A kettészakítottság pózában

Legszebb gyöngyszeme a posztkommunista frazeológiának vélhetően a kettészakított ország víziója. Megtalálható benne a filozofikus magasság, hiszen a világ eleve fölosztatott sötétre és világosra, jóra és rosszra, következésképpen szegényre és gazdagra. De ott tátong benne a szédítő mélység is, amely ócska kampányszöveggé silányítja az egyébként nemes gondolatot. A szegénység, a széles rétegeket érintő periférikus létezés problémája valós, és megoldásra vár. De nem most keletkezett, és különösen rosszindulatú megközelítés a jelenlegi kormányt azzal vádolni, hogy szándékosan szakítja le ezeket a rétegeket a felemelkedés útjáról. Sokat kell vitatkozni arról, mit lehet tenni a szakadék mélyülése ellen, de világosan el kell határolódni a szociális érzékenység sztanioljába csomagolt baloldali pártpropagandától. A jelenség anynyira testközeli, hogy bárki számára érzékelhető akár az utcán járva is. Éppen ezért kell leleplezni az emberek érzékenységét, hiszékenységét kihasználó demagógiát.Az alábbi történet jó kiindulópont állításaim alátámasztására: lépésben araszolt a sor a Hungária körúton. Előttem egy legalább húszmilliót érő csodamasina éppen megadta magát sikertelen kiugrási kísérletei után. Néhány pillanat múlva kiderült, csak látszólag. A kocsisor mellett, az épülő villamossínek kavicságyán munkások vigyáztak arra, hogy el ne dőljön a szerszámnyél, kellő támaszt biztosítva súlypontjuk időnkénti áthelyezésével. Nem volt nehéz összefüggést találni az építkezés és a kialakult dugó között, bár erről nyilván a munkások tehettek a legkevésbé. A csodaautó ideges sofőrje mégsem így gondolta, lejjebb zümmögtette hát ablakát, és odaszólt nekik. Egy teljes térköz hallhatta ezután lámpától lámpáig, milyen hihetetlen nyelvi gazdagsággal tud megnyilvánulni az emberi elme mélyére fojtott indulat. A szövegzuhatagból kiemelkedett azonban egy mondat, amely mélyebb összefüggéseket sejtetett a pillanatnyi felháborodás mögött. „Mit nyavalyogsz, neked van autód?!” – fogalmazta meg a saját szociokulturális szemszögéből teljesen logikus értetlenségét az egyik krampácsoló.Ez a néhány szó ugyanakkor rávilágított a magyar társadalom tagadhatatlan kettéosztottságára is. Mert vannak ugye az autótulajdonosok és a hasonló státusra még legmámorosabb álmaikban sem gondoló gyalogosok. Íme a kettészakítottság, amely fő eleme a baloldali ellenzéki pártok előrehozott kampányának, és amelynek ingyen reklámot biztosítanak a sajtó kritikai szerepét a direkt ellenzéki politizálással összekeverő médiumok. Azért válhatott a kampány fő elemévé, mert – sajnos – kis ráfordítással komoly erkölcsi-politikai tőke kovácsolható az emberi nyomorúságból. Csak el kell hitetni, hogy annak okozója a politikai ellenfél, amelynek leváltása egy csapásra megold mindent. Nem kell másról beszélni tehát, mint hogy a kormány nem tesz semmit a szegényekért. Hogy azoknak is legyen autója, akiknek most nincs. Elég azt a látszatot kelteni, hogy egy másik kormány tud autót adni. Pedig nem tud. Mégis sokan bedőlnek ennek, mert álmodozni jó. Ráadásul a szavazók éppen azoknak hajlamosak elhinni a demagóg ígéretözönt, akik kormányzásuk ideje alatt a Bokros-csomaggal, a félszázalékos nyugdíjemelésel végképp kijelölték a leszakadó rétegek helyét a rendszerváltozás vesztesei között.„Miért nem oldották már meg ezek azt, amit mi elrontottunk?” – szólhatna őszintén a kérdés, és még ez is igazságtalan lenne. De nem elégednek meg ennyivel, és egyenesen azt harsogják: a kormány nincstelenekre és dőzsölőkre szakítja ketté az országot! Mintha eddig a szabadság, egyenlőség és testvériség lágy szellője lengte volna be e tájat, amit egy gonosz hatalom pusztító viharrá változtatott hirtelen. (Csak óvatosan jegyzem meg, hogy a leghangosabbak természetesen nem a nincstelenek közé tartoznak. Feltehetően a lelkiismeret-furdalás beszél belőlük.) Miközben figyeltem a lassan megnyugvó munkások arcán az elégedett vigyort, azon gondolkodtam, miért működőképes még mindig ez az annyiszor leleplezett módszer? Hogyan tud egy politikai erő éppen azzal vádolni egy másikat, amit ő követett el, és miért dől be ennek a társadalom egy bizonyos része? Az egyik ok az lehet, hogy mára a panaszkultúrára (baloldalon fogant kifejezés arra, hogy nálunk titkolni kell a sikert, csak a bolond dicsekszik) épülő társadalmunkban a megkérdezettek jelentős része vesztes, mindenkinek rosszul megy, és tart tőle, ez még csak rosszabb lesz.A triviális igazságból, miszerint minden korban, minden országban, minden rendszerben vannak szegények és gazdagok, így lesz össznépi hazugság. Mert ki vállalhatná könnyű szívvel, hogy egy szándékosan kettészakított országban azok közé tartozik, akik „szakítanak”? Így aztán nyilvánosan talán még az is szidja a kormányt saját sanyarú sorsa miatt, akinek azért nem olyan rossz mostanában. Sokan vannak, akik úgy látják, ez a kurucos virtus a hatalom ellen, ez a látszólagos szolidaritás az elesettekkel, a perifériára szorultakkal, megspékelve egy kis önsajnálattal semmibe nem kerül, ha amúgy elég jómódú az ember. Pozitív hozadéka viszont az összetartozás, az akolmeleg érzete. „Látjátok, mivé tettek ezek bennünket...?”A másik okról gondolkodva egy minap olvasott megállapítás jutott az eszembe. „Az ávósokat gyűlölték utoljára annyira, mint amennyire most a gazdagokat gyűlölik” – idéz egy „idősebb üzletembert” Hegyi Gyula szocialista képviselő, a szegénység elleni ádáz küzdelem legbátrabb harcosa, aki saját bevallása szerint még a Horn-kormányt is bírálni merészelte. Nincsenek pontos adatok e gyűlölet valódi okáról, ám olyan embert magam is sokat ismerek, akit mélységesen felháborít, hogy a Kádár-rezsim egykori kiszolgálói, akár volt ávós főtisztek is, milyen könnyedén mentették át akkori politikai befolyásukat, és milyen haszonnal váltották azt – immár demokratikus keretek között – gazdasági hatalomra. És sokan nem szeretik ezeket a spontán-privatizátor, szovjet államadósságot lebontó, VIP-hiteles szegény gazdagokat. Ebből is látszik, mennyire bizonytalan határvonal választja el a valódi szociális érzékenységet a hagyományos szocialista demagógiától. Az első valóban pártsemleges, következésképpen a szocialisták sem sajátíthatják ki. Utóbbi azonban általában kampányrizsa, amit bőszen szedegetnek a baloldali média által valósággal hipnotizáltak.Ennek köszönhető, hogy ma Magyarországon az egyetlen társadalmilag elfogadott meggazdagodási lehetőség a bankrablóé. A népből jött hősé, aki visszaveszi a gazdagoktól azt, amit azok a szegényektől „raboltak”. A „Whiskys”, mint nemzeti hős, hibátlanul rímelt a kormányt „fordított Robin Hoodként” jellemző szocialista szólamokra. Látjátok, ezek csak maguknak harácsolnak, tirátok nem gondolnak. Lopjatok hát ti is! A harmadik oka a demagógia sikerének, hogy kevesen vannak még ebben az országban azok, akiknek történelemkönyvéből már kimaradt a pénzeszsákjain pöffeszkedő tőkés elrettentő rajza. Őket már feltehetően nehezebb lesz a gazdagság gyűlöletére rávenni. A tömeg nagyobbik része viszont úgy szocializálódott, hogy számukra az átélt nyomornál is nagyobb tragédia az egyenlőtlenség. Csakhogy a bőség kosarából egyaránt részesülő polgárok eszménye egy kisemmizett, idegen hatalom gyarmatává züllesztett országban könnyen silányult a ha már nekem nincs, akkor másnak se legyen közkeletű ostobaságává.Erre, a még ma is meglévő életérzésre játszanak most rá a már említett módon a baloldali ellenzék pártjai. A reményüket veszített emberek pedig önkéntelenül sodródnak a könnyebb ellenállás irányába, ahol nem kell megoldásokon gondolkodniuk, azt készen kapják a szegénység elleni szóbeli harc álszent lovagjaitól. Buktassuk meg a kormányt, attól majd minden jobb lesz. Bírjátok ki még ezt a kis időt, majd mi újra mindent „rendbe teszünk” – ez az üzenet áll a kettészakított ország víziója mögött. A meglehetősen hamisnak tűnő kártya sajnos mindaddig kijátszható, ameddig a lecsúszott rétegek elég népesek ahhoz, hogy szavazásra még rávehető embereket sejtsenek bennük a kampányszervezők. Addig pedig araszolunk dugóról dugóra, ki Trabanttal, ki pedig húszmilliós csodamasinával.