Birodalomtan

Ellentmondásos-e vagy sem, de ismét két történelmi folyamat teszi változatossá korunkat. A „pálya” szélén kíváncsiansorakoznak az emberek, várva, melyik lesz a „győztes”:a birodalmat létrehozó vagy a mindent darabokra törő?Másként szólva: a nagy egységek küszöbén állunk-e, vagy a töredék államoké a közeljövő?Mindkettő megvalósulásának nagy a valószínűsége, de keveredhetnek is a sajátosságaik egy új formulában. Lehetséges, hogy óriási egységek jönnek létre – nyílt vagy álcázott ideológiák által vezérelve –, és belső szerkezetük monolitikus lesz, ha nem is parancsuralmi értelemben.Ma a birodalmat „ipari társadalomnak” nevezhetjük, amelynek középpontjában az ipar serkentése, védelme áll. Az ipari termelés a legfőbb érték, erre vall nemcsak a hivatásos katonaság, hanem a nagyvállalatok politikája is. Montesquieu, Kant, de még sok XX. századi békeszerető gondolkodó sem hitte volna el, hogy a békés kereskedelmi és ipari tevékenység valóságos hadiállapotot képes teremteni. Pedig talán éppen ebben áll az új birodalmiság lényege: a tömegtermelés és az árudömping „tömegeszközöket” igényel, és agressziót vált ki az emberből. Mit szólna ehhez Herbert Spencer, John Stuart Mill vagy Milton Friedman?Az ipari ideológia – ezt talán hangsúlyozni sem szükséges – azáltal is harcias légkört teremt, hogy minden cselekvési formára alkalmazza a tömeg fogalmát. Dzsingisz kánéhoz hasonló méretű, szervezett hordákat vet be, ezek ellenséges táborokra oszlanak, működésük átterjed a gyártásról az ipari kémkedésre (lásd az Echelon-esetet), az eladásról a hirdetésre, a fogyasztóról mint statisztikai egységről a szórakoztató technikák világára. Egész életünk és minden napunk iparilag meghatározottá válik, és ennek új lökést ad az a tény, hogy ezentúl a születésekor iparilag meghatározhatjuk a csecsemő nemét, és ugyancsak az ipar határozza meg halálunk ajánlatos pillanatát, körülményeit.Lehetetlen, hogy a közösség ilyen hatalommal bíró tisztségviselői ne tekintsék a társadalmat mindenre kész eszköznek, és ne alakítsák – legalábbis potenciális – fegyverré a tömeget. E szempontból tanúi vagyunk az észak-amerikai birodalomképződésnek. A cél az Egyesült Államok hegemóniájának békés kiterjesztése. Ipari és mezőgazdasági termékeinek exportálása, de úgy, hogy ezt tárgyalások révén lehessen elérni. Ez viszont hátráltatja a mexikói (és általában a dél-amerikai) munkás életszínvonalának növekedését, bár felébreszti vágyát a luxuscikkek iránt. Átszökik a határon, munkát keres magának, és ezzel erősíti a nagy északi társadalom gyártópotenciálját. Az északi „testvér” azzal válaszol, hogy a saját hazájában köti le a mexikói munkásjelöltet, ahová az észak-amerikai vállalat racionális észjárásával letelepszik, mint előzőleg Thaiföldön, a Fülöp-szigeteken vagy holnap Kínában. Igen ám, de ezt az eljárást meg a jenki dolgozó találja fenyegetőnek, és lobbiain keresztül ezzel ellentétes politikát kezdeményez. A jenki munkás és mexikói kollégája egymás ellenfelévé válik, s québeci társuk csak azért nem csatlakozik a mozgalmukhoz, mert Québec kicsi, jóval fejlettebb, mint Mexikó, és ipara már régen észak-amerikai kezekben van.Az elmúlt időszakban ismét sokat hallottunk ezekről a „háromszögekről”. Mivel Kína csatlakozik a Kereskedelmi Világszervezethez (WTO), egy halászbotot gyártó, körülbelül 250 munkással dolgozó, tehát kisvállalatnak számító észak-amerikai cég bejelentette átköltözését a kommunista Kínába (a Tienanmen tér felejtve!), és ennek megfelelően elbocsátotta dolgozóit, akiket a múltban „kis családnak” titulált a cég vezetősége. Nemcsak proletárokat lehet ilyenformán teremteni, hanem leendő tiltakozókat is, akik az utcai rohamcsapatok osztagait tölthetik fel. Végtére előfordult ez már nagy ipari államokban, nem szükséges, hogy Haider emlékeztessen rá bennünket. Tény, hogy az ilyenfajta „átköltözés” egyre inkább divattá válik, és a menekültáradat mellett újabb népvándorlást eredményez.A birodalomképződés mai változata nem jár feltétlenül területi hódítással, Dzsingisz kán modern törzsének ugyanis nem birkalegelőre van szüksége. De ez is hódítás abban az értelemben, hogy a piac a meghódítandó terület, a munkástömeg ide vagy oda mozgatása (vagy munkanélkülisége) ugyancsak felér egy hódítással. A legfontosabb „tőke” tehát nem az egyén, amint a szlogen állítja, hanem az ipari egyed, aki egyben fogyasztó is lehet. A XX. század célja – és ezen lényegében a XXI. sem fog változtatni –, hogy végső egyensúlyba hozza a több kategóriára oszló ipari személyzetet, azaz társadalmi egyensúlyt alakítson ki acélmunkás, munkanélküli, fogyasztó, szövetkezeti tag stb. között. Ez emlékeztet bennünket a középkori kereszténység által teremtett egyensúlyra: bár a társadalom piramidális szerkezetű volt, mindenki egyhitűnek vallotta magát, élvezve – vagy nem – az egész harmóniáját. Századunkban már nem a hit tölti be a kulcsszerepet, hanem az ipar imperativusa, de a ragaszkodás a központi elvhez körülbelül azonos mindkét esetben.A XX. és a XXI. században a modernség égisze alatt az az ország válhat birodalommá, amely megoldja az „ipari egyenletet”, vagyis kiegyenlíti az iparosodás belső ellentéteit, az általa gerjesztett feszültségeket. Ilyenformán biztosítható a békés belső működés, s minden energiát a külviszonyoknak lehet szentelni. Ez olyasfajta helyzet, mint amilyen az ókori Rómában állt elő, és amely elősegítette a birodalmi gondolat kicsírázását, szárba szökkenését. A földművelő réteg ott párhuzamosan végezte a dolgát és lett legionárius, egyszerre volt stabilizáló erő és területhódító. Nyilvánvaló, hogy a két funkció kiegészítette, erősítette egymást, így maradhatott fenn a birodalom közel egy évezredig. Csak akkor ingott meg, amikor a legionárius elkötelezte magát egyik vagy másik politikai vezér mellett: akkor az egyensúly megbomlott. Ellenpéldaként az 1917-es Oroszországot említhetjük, ahol a muzsik megtagadta katona voltát, és pártember lett.A birodalom felbomlásának is megvan a sémája: meglazul a központi irányítás. Mint Wittfogel írja, ez a jelenség a legkevésbé az úgynevezett „hidraulikus” birodalmaknál tapasztalható (Kína, Egyiptom, Dél-Amerika), ahol a csatornázás és vízellátás a katonák kezében van, így bizonyos központtól függ. A kereskedelmi és ipari alapon álló birodalmak ritkák, de idővel – legalábbis részben – ezek is katonai jellegűvé válnak. Ez is egyik oka annak, hogy a kortárs történészek kíváncsian figyelik az Egyesült Államok fejlődését. Szuperhatalom jellege önmagában is provokálja a kérdéseket, mivel egyedülálló fenomén. Kérdés, hogy kiteljesedett-e már a katonai jellege; erre mutat az Irak és Szerbia elleni légitámadás, a koreai limes, a katonai szövetségek létrehozása stb. Bármennyire békés szándékú és „antiimperialista” indíttatású is az Egyesült Államok, érdekei annyira szerteágazók, hogy azokat mind nagyobb (földrajzi és ipari) területen kell megvédenie. Imperializmussal nem születnek a népek, ez spontán fejlődik ki, és alakulásának arányában változtatja meg a politikai célkitűzést, végül pedig a mentalitást is.Hol rejtőzhet a nem kizárható kudarc Amerika esetében? Macauley angol történész 1858-ban úgy vélte, hogy a hatalmas ország intézményeinek lazaságában. Tocqueville az 1840-es években, tehát időben nem nagyon távol Macauleytól, a kudarcot és gyöngülést annak tulajdonította, hogy a fekete bőrűek fellázadnak gazdáik ellen. Tocqueville már nem élte meg a polgárháborút (1861–65). A két történész tézise tulajdonképpen hasonlít egymásra, és közel áll a levonandó konzekvenciához. Ma ugyanis – igaz, nem a fekete – a dél-amerikai, Puerto Ricó-i, mexikói eredetű spanyol kisebbség lázadozik. Kaliforniában már elhangzottak spanyol ajkú politikusok szájából ilyesfajta kijelentések: „Majd kikiáltjuk öt vagy hat délnyugati állam függetlenségét (Kalifornia, Arizona, Új-Mexicó, Nevada); ezek a területek történelmileg hozzánk tartoznak, az »anglók« erőszakkal tépték ki őket a testünkből.”Más időkben ez a kijelentés hazaárulással lett volna egyenlő. És éppen erről van szó: egy önmagát pluralistának nevező birodalom, amely kereskedelmi és ipari célok elérését tűzte maga elé, megengedheti-e magának, hogy agresszív módon „békét” teremtsen? Vagy kénytelen folytatni birodalmi logikáját, remélve a kompromisszumok árán történő spontán összebékülést? Nem vezet ez földaraboláshoz, a birodalomépítés utáni birodalomgyengítéshez? Washington 1945 óta ezt a vonalat követi külpolitikájában. Lehet, hogy rövidesen kénytelen lesz így tenni a belpolitikában is? Vagyis arra kényszerül, hogy rendet teremtsen? Roppant súlyos dilemma, amelynek taglalása eddig tabu téma volt. A sajtóban viszont már megkezdődött a vita arról, hogy nem válnak-e a kisebbségi megmozdulások néhány évtized múlva agresszíven birodalomellenessé – esetleg egy „új birodalom” nevében.