A cselekvő tanú

Szól e könyv öt szeretett unokámnak és kilenc dédunokámnak... – így kezdődik az ajánlás a Becsület és kötelesség című kötet első lapján. És sorolja a szerző, gróf Edelsheim Gyulai Ilona, Horthy István kormányzóhelyettes özvegye a neveket: Leonard-István, Helena-Linda, Henry, Manuela, Steward, ők az unokák, Loren, Garett, Dexter, Mattea Rosabel, Lailani, Rhyland, Harley, Berenice, a dédunokák. Nem beszélnek magyarul, ki kell adni nekik nagyanyjuk, dédanyjuk emlékiratát angolul is, „hogy megtudják az igazságot, és ne kelljen azon tűnődniük, mi az igaz a náci és kommunista rágalmak papírra vetett garmadájából”.Sokáig nem tudtak semmit sem Magyarországról, sem a nagyapjukról, dédapjukról, ükapjukról ezek a jobbára idegen hangzású keresztnevekkel a nagyvilág különböző pontjain anyakönyvezett fiatalok. A fordulatot az 1993-as újratemetés jelentette számukra, amikor Horthy Miklósnak és feleségének, valamint Miklós nevű fiának hazahozták a földi maradványait, és Kenderesen, a szülőföldön helyezték őket örök nyugalomra. Eljött az összes unoka, sőt itt volt két dédunoka is. Amit akkor láttak és tapasztaltak, teljesen megváltoztatta az érzéseiket. A szertartás szépsége, az emberek kedvessége...– Két minibusszal jártuk az országot, elragadtatva szemlélték tájait, hallgatták a nyelvet – meséli a memoáríró. – Az egyik unokám azt mondotta nagy lelkesedésében: eljövök hat hónapra, hogy magyarul tanulhassak. Aztán mindennapi teendői, a kenyérkereset, a család eltartása eltérítette őt is az első nekibuzdulásban tett „fogadalmától”. Amikor nekifogtam, hogy az általam átélt nyolcvan év történetét megírjam, először angolul fogalmaztam. De amikor budapesti napjaimhoz értem, nem tudtam máshogy írni, csak magyarul.Berkes Béla cigányprímás és bandája honorárium nélkül muzsikált a polgári házasságkötésük után tartott fogadáson. Amikor pedig – másnap – a Szilágyi Dezső téri templomból kiléptek, Miss Arizona ötletére száz fehér galambot röptettek az égre: hozzanak békét az álompárnak, Horthy Istvánnak és gróf Edelsheim Gyulai Ilonának. A Becsület és kötelesség című emlékiratot olvasva úgy tűnik, nem volt a korabeli magyar társadalomnak olyan rétege, amelyik ne fogadta volna határtalan rokonszenvvel a két szép fiatal egybekelését. Négy esztendő múltán, 1944 októberében – erről is a memoárkötetből értesülünk, az utolsó oldalakon – magukra hagyatva, kifosztva távoztak a budai várból, majd az országból. Horthy István, kinek legpontosabb portréját Márai Sándor rajzolta meg a Képes Vasárnapban, ahogyan a Parlamentben látta, egy márványoszlop mögül, kormányzóhelyettessé választásának perceiben, két esztendeje halott. („A magyar úri házak udvariasságának, szerénységének és nyugodt önbizalmának légköre árad személyéből. De szemének villanásában van más is, mint szerénység: a személyes bátorság, a cselekvőképes öntudatosság pillantása ez” – írta Márai.) A kisebbik fiút, Miklóst elhurcolták a németek, vele zsarolták az apát, a hetvenen túli öregembert, aki e végzetes napon hajnali négytől a lépcsőházban ülve várta, mi lesz a sorsa az országnak, amelynek kormányzója volt. A kormánytagok, a magas rangú katonák vagy eltűntek a látókörükből, vagy – lélekben, de tán a valóságban is – átálltak a németek oldalára. Aki mégis a család mellett maradt, vagy reszketett, vagy – diszkréten félrehúzódva – golyót röpített a saját fejébe. Horthy István özvegye, aki a tényekhez szigorúan ragaszkodva beszéli el emlékiratában e végzetes októberi napot is, akár a többit, igen filmszerűen örökíti meg a történteket. Nem ő mondja, olvasója döbben rá: a jellemek dőltek ekkor romba. S ugyan kitől mástól tudhatnánk meg a miértet, mint attól az asszonytól, aki cselekvő tanúként lett részese a magyar históriának.– Tragikus szakasza volt ez mindannyiunk életének. Választani ugyan melyiket lehet két rossz közül? Ez volt a nagy kérdés a legtöbb ember számára. A náci Németországot, a Szovjetuniót? Mindenki rettegett a családjáért, az életéért. Kiutat senki nem látott maga előtt. A német befolyás igen erős volt, még az én rokonaim közt is akadt olyan, aki a németek csodafegyverében reménykedett. Mi persze nagyon jól tudtuk, semmi jót nem várhatunk akkor sem, ha a németek megnyerik a háborút. Soha nem fogalmaztam meg úgy még magamban sem az utolsó napok eseményeit, hogy a Horthy családot elhagyták. A reménytelenség, a kilátástalanság óráit éltük, ma sem tudom rátenni az ujjamat azokra a pontokra, ahol a hibák, a gyöngeségek személyes jelleggel kitapinthatók volnának.– A századvég politikai „szabadosságait” is kiismerő ember számára megdöbbentő az az erősen behatárolt cselekvési kör, amely itt 1942 és 1944 között még a kormányzónak is osztályrészül jutott. Kis és nagy ügyekben egyaránt. (Nem engedélyezte például, hogy antiszemita propagandafilmet forgalmazzanak az országban, idővel mégis forgalmaztak. Nem óhajtott diplomáciai kapcsolatot létesíteni a németek által kiszabadított Mussolini úgynevezett salói köztársaságával – már csak azért sem, mert volt Magyarországon diplomáciai képviselete Olaszországnak, a királyi kormány követét ismerték el hivatalosan. Aztán Berlin „nyomására” tudomást kellett venni az új köztársaságról is...)– Apósom tartotta magát a törvény szerinti, alkotmányos uralkodáshoz. Nem szólt bele a kormány működésébe, csak a miniszterelnök személyének kiválasztásával tudott befolyást gyakorolni a kormányra. Akiket kinevezett, rendszerint németellenes államférfiak voltak, vagy politikai múltjukban angolbarát magatartást tanúsítottak. Amikor azután lassan-lassan megváltoztak, és más politikát kezdtek folytatni, mint amire számítani lehetett, a kormányzónak tulajdonképpen nem maradt más lehetősége, mint kivárni a pillanatot, amikor félre lehet állítani őket.– 1944 októberében ez a pillanat nem adatott meg neki, árulók lettek legfontosabbnak vélt emberei a kiugrási kísérlet döntő perceiben. Menyének ítélkezésmentes, tárgyilagos memoárjából is érződik olykor a máig eleven meglepődés egyik-másik kedves emberük pálfordulásának láttán. Mi történt itt ’44-ben a kemény katonákkal, az egyenes tartású politikusokkal?– A döntő pillanatban úgy gondolták, főleg a katonák közül többen is, hogy mégiscsak a német a kisebbik rossz a szovjet veszedelemhez képest. Ezért lett belőlük áruló, amikor a kormányzó békekötési szándéka nyilvánvalóvá vált.– Azt olvasni emlékiratában, hogy az utolsó órákban, mielőtt és miután Horthy Miklós nevezetes proklamációja a rádióban elhangzott, az a néhány férfiú is, aki mellettük maradt, egy Vattay, egy Ambrózy, egy Lakatos zavartan és minden logikát nélkülözve tette, amit tennie rendeltetett. A huszonhat esztendős „kiskormányzóné” azonban – így nevezték egymás közt annak a kis csoportnak a tagjai, akik a kiugrást előkészítették – hideg fejjel, racionálisan szervezkedett, óvatosan hallgatózott, hogy apósa és Veesenmayer párbeszédéből megtudja, mikor érkezett el az ideje, hogy a rádióban beolvassák a kormányzó előre megfogalmazott kiáltványát. Mi adott erőt e nehéz percekben Edelsheim Gyulai Ilonának, hogy a férfiakat is felülmúló bátorsággal szervezze az utolsó kísérletet a haza megmentésére?– Nem tudom. Utólag én is elcsodálkoztam rajta. Így születtem? Az isteni segítséget mindenesetre sokszor éreztem. Ekkor is.– A Horthy-korszaknak nevezett történelmi időkért mind a mai napig voltaképpen egyetlen embert tesz felelőssé az itthoni, de a határokon túl élő magyarság jelentős része is, hiába az 1990 óta szabaddá tett történelemírás, történelemtanítás: a kormányzót. A tényfeltáró dokumentumok, az emlékiratok, az ismeretterjesztő programok nemhogy árnyalnák, de előtérbe vonják azokat a sztereotípiákat, amelyeket az elmúlt évtizedekben kreáltak. Segíthet ezen az áldatlan helyzeten a Horthy család azon tagjának az emlékirata, akinek a hitelességét és humánumát soha senki nem kérdőjelezte meg?– A történelem előbb-utóbb kiforrja az igazságot – csak ebben bízhatunk. Könyvemben mindent úgy írtam le, ahogyan megéltem. Nincs benne semmi meggyőző vagy megszépítő szándék. Aki a valóságra kíváncsi, megismerheti általa.– A szerénység és a tárgyilagosság lehetett a két védangyala – nem vitás – még akkor is, amikor férjének végzetes repülőbalesetéről írt. Olvasóját mégsem hagyja nyugodni a kérdés: a gyász és a fájdalom enyhültével, az időközben napvilágot látott tanúvallomások, naplójegyzetek ismeretében mit tart ma az ötven esztendővel ezelőtti Szent István-napi tragédiáról? Politikai gyilkosság áldozata lett Horthy István?– Meggyőződésem, hogy valamit csináltak a repülőgépével. Minden erre vall. Nem az ő hibája volt, és nem is a gépé a baleset. Hogy mi miért történt és miként, nem tudom. Nincsenek bizonyítékok. De véletlenek sincsenek, mindennek oka van, még ha mi nem is tudunk róla. Nem hiszem, hogy a véletlen műve volt például az, hogy férjem Szent István napján esett el. Nem akarom az ő alakját túlzóan felnagyítani, legendákkal körülvenni, nem. De ha eszembe jut, milyen tevékeny életet élt, arra gondolok, talán érezte, hogy nem adatik számára sok esztendő. S ha azt idézem fel, milyen biztonságot sugárzó egyéniség volt, akiről senki nem tételezte fel, hogy bármi baja eshet, fogva tart a sejtelem: a mi értelmünkkel nem is igen követhető intervenció volt az ő halála Szent István ünnepén, 1942-ben.– Természetszeretete, műszaki érdeklődése révén a kortársait megelőző, modern fiatalasszony mutatkozik be a Becsület és kötelesség olvasójának. Aztán egyszer csak egy versre talál az ember, 1943-ban írta, szilveszter éjszakáján: „Rád mindig oly szívesen vártam, / Mintha tudtam volna, hogy ez az életem. / Sajnállak, ha megint sok a dolgod, / Tán nem leszel itt ebédre sem? / De megjössz holnap, valamikor... egyszer... / Oh, el ne hagyj, én Istenem!” Vannak társai is ennek a fájdalomból, gyászból kiszakadt néhány szép sornak? És vajon a magyar irodalom enyhítette kínjait a reménytelenség óráiban?– Van még néhány versem, igen, de nem fontosak, nem is érdemesek arra, hogy nyomtatásban megjelenjenek. Nem vagyok irodalomértő ember, irodalomszerető vagyok. Amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá, hogy szép magyar szövegeket olvassunk, a száműzetés első éveiben, a német fogságban semmink sem volt. Magyar könyvünk végképp nem. Portugáliában már könnyebb volt, sok mindent küldtek nekünk szeretteink, könyveket is, magyar kiadványokat. Ezek tartották életben rajongásunkat a magyar nyelv iránt.– Határtalan érdeklődés fogadta az emlékirat első kötetét és a könyv bemutatójával egyidejűleg megnyitott fényképkiállítást, amelynek jelentős része – a fele legalább – a száműzetésben élő Horthy családot mutatja be. A tárlatlátogatókat főleg ezek a fényképek érdeklik, a történetnek az a része, amelyről idehaza sokáig nem szerezhettek tudomást. A Nemzeti Múzeumban az amatőr felvételek előtt összegyűlt sokadalom láttán nem kell jóstehetség ahhoz, hogy megjövendöljük, a 2001 áprilisában megjelenő második rész még nagyobb érdeklődést vált ki a magyarságból, mint a Becsület és kötelesség első kötete. Miről szól a folytatás?– Németországi fogságunkról, bajorországi szűkös életünkről, amerikai segítséggel megszervezett, titkos svájci utazásomról. Látogatásomról a találomra kiválasztott portugáliai követségen, ahol négynapi várakozás után átvehettem a család valamennyi tagja számára kiállított diplomata-útlevelet. Viszszatérve Bajorországba, apósomék először nem nagyon értették, miért éppen Portugáliába megyünk, talán az egyetlen európai nyelv, amelyet senki nem beszélt a családból, a portugál volt. Amikor azonban megérkeztünk, a tengerparton megtelepedtünk, mindnyájan tudtuk, Portugália Isten áldása számunkra.– Horthy István özvegyét ma úgy hívják – Magyarországon kívül – mindenütt a világban: Mrs. Ilona Bowden. Ki ő? Angol, portugál állampolgár? Magyar asszony?– Magyar asszony, természetesen.