Nem irigylésre méltó a népzenetörténész helyzete. Szabatos történeti rendszert kell alkotnia a szeszélyes és kifürkészhetetlen népi emlékezetre hagyatkozva, az írásbeli hagyományozás biztosítékai nélkül. Közel százévnyi dallamanyagból következtetni közel háromezer év énekes, táncos szertartáskultúrájára, stílusokat, korszakokat bűvölve egy tagolatlan, homályos időtömegbe. Szakszavak, rendszerfogalmak megalkotásával kísérletezhet a minden rendszerezésnek és egzakt leírásnak ellenálló, stílusokra, korszakokra, olykor még harmóniatanokra és nemzeti határokra is fittyet hányó népdalkincsen. Mégis, igencsak irigylésre méltó a népzenetörténész helyzete. Kutatásaival nem csupán a népi dal- és táncformálás esztétikai-antropológiai sajátosságait derítheti fel, hanem – legközvetlenebb kapcsolatba kerülve énekekkel és énekesekkel – az emlékezet, a hagyományőrzés működését is, hiszen, mint Szabolcsi Bence írja: „Történész és zenész egyazon lélektani pillanatban születnek: a felderengő emlékezés pillanatában.” S nagy türelemmel és némi hazardírozással megalkothatja annak történetét, hogy amint Bartók írja: „miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni”.Paksa Katalin könyve is történelemnek és dallamnak, a homályosságában izgalmas őshistóriának, hagyományismeretnek és a zenei gondolatokba, visszatérő dallamívekbe rejtett paraszti sorsképleteknek a bonyolult összefüggéseit követi. Azzal a nemes szándékkal, hogy megkönnyítse és ösztönözze népzenekincsünk „elfogadását-befogadását”, a zenetudományt és a gyakorlati oktatást összehangolva. Egyszersmind, hogy Bartók, Kodály, Vargyas és a többiek tudományos eredményeit újragondolja a frissebb kutatások és gyűjtések tükrében. A kötet magyar népzenei művelődési és formatörténet. A történeti rétegek, énekstílusok rendszerezése, az interetnikus összefüggések, a műzenei-népzenei kölcsönhatások bemutatása mellett olyan összetett szempontrendszert is alkot, amely az énekes szokások értelmezésével, a zeneelméleti elemzésekkel és a történeti folyamatrajzzal, mi több, a népdalgyűjtés szívszorító epizódjainak és anekdotáinak felidézésével lehetővé teszi, hogy megérthessük: hogyan szóltak, hogyan működtek zeneemlékeink, mit jelentettek hallgatóságuknak. Paksa Katalin könyve pedagógiai szakmunka: vázlatos, kaleidoszkópszerű fejezetek – helyenként túlságosan is, például a XVIII–XIX. és a XIX–XX. század zenéjét taglaló részekben –, didaktikus, de közérthető tankönyvnyelvezet, ugyanakkor rendkívül gazdag és a szöveggel szervesen egybeépült illusztrációs anyag jellemzi: fotódokumentumok, szakirodalmi bibliográfia és hangzóanyagjegyzék, térképek, s mindenekelőtt jó ritmusban közölt kották, valamint két reprezentatív CD-lemez, amelyek a kötet történeti tagolását követve eredeti hangfelvételeikkel a teljes magyar népzenekincset kívánják átfogni.Az összegző igényű munkát végigolvasva kirajzolódik előttünk a szövevényes magyar népzenetörténet egyik lehetséges íve, az ugor kortól a verbunkosig s tovább. Megsejthetjük a közös óeurópai kultúra bizonyos elemeit és törvényeit, azt, hogy miképp őrződött meg a sámánrituálé a gyermekmondókákban, Tinódi vagy Balassi egy-egy dallama, strófaleleménye a népdalokban. A mai népzenekutatás helyzetét, lehetőségeit is felmérve pedig megsejthetjük azt, hogy miért olyan irigylésre méltó – és miért nem annyira az – a népzenekutató élete. (Paksa Katalin: A magyar népzene története. Balassi, Budapest, 1999. Ára: 1800 forint)
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter szagmintát vesz
