Elnökök és alelnökök kampánya

Kísértet járja be... na nem Európát, hanem Amerikát, és nem is a kommunizmus jobblétre szenderült kísértete, hanem a republikánusok egész kísértethada – valószínűleg ilyen vagy hasonló lidércnyomások gyötörhetik az amerikai Demokrata Párt stratégiáit, akik hosszú hónapokkal a választások előtt már félreverték a harangokat ama félelmükben, hogy immár nyolcéves kormányzati ciklusuknak esetleg most váratlanul vége szakadhat. Azért váratlanul, mert amikor kiderült, hogy a karizmatikus vietnami veterán és nemzeti hős, Jim McCain mégsem lesz frontember a republikánus konvención, a megkönynyebbült demokraták sajnálkozó mosollyal legyintettek George W. Bushra, mint egy olyan texasi műcowboyra, akitől igazán nem lesz majd félnivalójuk. Ez, mint utóbb kiderült, végzetes hiba volt. Bush junior, minden esélyt megcáfolva, ma az egyik legnépszerűbb politikus az Egyesült Államokban, és a demokraták legnagyobb megrökönyödésére felkarolni látszik az amerikai társadalmi spektrum azon elesettjeit is (szegények, nyomorékok, segélyen élők stb.), akiket mind ez idáig a szociális érzékenység apostolainak tartott demokrata vezérek (Kennedy, Johnson) vettek oltalmuk alá.„W” – ahogy már az egész ország becézi az ifjabb Busht – még ennél is messzebbre megy, és most egyenesen a bérből és fizetésből élő embereket, a kék gallérosoknak nevezett fehér munkásosztályt igyekszik nem kis sikerrel „leválasztani” a demokrata szamárvagonról. Ezek a fehér bérmunkások, akik tradicionálisan demokrata szavazók, most egyre többen állnak át a másik oldalra. Hogy miért? Többek közt erre keresi a választ a New York Review of Books ez év júliusi száma, amelynek címlapján egy „Demokraták, vigyázzatok!” felirat látható. Közvetlenül a felirat mellé pedig, a gyöngébbek kedvéért, egy náci rohamosztagos kinézetű fejet rajzoltak mintegy illusztrációként, hogy mire (és miért) kell a demokratáknak valóban vigyázniuk.A magyar politikai életben járatos olvasó nem kis meglepetéssel tapasztalhatja, hogy „odaát” is divat a nemzetiszocialisták visszatértével való ijesztgetés, ha nem éppen a baloldal derék katonái vannak a nyeregben. Az ijesztő című tanulmány végül is önmagában kevésbé ijesztő, pár olyan könyvet mutat be, amelynek szerzői – egytől egyig lánglelkű demokraták – arra keresik a választ, hogy a „kék gallérosok” miért pártoltak el olyan nagy létszámban a Demokrata Párttól. Az egyik legkényesebb ok nyilvánvalóan a párt ideológiájában keresendő. Az utóbbi több mint három évtizedben a demokraták elfordultak a gazdasági problémáktól, és a szakszervezetekre hagyták a hagyományos bérpolitikát, és más olyan divatos témákat lovagoltak meg, illetve sajátítottak ki, mint a feminizmus, a rasszizmus vagy a melegek jogai. Mindezek olyan témák, amelyekre érzékenyen reagált a kék gallérosok nagy része, különösen az amerikai délen váltak ki tömegesen a pártból.Természetesen a Republikánus Párt azonnal észlelte a folyamatot, és hogy elcsábítsa a hezitálókat is, cserébe alacsonyabb adókat, magasabb béreket és a morális oldalon a tradicionális családi kapcsolatok visszaállítását ígérte. Az utóbbinál maradva a konzervatívok már régen hangoztatták, hogy a hatvanas évek óta, amikor Amerikában tombolt az Új Generáció (The New Generation), és a hippik egy szép, új világ létrehozásán fáradoztak, az a hármas tradíció (család–vallás–erkölcs), amely az ország pilléreiként szolgált, hirtelen megroggyant. A feminizmus szétzúzta a családi hierarchiát, a vallástalan nevelés erkölcsi nihilizmusba taszította a fiatalságot. A homoszexualitás ünneplése pedig még a biológiai fajfenntartás szükségét is megkérdőjelezte. Végezetül a hatvanas évek keserű öröksége, a tömeges kábítószer-fogyasztás a társadalom létét is fenyegeti.Mindezekért, ha olykor áttételesen is, a liberális Demokrata Pártot terheli a felelősség, mert a tolerancia állandó prédikálásával aláásták a társadalom jövőjét is. Így ezek a végsőkig lenézett, patriotizmusukért kigúnyolt kék gallérosok az eljövendő választásokon lehet, hogy hatalmas meglepetést okoznak a demokratáknak vagy azzal, hogy el sem mennek szavazni, vagy úgy (és ez a demokratáknak rosszabb forgatókönyv), hogy a konzervatívokra voksolnak. Természetesen sok minden történhet még a választásokig, hiszen Amerikában akár hetek alatt fordulhat a szerencse. Erre a lehetőségre pedig gyakran felhívja a figyelmet a kőkeményen liberális elveket valló hírhálózat, az amerikai CNN. Az egykori Szovjetunióval oly meghitt kapcsolatot tartó Ted Turner és cége lázasan keresve a történelmi analógiákat felfedezte, hogy lám, az 1988-as elnökválasztások idején Dukakis, a demokrata jelölt egy időben több mint 17 ponttal előzte meg a későbbi nyertest, George Bush szeniort.Ennek ellenére a demokraták sem bíznak mindent a véletlenre. A július végén Philadelphiában tartott republikánus konvenciót furcsa tüntetések tarkították. Egy kis csapat (a Sky News becslése szerint pár száz ember) a konvenció helyszínén a big business és a republikanizmus ellen tüntetett, a rendőrség több mint hatékony együttműködésével kísérve. Hasonló jellegű demonstrációra utoljára 1968-ban került sor, amikor több ezer tüntető bénította meg a forgalmat Chicago utcáin, igaz, akkor a Demokrata Párt tartotta választási konvencióját a városban. Az, hogy most a demonstrálók a big business ellen szólaltak fel, még valahol érthető is, habár kevés odaadóbb barátja van a multiknak, mint amilyen William Jefferson Clinton, a jelenlegi demokrata elnök. Ami a „republikanizmus” mint intézmény elleni tüntetést illeti, azt már kicsit nehezebb megmagyarázni, annál is inkább, mivel az első republikánusok olyan emberek voltak, mint James Madison vagy Thomas Jefferson, akik elsősorban Amerika függetlenségét óvták a Britonokkal szemben. Az ifjú tüntetőknek valószínűleg használt volna egy kiadós történelmi lecke, habár vélhetően ők a republikanizmust és a big businesst szinonimaként értelmezik. Lelkük legyen rajta.A Demokrata Párt jelöltje, a jelenleg alelnök Al Gore elkötelezett abortuszpárti, ellenzője az iskolai imaóráknak, lelkes környezetvédő, és síkra száll a kézifegyverek betiltásáért. Mindezek olyan kvalitások, amelyekkel még jobban elidegenítheti a kék gallérosokat. Gore közel sem olyan kiváló salesman, mint Clinton, aki lehengerlő stílusával sikerre tudta vinni a demokrata programcsomagok jelentős részét. Ő talán a világon az első posztmodern politikus, aki egy olyan politikai diskurzust honosított meg, amelyikben a hatvanas évek alternatív kultúrája ötvöződött a 80-as évek reagani konzervativizmusával. Ez a diskurzus uralta az amerikai politikai spektrumot egészen napjainkig. Clinton el tudta hitetni a fehér munkásokkal is, hogy az ő emberük. Így adta el nekik többek között a NAFTA-csomagot is 1993-ban, ami igazából nem egy vámmentes kereskedelmi egyezmény volt, hanem olyasvalami, ami biztosította az amerikai befektetéseket egész Mexikóban.Hogy ezek után Gore mire lesz képes, az már egy másik történet. Igaz, a statisztikák szerint a Demokrata Pártnak a kék gallérosok szavazatainak csupán 33 százalékára van szüksége, hogy hozzák a formájukat. De ha George W. Bush szociálisan érzékeny konzervativizmusára hirtelen vevő lesz a fehér munkásság, akkor bizony a Philadelphiában demonstrálók és elvbarátaik egy számukra bizonyára hosszúnak tűnő négy év elé néznek.A szerző politológus