Drága a német egyesítés

Bár Németország keleti és nyugati része között az egyesítés után tíz évvel is érezhetően nagy és tartósnak látszó a különbség a fejekben, a gazdaság számokkal mérhető adatait nézve, ha a kívántnál lassabban is, de egyre inkább eltűnik az egykor mellbevágó kettős arculat. Ennek persze ára volt mindkét oldalon. Az új tartományokban egyebek mellett munkahelyeik elvesztését róják fel sokan, míg Nyugaton azt, hogy az elmúlt tíz év alatt egyedül állami transzfer formájában bruttó 1700 milliárd márka áramlott keletre.A német egység számláját a nyugati tartományok állták. Már az első évben 139 milliárd márkát, majd folyamatosan növekvő összeget irányítottak keletre, döntő hányadát közvetlen költségvetési juttatásként, elsősorban a hatékony közigazgatási rendszer kiépítésére, az infrastruktúra korszerűsítésére, valamint a társadalombiztosítás törvényi rendszereinek megteremtésére. A versenyképes gazdaságnak azonban a hatékony magángazdasági tőkeállomány megteremtése a feltétele, a vállalkozói szektor egymaga nem volt képes megbirkózni a feladattal. A helyszín adta hátrányokat kiegyenlítendő ezért egyedül szubvenciókra és beruházásokra 400 milliárd márka jutott az államkasszából. Ezért több mint ezermilliárd márkányi vállalkozói tőke áramlott be az új tartományokba. A támogatás mértéke tehát óriási terheket rakott a német gazdaságra, elsősorban a nyugati tartományokra, még akkor is, ha Keleten előszeretettel jegyzik meg, hogy a közpénzek jelentős része előbb-utóbb vissza is tért. Az NDK ipari vagyonának például 85 százaléka került nyugatnémetek kezébe. A gazdasági egyesülés villámrajtot vett azzal, hogy a nyugatnémet márka érvényességi körét egyik napról a másikra kiterjesztették Kelet-Németországra. E „monetáris ősrobbanás” keserű következménye a termelés összeomlása lett. A keletiek nyugatra vándorlásától való félelem nyomása alatt meghozott döntés következtében pillanatok alatt felére, majd harmadára esett az ipari termelés, s az aktív keresők száma az 1989-es 9,86 millióról a kilencvenes évek végéig 6,3 millióra csökkent. Mára már az átalakítás levezénylői is belátták, a valutaunió meglehetősen felértékelt kurzuson jött létre, de közgazdászok még nagyobb hibának tartják, hogy túl gyorsan közelítették a béreket a nyugati színvonalhoz, amivel gyakorlatilag kiárazták a rossz hatékonyságú vállalatokat és azok munkatársait a piacról. A nunkanélküliség így az egykori NSZK területén mért 8,8 százalékkal szemben Keleten még mindig 17 százalék fölötti, 2,5 milliós. A legnagyobb baj azonban, hogy a bérek jóval gyorsabban emelkedtek a termelékenységnél. A keleti gyárakban még mindig túlfoglalkoztatás van, emellett a munka termelékenysége a nyugati szint alig hatvan százaléka. Eközben a keleti bérek már igencsak meghaladják a nyugatiak több mint kétharmadát. Az átlag keletnémet 1991-ben havonta nettó 1370 márkát keresett, szemben nyugati társa 2500-ával. Tavaly már ekörül alakult a keleti bér, míg nyugaton 2800 fölött járt. Ennél is erőteljesebb a növekedés a nyugdíjak esetében, hiszen tíz éve az NDK-s polgáré a nyugatnémetének átlagosan mintegy nyolc százaléka volt, míg ma már körülbelül kilencven százalékát kapja. A keleti tartományokban az eredmények ellenére a gazdaság jó ideig átmeneti marad. Minden három márkából, amit beruházásokra és fogyasztásra költenek, egyet nem itt, hanem a nyugati országrészben kerestek meg. A kereslet és a termelés közötti hézag finanszírozása részben állami transzfer formájában történik (tavaly 144 milliárd márka), részben pedig a magángazdaság tőkeimportja révén (tavaly 73 milliárd márka). A fölzárkóztatást a számítások szerint még jó tíz évig célirányos politikával kell támogatni, s ehhez még ezermilliárd márkára lesz szükség.