennyit ráköltöttünk, mert a gyakori belvíz kimosta az épületet. Ez a nem várt kiadás keresztülhúzta tervünket. Eredetileg az volt a célom, hogy fóliakertészetet hozok létre, és elég is lett volna másfélmillió, ami a lakáseladásból maradt. Mivel a pénzünket a belvíz elvitte, ugrott a fóliázás. Két évig a tanyáról jártam be a szegedi téglagyárba, de a napi ötven kilométeres utazásba belefáradtam. Így maradt megélhetési forrásként a két hold föld – mondja szomorúan lecsúszásának okát a vállas, izmos ember.Miksiék nadrágszíjnyi parcellán krumplit, kukoricát, konyhakerti növényeket termelnek. Mindent csak saját fogyasztásra, mert a piacra már nem jut, így megtakarítani egy forintot sem tudnak.– Amikor 1994-ben ideköltöztünk, a fóliakertészetet kevés pénzből meg lehetett volna csinálni. Most tízmillióba kerülne. Honnan vegyek ennyi pénzt? Kevesebb a rezsim, nem több ötezer forintnál – Szegeden 15 ezret fizettem –, de lehetetlen előbbre jutni. Most azon vagyunk az asszonnyal, hogy valahonnan kölcsönt szerezzünk, és a városban vegyünk egy másfélszobás lakást. Menekülnénk visz-sza, de valószínű, ebből a tervből nem lesz semmi. Jó a csend és a nyugalom, de sajnos csúszunk bele a nagy szegénységbe – közli a szigorú tényeket a gazda.Úgy ismeri a városból kiköltözött új embereket a mórahalmi önkormányzat szociális osztályvezetője, Rozsnyainé Hódi Mária, mint a tenyerét. Megdöbbentő életsorsokkal szembesít, hiszen a Szegedről kirajzott négyszáz ember fele nem tudott megkapaszkodni, nincstelenné vált.– Nem csak azért buknak meg egzisztenciálisan, mert nincs tőkéjük. Hiányzik a szakértelem is, hiszen ma már az intenzív zöldség- és gyümölcstermesztéshez komoly tudás kell. Sokan akkor kérnek segítséget, tanácsot a szomszédtól, amikor minden pénzük odaveszett. Végső elkeseredésükben az önkormányzathoz fordulnak segélyért. Most kétszáz ilyen ügyfelünk van. Rendszeres pénzbeli ellátást nem kapnak, csak a havi gyermekvédelmi támogatás a biztos. Saját forrásból ezeket a segélyeket nem tudnánk adni. Pályázattal, az államtól, a PHARE-tól, az alapítványoktól nyerünk különböző összegeket. Ennek köszönhetően is költöznek egyre többen Mórahalom környékére – állítja az osztályvezető asszony.Állami segítséggel nem lehet az új telepesek lecsúszását meggátolni. Nemrég Mórahalmon rendeztek országos tanyakonferenciát, ahol Dunainé Szűcs Katalin családsegítő arra hívta fel a közigazgatási vezetők, a társadalmi kutatók figyelmét, hogy ördögi körbe kerülnek a kiköltözők. A betelepült családokat általában kedvesen, segítőkészen fogadja a környezet – egy ideig. Sajnos rövid ideig. Ebben a világban íratlan törvény a helyi értékrend szerint: elvész, aki gyorsan nem áll saját lábára. Amint a szomszédok észreveszik a tehetetlenséget, elfogy a türelem, magára hagyják, bukásra ítélik az idegent. A részvét legfeljebb abban nyilvánul meg, hogy vetőmagot adnak ingyen.Ez a tanulmány Varga Jánosra is ráillik. Gépkocsivezető volt Szegeden, két éve vesztette el az állását, majd a családja költöztette ki a lakásából, ugyanis a felesége elvált tőle. 400 ezer forintért vett egy romos tanyát, két hold földdel. És ettől a perctől kezdve nyomorúságossá vált az élete.– Visszamennék a városba, de már arra sincs pénzem, hogy albérletet kivegyek. Itt kinn a tanyán szinte csak tengetem az életem, örülök, ha 100-150 forintos órabérért napszámba tudok szegődni, kapálok, kaszálok, paradicsomot, krumplit, gyümölcsöt szedek. Más munka nincs, ez is csak ennyiért.– Száz forintért? Ez hihetetlenül kevés!– Csak ismerős ajánlására vesznek fel a gazdák. Az alacsony órabér mellett kosztot is kapok. Ha lenne százezer forintom, bekeríteném a portát, és állatokat nevelnék. Kerítés nélkül nem merek belevágni, mert olyan sok a róka, hogy elviszi a szárnyasokat.Varga háza is vályogból készült, felújítása legalább egymil-lióba kerülne. Elkeseredését nem is titkolja.– Harmincnyolc éves fejjel itt kinn egyedül nem lehet élni. Unom a magányt. Ilyen szegény ember, mint én, nem tud fogni magának menyecskét. Mindenképpen vissza akarok térni Szegedre, ha más nem lesz, akkor ott csövezek.A Családsegítő Szolgálat szociális gondozója, Tanács Ibolya hivatásszerűen támogatja a beköltözőket. A harmincéves hölgy tősgyökeres mórahalmi, szülei kertészek, így jól ismeri a paraszti munka nehézségeit. Bizonygatja is előttem, hogy a homoki élet törvényei keményebbek, mint a városié.– Nem biztos, hogy az is tud érvényesülni kinn a pusztán, akinek Szegeden sikerülhet. No, persze ide főleg azok jönnek, akik már a városban is elszegényedtek. Itt teljesen magukra maradnak, ha nincs jó szomszédjuk. Én nem merném ezt a váltást vállalni.Egy másik táborhoz tartoznak Kanász Györgyék. Nem bánták meg hét év után sem, hogy tanyasiak lettek. Kétszobás házat vásároltak, amihez ugyanannyit hozzáépítettek. Utánuk jöttek a nagyszülők és a 29 éves felnőtt lányuk is. Kanász György szabó, az asszony pedig varrónő volt a szegedi ruhagyárban. Amikor megromlott az egészségük, és rokkantnyugdíjasok lettek, azonnal eladták a hetedik emeleti, szegedi összkomfortos lakásukat. Az 51 éves Kanászné az új élethelyzet kellemes oldalait ismerteti, gyors számvetést végez.– Férjemmel együtt 40 ezer forint nyugdíjat kapunk, a föld megtermi a konyhára valót, így az élelmünk majdnem ingyenben van. Spórolni is tudunk, a megtakarított pénzünkből bevezettettük a gázt. A tanyai csend, a friss levegő jót tesz az egészségünknek. Örülünk a kinti életnek, jó, hogy váltottunk.