Elnökre vár a világ?

Az ókori Spártában, ahogy ezt a történészek feljegyezték, az állam élén két király állt: az egyik felügyelte a városállam napi ügyeit, amíg a másik a hadjáratokkal volt elfoglalva, mivel a katonaállamban a hadviselés jelentette a külpolitikát. Ehhez tartozott még a huszonnyolc tagból álló vének tanácsa (a gerusia), amely a kormányozásban és a döntéshozásokban segítette a két királyt. Nos, elnézve a hihetetlen drámaisággal zajló (és mindmáig eredmény nélküli) amerikai elnökválasztásokat, a spártai példa talán útmutatóként szolgálhatna a jelenlegi patthelyzet feloldásához. Természetesen ez a megoldás merő hipotézis, hiszen a megosztott elnökség fogalma nem szerepel az amerikai alkotmányban, de mindenesetre elgondolkodtató, hogy az egész világ által megcsodált és irigyelt amerikai demokráciában olyan választási káosz uralkodik, amely eddig csak az úgynevezett harmadik világ országaiban volt megfigyelhető. A Demokrata Párt a padlóra küldve, kábán szemléli az eseményeket, és nem érti, hogyan is történhetett meg az, hogy egy olyan gazdaságilag sikeres és belpolitikailag stabil nyolcévi demokrata kormányzás után a párt elnökjelöltje, a jelenlegi alelnök, Al Gore a politikai létért küzd egy olyan ellenféllel szemben, aki Texason kívül eddig csak a Rio Grande folyó Mexikó felé eső részén politizálgatott.A baljós előjelek azonban már ez év júliusától a demokraták feje fölött tornyosultak mint egy vészjósló nyári vihar fellegei. Az addig súlytalan álcowboynak tartott texasi kormányzó, George W. Bush hirtelen látványosan előretört a népszerűségi listákon, sőt megelőzni látszott az addig többnyire a (Clinton-kormány) babérjain pihenő alelnököt. Javukra legyen mondva, a Demokrata Párt holdudvarához tartozó liberális értelmiségi elit azonnal riadót fújt, ellentámadásba lendült, és egy olyan egységes választási stratégia kijelölését követelte, amely visszahozná a párttól elszakadt fehér munkásosztály nagy részét, hogy a Demokrata Párt a hagyományaihoz híven újból a dolgozó emberek pártja (is) legyen. Ekkor döbbentek ugyanis rá, hogy a választás elsősorban mennyiségi és csak másodsorban minőségi kérdés, és az előbbiből – akkor úgy tűnt – a Bush-tábor produkálta a többletet. A másik sarkalatos probléma Al Gore imázsának a megváltoztatása volt. Ez a feladat tökéletesre sikerült. Az elnökjelöltek utolsó nyilvános vitáján a régi szürke és kiszámítható Gore helyett egy elsöprő lendületű, agresszív, az ellenlábasát is megfélemlítő Gore-t láthattunk. Hátravolt azonban még egy megoldandó ügy, és ez az alelnök múltját és származását érintette. Azt ugyanis mindenki tudta, hogy a Bush család Amerika egyik legismertebb famíliája, azonban Gore esetében a publikum meglehetősen tájékozatlannak bizonyult. A Gore-tábor 2000 október végéig sebtében két könyvet is megjelentetett, és az egyikben 324 oldalon bizonygatták, hogy az ifjú Gore – akit többször is Tennessee állam hercegének neveznek a könyvben – az amerikai politikai arisztokrácia krémjéhez tartozik. Amikor Bill Clinton 1992-ben Al Gore-t választotta alelnökjelöltként, a büszke Gore papa elmondta, hogy gyermeküket csakis erre a feladatra nevelték. Vélhetően nem arra, hogy csak alelnök maradjon...Időközben – a véletlen egybeesés mintapéldájaként – a Demokrata Párt alelnökjelöltje, Joe Lieberman azt kifogásolja, hogy a vallás nem tölt be elég fontos szerepet az amerikai közéletben. Az időzítés, mint mindig, kiváló, ezzel kihúzván a méregfogát a republikánusok vallásos jobboldalának, akik általában a vallás iránti közömbösséggel vádolták a demokratákat. A Gore–Lieberman-duó választási stratégiája az elemzők véleménye alapján abban rejlett, hogy tudatosan elmozdultak a tradicionálisan demokrata érzelmű bázisuktól, így a szakszervezetektől, valamint a párt radikális baloldalától, és azt a középréteget célozták meg, amely a republikánusok jobbratolódásának hatására a kevésbé extrémnek tűnő demokratákat részesítheti előnyben a választásokon.A fent vázolt stratégia a választások előtt még úgy tűnt, adekvát ahhoz, hogy a demokraták még legalább négy évig kormányozhassanak. Az utolsó pillanatban azonban, ahogy az már lenni szokott, egy újabb problémával kellett szembenézniük: az úgynevezett amerikai szélsőbal, az extrém környezetvédők pártja, a Zöld Párt Ralph Nader személyében olyan elnökjelöltet állított, aki nagy népszerűségénél fogva szoros választási eredmény esetén a mérleg nyelvét jelenthette a demokraták és a republikánusok között. Mint azóta tudjuk, minden Naderrel kapcsolatos demokrata balsejtelem beigazolódott, a Zöld Párt elnökjelöltje országosan három százalékot meghaladó voksot hódított el – elsősorban a demokratáktól. De ki is Ralph Nader valójában? Nader neve sokáig fogalom volt a liberálisok és a társadalmi egyenlőtlenségekre érzékenyek táborában, mert a politikus huzamosabb ideig olyan érdekvédelmi szervezeteknél tevékenykedett, mint a nagy hírű CPA (Consumer Protection Agency), az amerikai fogyasztóvédelmi felügyelőség. Nader csak az elnökválasztás utolsó hónapjaiban kapcsolódott a küzdelmekbe, és sokáig úgy tűnt, esélye sincs szavazatokat elvenni attól az Al Gore-tól, aki alelnökségének évei alatt a Fehér Ház környezetvédelmi stratégiájának szószólója volt, és 1992-ben könyvet is megjelentetett Earth in the Balance, Bolygónk a tét címmel. Mindez azonban nemigen rendítette meg a környezetvédők „kemény” magját, akik soha nem vették túl komolyan az alelnöknek a bolygó megóvására tett hangzatos kijelentéseit, amelyeket tettek nem nagyon követtek. A liberális média, megérezvén a veszélyt, amit Ralph Nader jelenthetett a Demokrata Pártra és Gore esélyeire, azonnal támadásba lendült. Egy, a CNN által sugárzott beszélgetésen azt vetették Nader szemére, hogy makacsságával az alelnök esélyeit veszélyezteti! Nader higgadtan csak annyit válaszolt, hogy a demokraták környezetvédelmi politikája már régóta a multik Amerikájának érdekeit követi.Természetesen ahhoz, hogy a Zöld Párt ilyen végzetesen fontos szerepet tölthessen be a végelszámoláskor, a republikánus elnökjelölt, George W. Bush kiváló teljesítménye volt az előfeltétel. Bush – akárcsak Clinton – nyolc évvel ezelőtt jóformán a teljes ismeretlenségből vált egy csapásra profi politikussá. Családi hátterét tekintve Gore-ral ellentétben Bushnak nem kellett mit bizonyítania. A Bush család azon ritka családok közé tartozik, amelyeket még az „old money”, a régi vagyon emelt magas társadalmi rangra. Bush személyében a Republikánus Párt megtalálta azt a politikust, akinek szavahihetősége, elszántsága és nem utolsósorban szívóssága széles választótömegeket volt képes mozgatni. George W. Bush a konzervatív Amerika támogatását érezve maga mögött, így számon kérhette a Clinton-kormányon az utolsó négy év szexuális botrányait és azt a cinizmust, amellyel az elnök söpörte le a felé irányuló megalapozott vádakat, pedig nemegyszer beismerte, hogy nem mondott igazat az amerikai népnek.Amikor ezek a sorok íródnak, még semmi nem dőlt el. Floridában lázasan számolják és újraszámolják a szavazatokat, és várják a tengerentúlon leadott voksokat, amelyek nyilvántartásba vétele még napokig tarthat. A független amerikai hírhálózat, a CNN képújságján az olvasható, hogy a tengerentúli szavazatok száma remélhetőleg elég lesz ahhoz, hogy a demokrata Al Gore végre megelőzze Busht. Szintén Floridában, egy erősen demokrata érzelmű választókörzetben a helyi demokrata képviselők közjegyző által hitelesített nyilatkozatokat gyűjtenek, amelyekben az aláírók kijelentik, hogy akaratuk ellenére szavaztak a nem demokrata jelöltekre, mert nem értették a szavazólap bonyolult instrukcióit. „A demokraták egyszerűen nem akarják átadni a hatalmat” – állapította meg keserűen egy republikánus szavazó a BBC World Reportjában.Az, hogy ez az áldatlan helyzet mind hamarabb megváltozzon, nemcsak Amerikának, hanem az egész világnak érdeke, hiszen ami Amerikában történik, az valamilyen hatással van a világ többi részére, így Magyarországra is. Bármi legyen is a végső számlálás eredménye, William Jefferson Clinton, az Egyesült Államok 42. elnöke egy mélyen megosztott országot hagy örökül maga után.