Ha leesik egy stukkó

Zolopcsuk Róbert képtelen szenvedélynek hódol: a látható elemekből igyekszik öszszerakosgatni a láthatatlant, a még éppenből a már nemet. Kitartóan vadászik töredezett képeslapokra, műkedvelők által készített akvarellek fonákján talált régi városfotókra, múlt századi hírlapokra. Gondosan gyűjtögeti a felmenők pohárkészleteinek maradékát – amelyen, ha kopottasan is, de ott fénylik a császári és királyi jelvény aranyozása –, a Versailles-nak készített korondi reneszánsz parasztvázákat s a háború előtti porcelángiccset. De Zolopcsuk Róbertet, a művészeti iskola fiatal rajztanárát nem csupán helytörténészi hóbort sarkallja. Madártávlatból készített épületfotók, torz hírlapi tollrajzok alapján ma már omladozó vagy nyomtalanul eltűnt bérpalotákat, nyári színházakat, Tisza-parti lőportornyokat rajzol újra meg újra. Egy hajdan villámsebesen meggazdagodó, majd gyorsan pusztuló kisváros relikviáit. Ami szenvedélyében a legképtelenebb: a várostörténelem homályos szakaszain túl egy kultúraváltás töréseit is át kell hidalnia.Mert Máramarosszigetnek volt mit veszítenie. A Máramarosi-havasok és az Avas között, a Tisza völgyében fekvő ősi kincstári bányaváros „félreeső zug, amely se nem Magyarország, se nem Erdély” volt egykor. A századelőre azonban már legfényűzőbb, legműveltebb kereskedővárosaink egyike: polgársága igényeit csak a legfrissebb budapesti építészeti divat, a hivalkodó enteriőrök, perzsaszőnyegekkel, keleti selymekkel borított falak, csontparketták, antik szobrok márványmásai elégíthetik ki, 18 ezer lakosa három színház előadásait élvezheti. Terein gyakorta rendeznek nagyszabású tűzijátékokat a dúsgazdag zsidó patríciusok, hercegnők vonulnak a cári udvarból Máramarosszigetre nyaralni, falánk kedvvel vadásznak bölényre a Habsburgok a környékbeli erdőkben. S minthogy a lakosság közel 40 százaléka, a terjeszkedő polgárság nagy része zsidó, kultúrájuk, gazdasági leleményük a Monarchia egyik legzsidósabb arculatú, legpezsgőbb városkájává formálja Szigetet. De a nemzetiségi-vallási együttélés fészkében sem a magyarok, zsidók, ruszinok, örmények, románok, cipszerek, ukránok, sem a római katolikus, Mózes-hitű, görög katolikus, református, román és szláv ortodox felekezetűek, neológok és ateisták nem érzik szükségét annak, hogy egymás torkának ugorjanak. Máramarossziget, így mondják, az istenfélő haszidok, a pompakedvelő és adakozó polgárok, a tudomány, a sóbányászat, a fakereskedelem és a vallási türelem virágzó központja volt.Ez a volt, ez a múltbeliség kísértetiesen lebeg a város minden szegletében. Gyermekkora nagy tragédiája – mondja Zolopcsuk –, hogy azok az épületek, amelyek mellett nap mint nap elment, és amelyeket olyannyira megszeretett, egy pillanat alatt eltűntek, nem voltak többé. A Hajnal utcai zsinagógáról például egyetlen fotó maradt meg. Végigjárta idősebb ismerőseit, hogy megtudja, mit is ábrázol a kép. A legtöbb rajz gyötrelmesen készült: valóságos hajszát indított egyes közintézmények fényképeiért, korai templomrajzokért, s ha azok olykor – a legritkábban – hozzásegítették is a rekonstrukcióhoz, dokumentáció hiányában alig lehetett kinyomozni, ki volt az építész, és mikor emelték az épületeket.Vegyünk például egy századfordulós anzikszot! Máramarosszigeti főtér, kissé borús az ég, az előtérben panamakalapos, lyukas bakancsú suhancok álldogálnak, pimaszul bámulnak a lencsébe; szemvillanásra megdermedt dámák és cilinderes urak az előkelő Korona Szálló előtt; Schöngut és Kaufman segédeik társaságában, karba font kézzel, derűsen támaszkodnak üzletük ajtajának; a Vigadónál lovas szekerek, bozontos ruszin fuvarosok, hevesen vitatkozó, strájmlis-kaftános jámborok, előkelő polgárpaloták keretezik a tágas, két utcasoros teret. Zsebembe csúsztatom a képeslapot.A Vigadó, a Schöngut-cipőüzlet épülete most is áll, látom, többnyire megvannak a kétszintes házak is, például az örmény származású Hollósy Simoné – az enyészet, a piszok mégis mindenre rátelepszik. Bokáig járunk a fölszaggatott utakból szálló porban, a hajdan szép főtér mögött pedig lezüllött várost, düledező házakat találunk. Díszes lépcsőzetű bérház mellett torpanok meg: az alagsorból egyenletes sustorgást hallani. Semmi, legyint Zolopcsuk Róbert, csak a szennyvizet egyenest a pincébe vezetik, amíg meg nem telik. Egy utcával arrébb a házsorra mutat, amelyből mintha nagy darabot kiharaptak volna: szalámitaktika, nevet kesernyésen. Beázik a tető, s ahelyett, hogy megfoltoznák, inkább lebontanak egy-egy tönkrement lakást az épületből.Először természetesen eltávolították a homlokzatokról a magyar uralom jelképeit: az angyalfigurákat, koronákat, vármegyei, városi címert – sorolja Zolopcsuk –, sőt a Leövey Klára alapította leányintézet – ma ukrán iskola – szecessziós Zsolnay-kerámiadíszítményeit is levésték vagy lefestették, mert a népi szecesszió motívumkincse bántotta a román nemzeti öntudatot. De ha ma leesik egy stukkó, ahelyett hogy kijavítanák, az összhang kedvéért azonmód leverik a többit is. A hanyagság láthatóan csak az egyik mozzanata Máramarossziget balkanizálódásának. A főtér szélén járunk, a teret uraló református templommal szemközt emelkedik az 1980-as években épült ortodox román szentély, frissen és tökéletesen, egy új történelmi folyamat monumentumaként. Jelenleg még múlt századi, védett lakóházak közé ékelődve, de már nem sokáig – mondja Zolopcsuk. Az ortodox egyház megkapta a szomszédos telkeket, és védettség ide vagy oda, az épületeket lebontják, az idős lakókat kilakoltatják, csak azért, hogy a templom térben is érvényesülhessen.Kötődik-e ide a helyi románság? – kérdezem. Történelmileg semmiképpen – vágja rá Zolopcsuk Róbert. Struccpolitikát folytatnak, a város története kifejezetten irritálja őket. Itt van például a piarista gimnázium esete: a város legnagyobb épületét két másik katolikus ingatlannal, a temesvári és a kolozsvári piarista intézménnyel együtt a trianoni szerződés elidegeníthetetlennek nyilvánította. A szerződés aláírását követően a máramarosszigeti gimnáziumot azonnal elkobozták. Ma emléktábla található rajta, amely szerint 75 éve alakult a Dragos Voda Líceum. Mintha korábban mi sem történt volna, a látható végképp megsemmisíti a láthatatlant.A Prielle Kornélia Nyári Színház helyén, néhány lépésre a főtértől hamisítatlan balkáni nyüzsgés: szelíd arcú ortodox apáca álldogál a fal mellett, templomépítésre kér adományt; Bosch-vízióba illő nyomorultak, kezetlen-lábatlan koldusok rimánkodnak a járdaszélen; beljebb, a szigeti piacon a környékbeli falvak puttonyos, bocskoros román parasztasszonyai árulják a kecsketejet, túrót, vargányát.A pultokon lenyúzott birkafejek, mindenütt máramarosi lakodalmas népzene bömböl, magyar és ruszin szavak keverednek a partiumi cigányok óbégatásával. „Hoty ván, Bélá bácsi?” – kiáltja előzékenyen magyarul, mosolyogva egy román férfi, s kezet ráz a körszakállas úriemberrel. A nagy hangzavarban valahogy mindig eltalálnak egymáshoz a szavak. Szóba elegyedem egy árusasszonnyal. Óriási a munkanélküliség, mondja, bezárt a bútorgyár, a csavargyár, nagy ipari és bányászati központok szűntek és szűnnek meg: a lakosság 80 százaléka munka nélkül tengődik. Aki tud, kereskedelemből és csempészetből próbál megélni. A lányai Magyarországon járnak egyetemre, fizetni kell a taníttatásukat, ő maga is két-három naponta jár bevásárolni „Magyarba”, s otthon eladja a lisztet, kávét, cigarettát, konzervet. Más lehetőség nincs.Leírhatatlan állapotban lévő korcsok nyüzsögnek a lábamnál, tele van velük a város. A főtéren pihenő, mormoló embertömeg: az egész napos kvaterkázás a munkanélküliség mértékét mutatja. A határváltoztatások következtében Máramarossziget szinte teljesen elszigetelődött, megváltozott a nemzetiségi összetétel, és összességében jelentősen csökkent az életszínvonal – összegzi a város helyzetét Zahoránszky Mihály, az RMDSZ helyi elnöke, egyben Sziget alpolgármestere. A várost messze elkerülik a főbb útvonalak, nincs forgalom. Az eszményi természeti környezet ellenére pocsék a turizmus, mivel a gyönge minőségű utakon megközelíthetetlenek a folklórjukról nevezetes román falvak. A közeljövőben helyreállhat ugyan a forgalom Ukrajnával, ám a nemzetközi hitelből csupán a régi, történelmi Tisza-hidat lehet újjáépíteni, ez a keskeny építmény azonban nem alkalmas a tranzitforgalom lebonyolítására.Pedig Máramarosszigetet földrajzi helyzete tette hajdanán virágzó, sokszínű kereskedővárossá: a Tisza és az Iza összefolyásánál fekszik, közel Bukovinához, Galíciához, a Kárpátokon átvezető fontosabb kereskedelmi utak csomópontjában. Hol a lengyel, hol a csehszlovák, hol a szovjet állammal volt határos, gyűjtőhelye lett a vállalkozó szellemű vagy a pogromok, dézsmák elől menekülő népcsoportoknak. A legutóbbi határmódosítás azonban Románia egyik északnyugati poros kisvárosává sorvasztotta a hajdani megyeszékhelyet.A vallásfelekezet, a nemzeti érzelmek kölcsönös tiszteletben tartása régi hagyomány Szigeten – mondja Zahoránszky –, ma azonban a beolvadás veszélye fenyegeti a kisebbségeket. A magyar nyelvű oktatás a csőd szélén áll, évfolyamonként csupán egyetlen magyar osztály van, a mostani elsőbe pedig már csak 12 tanuló jár. Gondot okoz a tanári kar szellemi színvonalának romlása is, többek között a ki- és elvándorlásnak tulajdoníthatóan, olyannyira, hogy a magyar szülők inkább az erősebb román tagozatra adják gyermekeiket. És a román nyelven tanuló gyermekek inkább románul beszélnek, még a testvérek is otthon, sőt a közeli Borsabányán már a szülők is. Felsővisón, Rónaszéken, Nagybocskón, Aknasugatagon, e régi magyar falvakban kizárólag román nyelvű oktatás folyik. A Máramarossziget melletti, 90 százalékban magyar Hosszúmezőn is mind többen iratkoznak román tagozatra, részben még a Ceausescu-féle propaganda hatására, amely szerint csak akkor van esélye valakinek az érvényesülésre, a beilleszkedésre, ha románul tanul.Máramarossziget, az a város, amely korábban a békés együttélés és a prosperálás szigete volt, úgy tetszik, mára a félelmek, a szegénység, az egyensúlyvesztés és a provincializmus szigete lett. Zolopcsuk szerint valójában a többség fél, a kisebbségnek ugyanis nincs több veszítenivalója. Szerencse a balszerencsében, hogy a város nincs szem előtt. Korábban lobbiztak néhányan azért, hogy a térséghez történetileg nem tartozó Nagybánya helyett Máramarossziget legyen a megyeszékhely, ez azonban nagy létszámú román bürokrácia betelepülésével járt volna. Ezt a magyar kisebbség nem akarhatta. Végül is a városka, amely időközben 45 ezer fősre duzzadt, megőrizte önállóságát. Ha nyomorogva is, de megmaradt szigetnek a szigetben. És – amint mások mondják – holt várossá dermedt.