Ami összeköt

Péntek este van, beköszönt Máramarossziget lakatlan sábesze. Borotvált arcú, fiatal férfi ül szemben velem, óvatosan, finoman fogalmaz, monológja olykor nagy ívű prédikációkba torkollik. A város ortodox papjainak egyike ő, művelt és kiegyensúlyozott, különös: Svájcban végezte a református teológiát. Míg Gindele Tibor szerint egyházának és a magyarságnak itt „abszolúte semmi kilátása nincs”, Ierima Paul bizakodó és diplomatikus. Szerinte Szigeten mindig is jól megértették egymást a felekezetek, a problémák kivételesek, csupán helyi érdekűek, a forradalmat követően pedig enyhült a görög katolikusokkal való feszültség. A római katolikusokkal, Gindele atyával pedig kifejezetten baráti a viszony. Mindenki megválaszthatja az utat, melyet követni szeretne. Noha a román kultúrában a nő, az anya vallását mindig előnyben részesítették, ismeri el, mégiscsak az emberi karakteren, a család döntésén és nem külső tényezőkön múlik a választás. (Gindele elmesélte, hogy négy magyar fiútestvér román lányokat vett feleségül, s ő mindhiába hívta a fiatalasszonyokat katolikus misére, a román nyelvűre, azt válaszolták, hogy a mama nem engedi. A római egyház a vallási asszimiláció következtében így egy csapásra négy családot veszített el.)Szurtos cigány gyerekek jönnek asztalunkhoz, alamizsnát kérnek Ierima Paultól, aki szelíden oktatja őket: nem szép dolog kérincsélni. Közösek az ünnepeink, fordul felém, kivéve a húsvétot, az iskolában is együtt ünnepelnek a különböző felekezetű gyerekek. Együttműködünk a ruszin ortodoxokkal, hiszen a szertartásban sincsenek jelentősebb különbségek. Amikor arról faggatom, nem élveznek-e jelentősebb állami támogatást más egyházakhoz képest, azt feleli kitérően, erre nem tud válaszolni, nem lát bele a kimutatásokba, annyi azonban bizonyos, hogy annak idején többet vett el az állam, mint amennyit visszaadott. A templomépítéseket, -felújításokat sem állami adományokból, hanem a hívek személyes támogatásából biztosítják. S ha a kommunisták lerombolták is a kolostorokat, azok a nép lelkében fennmaradtak, s most onnan újjáépíthetők.Ierima Paul egyszerűen nem érti azokat a régiókat, amelyek képtelenek az egyetértésre és együttműködésre: a konfrontációk szerinte pusztán a politikának köszönhetők. (Zahoránszky Mihály is úgy véli, az, hogy ortodox egyházfik olykor részt vesznek magyarellenes politikai kampányokban, csupán elszigetelt jelenség, amelyet még a románok sem vesznek komolyan.) Mi mindig azt kerestük, ami összeköt, mondja Paul, és kisimul az arca, a jót kell kutatni – ami hasonlít ránk a másik emberben, azt nem tudjuk gyűlölni, s ami hiányzik belőlünk, azt másoktól vehetjük át. Ő sem akarja senkire rákényszeríteni a szempontjait. Rokonszenves nekem ez a spirituális szabadelvűség, még ha a környezet alig igazolja is. Mégis mi lehet az oka annak, hogy a szekularizálódó világban az ortodox egyház ilyen erős tudott maradni, kérdezem. A szentmise rendkívül tömör és személyre szóló, a pap nem sajátítja ki azt, hanem a hívekkel együtt éli át, válaszolja megint csak kitérően. Ierima Paul azonban elkomorul, amint a szekták ügyéről esik szó: nem tud szó nélkül elmenni e botrányos teológiai tájékozatlanság mellett – a szektások nem törődnek az állammal, s elutasítják az ortodox dogmákat. Amikor kilépünk a kerthelyiség kapuján, búcsúzóul még annyit mond: ha rossz szemszögből nézed a rosszat, még rosszabbá fejleszted azt, s van, amikor egyedül az irónia segíthet, rázza meg a kezem. Azt hiszem, tagadhatatlanul igaza van.Másnap este elgyötört, lázas arcú, szikár öregember ül velem szemben, beteg, nehezen formázza a szavakat. Kéri, ne írjam le a nevét, s elővigyázatosan tudakolja, mit felelt kérdéseimre az ortodox egyház képviselője. Különös érzés közvetíteni a két felekezet között, hiszen magam is, Paul és az idős görög katolikus pap nyilatkozataihoz hasonlóan, erősen tompítva-szépítve adom tovább a hallottakat. Az egyház minden papja szükségét érzi az egységnek, mondja megnyugodva, ezért sajnálkoznak a szakadás miatt. A görög katolicizmus a legmegvetettebb és legkétségbeesettebb egyházak közé tétetett a kommunizmus időszakában. Fájdalmas tény, hogy „Mária Terézia áruló egyházának” törvényen kívül helyezésében és megszüntetésében más felekezetek is segédkeztek: bizonyos ortodox elöljárók szövetséget kötöttek a kommunistákkal, csak hogy a sztálini recept szerint végleg megsemmisítsék a görög katolikusokat. Mélyen elítélem ezért a totalitariánus múltat, a holokausztot és a gulágot, hangsúlyozza a plébános, és fájlalom azt is, hogy a forradalom után sem alakult ki egyetértés. A görögkeleti egyház papjai közül számosan ellenszegültek ugyanis a katolicizmus rehabilitálásának, a templomokat, a plébániákat késlekedtek visszaszolgáltatni, szabotálva az ünnepek megtartását, még azokét is, amelyeket magánházakban celebráltak.Mindezek mögött elsősorban anyagi-politikai érdekek húzódnak, a görögkeleti egyház nem kíván megválni híveitől, státusaitól, épületeitől, pedig a katolikusok azzal a belátó engedménnyel kérték vissza templomaikat, hogy bennük az ortodox fél is változatlanul megtarthatja miséit. A római katolikus egyház az erőszakos beolvasztást követően segítséget nyújtott a görög felekezetnek, ’89 után pedig templomokat, kápolnákat is fölkínáltak használatra. Szeretné aláhúzni, és ezt mindenképpen jegyezzem le, figyelmeztet a plébános, hogy a római katolikusok nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a görög katolikus hívek visszailleszkedhessenek saját egyházukba.Ierima Paullal összhangban a nevét elhallgató pap is jelzi, hogy ma enyhülnek a görögkeletiekkel való ellenségeskedések, számtalan hivatalnok és neves politikus küzd azért, hogy a románok két fő egyháza egyesülhessen. A pápa romániai látogatása, a románok vallásos életének legnagyobb eseménye talán nyitánya lehetne a közeledésnek, vélekedik. Máramarossziget történelmi egyházainak nyilatkozataiban a nyelvi körültekintés és az egybehangzó kijelentésekben lappangó mély nézetkülönbségek a legtanulságosabbak. Gindele Tibor kijelenti, hogy nyelvezete, szertartása szerint különböző, ám végső soron egy hitet valló felekezetek működnek a városban, amelyek 1948-ig gazdag ökumenikus hagyományt teremtettek meg; beismerve egyúttal, hogy nincs ellenszere a görögkeleti rokonság vallási asszimilációjának. Ierima Paul nem akar tudni a közismerten nacionalista és a kommunizmus idején is közismerten támogatott ortodoxia erőszakos terjeszkedéséről; és a kényes kérdéseket liturgikus-teológiai mederbe tereli. A nevét titkoló s a nyiladozó egységről beszélő görög katolikus pap arcán pedig ott van a meghurcoltatások minden rettenete.Kinek, minek hihetünk tehát? Annak mindenesetre biztosan, hogy az együttműködés igénye, a vallási-nemzetiségi békevágy a beidegzett diszkriminációs gondolkodás, a kisállami önvédelem közép-européer valóságába ütközik. Romániában, különösképp a skanzenjellegű Máramarosszigeten egyelőre csupán szóbeli és bizantinus a vallásdemokrácia. A folyamatot látva nyomasztóan kérdéses az is, hogy a régi szigeti vallásbéke akkor áll-e majd csak helyre, ha végképp beköszönt a homogenitás nyugalma, amint nyomtalanul elszivárogtak a sokszínűséget biztosító komponensek.Mint például a zsidóságé. Amely mai állapotát tekintve talán szót sem érdemelne, noha az 1930-as népszámlálás szerint Sziget legjelentősebb felekezete volt. Ez a volt a zsidó hitközség esetében a legfélelmetesebb és egyben a legfigyelmeztetőbb. Mert nem hagyja elsikkadni azt a tényt, hogy még a közelmúltban, térségünkben is megtörténhetett az, hogy egy prosperáló és nagy múltú kultúrát téglánként hordjanak szét. Mert feledésbe megy ugyanakkor, hogy a történelmi Magyarországon – Európa egyik legszerencsésebb emancipációs törvényének köszönhetően – itt telepedett le a legtöbb ortodox és haszid zsidó, akik a XVIII. század végén építették első zsinagógájukat, és nagyobbrészt a XX. század elejéig dölyfös-óvatos elszigeteltségben éltek. Majd csaknem egyetlen generáció alatt megtáltosították a várost, föllendítették a kereskedelmet, szellemi pezsgést keltettek. És noha a rabbik nemigen beszéltek magyarul, s nem kis meglepetést keltve a hivatali méltóságokban, tüntetően távol tartották magukat az udvari ünnepségektől, a megye zsidóságának 77 százaléka vallotta magát magyarnak, magyar nyelvű újságokat járatott, és büszkén vonult be az első világháború k. u. k.-hadseregébe. (Míg a román ármádiából ’19 után inkább néhány ló árán kiváltotta magát.)Feledésbe megy, hogy a szigeti zsidóság, mely a Klaus Vizsnyicer-zsinagógában szükségesnek látta a falra festetni a királyi koronát is, leírhatatlanul csalódott nemzeti várakozásaiban, amikor a visszacsatolást követően ismét bevonult a magyar adminisztráció – és azzal a döbbenettel masírozott a haláltáborokba, hogy ez a magyarság már nem a monarchiabéli magyarság. (Megjegyzendő, ma azért sincs irredentizmus Máramarosszigeten, mert az idősebb lakosság még emlékszik az anyaországiak pökhendi, megalázó viselkedésére.) És feledésbe mennek egy kultúra láthatatlanná válásának rémtörténetei: hogy közvetlenül a háború után a város üzleteiből összegyűjtötték a deportáltakból olvasztott szappanokat a megmaradtak, és a zsidó temetőben ünnepélyesen közös sírba temették azokat, ez a mai szappanemlékmű. Hogy a hetvenes években ugyanígy temették el a maradék héber könyveket, azokat, amelyeket a zsinagógák lebontásakor nem buldózereztek be tömegével a készülő új fundamentumba, és azokat, amelyeket nem szabdaltak lapokra a tökmagárusok. S hogy a szerencsétlen építőmunkás, ha a tetőgerendán vagy a falban sebtében elrejtett ékszereket talált, biztos lehetett abban, hogy a Securitate kiveri belőle, és zsebre vágja azt is, amit még a nácik vittek magukkal.Mindez feledésbe merül, hiszen a városamortizálók a zsidó építészetet, szellemi jelenlétet és gazdagságot is a láthatatlan birodalmába szorítják. Máramarossziget hat zsinagógájából, számtalan imaházából és iskolájából mára csupán egyetlen zsidó templom maradt meg, s már csak egy-egy kapualj Dávid-csillagos kőpadlója vagy a pártpanamákkal elsikkasztott és ledöngölt régi zsidó temető egyedül megőrzött cadiksírja (téglablokk tövében, zöldségeskert, tyúkól szomszédságában) emlékezteti az idősebb magyar generációt. A Máramaros megyei falusi zsidó templomokat, házakat a háború után a lakosság kövenként-téglánként hordta el. Akit elhurcoltak, aki elhagyta a házát, annak szőrén-szálán mind el is tűnt.Ha tehát körülnézünk Elie Wiesel szülővárosában, és látjuk még a sakter megroggyant kunyhóját, a rituális fürdő beszakadt tetejét, de nem látjuk a fölgyújtása után egy évig lappangva égő Teitelbaum-zsinagógát vagy az építőanyag-bányaként fölhasznált Hajnal utcai zsinagógát, s a panamakalapos, jiddisül kiabáló suhancok és Schöngut, Kaufman helyett rajokban kolduló cigány gyerekekkel találkozunk, nem fojthatjuk el a kérdést: vajon nem tűnhetnek-e el ilyen nyomtalanul más szórványműveltségek is, s vajon eléggé elővigyázatosak vagyunk-e, hogy többé ilyen ne történhessék meg?