Ritkán jut eszünkbe, dolgunk után rohanva az utcán, felpillantani a zord bérházak több mint évszázados homlokzatára, csak úgy belenézve a történelmi mozdulatlanság ablakszemeibe. (Pedig mindannyiszor, ha felemeljük tekintetünket, olyasmit vehetünk észre, ami láthatatlan marad, bármily alaposan is fürkésszük a szembejövő járókelők zárkózott vonásait.) Az Üllői út valaha impozáns bérháza, nem messze a templomtól, s egészen közel a villamoszakatolástól zajos körúthoz, ma már csak emléke önmagának. Mint minden emlék, úgy e ház is meganynyi titkot őriz portól szürke falai, önkényesnek tűnő beugrói, bánatos szobordíszei, hályogos ablaktáblái mögött.A váratlanul ránk köszönő őszi napsütés erőtlen sugarai szemérmetlenül tapogatják az ósdi homlokzat sötét zugait, hajlatait. Egykor – már-már azt mondanám – szép épület lehetett, most azonban kivétel nélkül mindegyik redőnye hasznavehetetlenül lóg a zárt ablakok előtt. A legfelső emelet egyik függönye hirtelen meglebben, mintha az addig leskelődő lakó ijedtében, talán azt feltételezve rólam, hogy őt figyelem, visszahúzódna búvóhelyére. Egy idős, hosszú évek óta elmagányosodott asszony. Miért éppen engem vett észre a lent hömpölygő sokadalomból, hiszen naponta megszámlálhatatlanul sokakat láthat, ha csak felületesen is, az öreg ház ablakából. Talán várt valakit. Talán várt valakit. De kit? És mióta? Régen nem szellőztetett. Sírnivalón kicsi nyugdíjából nem futotta fűtésre. A tavaszi és nyári hónapok kipufogóbűzét pedig nem kívánja.Tudom, ijedten les engem a nejlonfüggöny kusza mintáin keresztül, majd mikor látja, hogy továbbsétálok, szapora lélegzettel roskad nyikorgó fotelje menedékébe. Csak a kíméletlen ingaóra hangos ketyegése kattogja a száguldó idő múlását. Tiktak, tiktak, megint tíz perccel öregebb lettél.
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
