Mit tehet a költő?

Szögezzük le hét évszázad magyar költői tapasztalatából: semmit! De azért érdemes eltűnődni rajta, mert legalább hét évszázados a várakozás, elvárás is, amely a költők vállát nyomja, s amely alatt a szegény költő összeroskad. Nincs súlyosabb antológia, mint a „Hét évszázad magyar költői”! S nem csak kilóra. Én sem ironizálok, isten ments, hiszen borzasztó nagyot lehetne ütni az én árva fejemre is ezzel a súlyos antológiával, a legkevesebb, hogy belesántulnék. De azért bátran kikiáltom, vagy csak elsuttogom, hogy túl nagy a teher! Gondoljunk csak bele, hogy miket kívántak a magyar költészettől. Rögtön elsőként azt, hogy mentse meg a hazát. Vagy ha már elveszett vagy szétszakadt, mert sajnos ilyen is volt nemegyszer, akkor tartsa fent és tartsa össze legalább a versben. Hatalmas versek őrizték a hazát, mi, kései utódok ámulva és megrendülve olvassuk e siralmakat és himnuszokat. Nincs még a világon ilyen költészet, nincs még egy ilyen nép, amely a költészetbe költözve él tovább! Én is meghajtom a fejemet, és leborulok e költészet nagysága előtt! Talán kicsit büszkén is, a céh nevében.Azután szerencsére változtak az idők, élünk, de alig változott a kívánság, amit a költészet iránt támasztottak. El lehet merengeni, hogy milyen reflex dolgozott tovább a lélekben, hogy végső menedékként a költészetre számít. A nagy veszélyek elmúltával a kívánságok is egyszerűbbek lettek, hogy is mondjam, leszálltak a földre, hétköznapibbakká váltak. Időnként, helyenként már-már nevetségesekké is, mikor maradt a nagy gesztus, az ágálás, s a téma meg kicsinnyé vált. Erről is érdemes beszélni, hiszen ez egyáltalán nem sérti a valódi, nagy hazamentő verseket, gesztusokat. De azért óvatosságból, mert kényes a kérdés, segítségül hívok olyan nagy tekintélyt, mint például Illyés, aki versben panaszkodott, hogy mi mindenre kellene felelnie a költőnek. Bizony, bizony, emlékezzünk csak, vagy lapozzuk fel közelmúltunk antológiáit. Az még hagyján, hogy jó esőért kellett óhajtozni, ezt Fazekas Mihály is megtette. De mikor már a gumipitypang meghonosításáért szálltak sorompóba a költők, avagy éppen a kulákok megtörését támogatták, vagy sajnos a kitelepítést reklámozták, ez utóbbiért fél Kossuth-díjat is kapott a poéta – hát ezt ma már nehéz nevetés nélkül olvasni! Nem bírom megállni, hogy egyik kedvencemet ne idézzem. Az angol–magyar focimeccsről szól: „Végtagokkal a végtelenbe írni, hat–null s ezt már nem lehet kibírni!”Lehet nevetni, és de jó nevetni! Nincs jobb orvosság elmúlt időnk rémségeire vagy csak marhaságaira. S a nevetés talán feloldja azt a hét évszázados görcsöt is, ami még ma is munkál bennünk, ártatlan költőkben. S bizony még ma is munkál a közönségben, hogy ne hivatalokat vagy szigorú akadémiákat írjak. Tudom, hogy nagy merészség tőlem is, hogy így kibeszélem a dolgot, de legyen mentségem, hogy én sem voltam mentes e buzgalomtól, s ha csak egy picit is kinyitom az ablakot, akkor már megérte. Mert ki kell nyitni a költészet ablakát is, hadd tóduljon be a teljes és néha vidám világ! Az árnyék és tragédia mellett a napfény és derű. A félelem helyett a bizakodás, a fogcsikorgatás helyett a nevetés. Mint az életben. Ha hű krónikások akarunk lenni, akkor ezt kell tennünk. Felejtsük el a régi nagy verseket? Nem, nem, úgysem tudjuk elfelejteni. Hanem felejtsünk el minden terhet a költők vállára rakni. Hadd szárnyaljanak szabadon, fel az égig, vagy csak futkossanak a tavaszi zöldben. Mi meg füleljünk a derűs énekre, ami fölcsendül az ajkukon. Mert ennyit tehetnek a költők, s ez nem is kevés! A többi feladatot oldja meg, akinek az a dolga.Arany János annak idején zsörtölődve intette az akkori Magyar Államvasutat, hogy ne használja a vágány szót! Mert azt a magyar ember másra alkalmazza, egy bizonyos testrészét jelöli vele. Az intés semmit sem ért, mint tudjuk, a MÁV ma is ezt a szót használja.