Megfogyva, közömbösen

Útikalauzom, Zolopcsuk Róbert másik képtelen szenvedélye, hogy református goj létére Máramarossziget talán legmózeshitűbb polgára. Viszolyog a disznóhústól, otthon a zongorán ott fekszik szépen összehajtogatva az imakendő, a talesz és az imaszíj, a tefillim, pajeszos fejéről pedig le nem veszi a kapedlit, s ha beköszönt a sábesz, hat ló sem tudná elvontatni hazulról. Egyelőre mégsem kíván kitérni, mert a szülei tragédiaként élnék meg a vallásváltoztatást: bárminek, csak zsidónak ne, mondatja velük a régi beidegződés. És persze a félelem. „A zsidók mind kereskedők. Ezért a megye lakosai közül a leggazdagabbak. Nem tartózkodnak sokáig a falvakban, csak amíg italárusításból meggazdagodnak, mely itallal az oroszok és a románok lelkét mérgezik”, olvassa Zolopcsuk hangosan a Máramaros megye földrajzát taglaló 1924-es, román nyelvű általános iskolai tankönyvből. Nem, ma nincs antiszemitizmus Máramarosszigeten, jelenti ki, hiszen zsidóság sincs, a környékbeli falvakból már utolsó szálig eltűntek. Noha a deportálások előestéjén Tiszakarácsonyfalván például a lakosság 46 százaléka, Felsővisó 34 százaléka, Visóoroszi 30 százaléka, a régi vármegyének pedig 18,5 százaléka volt zsidó származású. Mégsem igazán lehet Romániában zsidó tárgyú könyveket kiadni, válaszolja, amikor azt tudakolom, tiszteletre méltó helytörténeti ismereteit miért is nem publikálja – mivel az itteni zsidóság köztudottan magyar érzelmű volt. Ráadásul hivatalos iratok sincsenek, mert amikor Nagybányára szállították át a levéltárat, nagy része útközben elveszett, s ami megmaradt, az ma is a belügyminisztérium hatáskörébe tartozik. Négyszázezer lejes rajztanári fizetésemből (kb. havi ötezer forint) különben sem tudok a kutatásokba komolyabban beruházni.A zsidó hitközség irodájában bizalmatlanul fogadnak, nem értik, miért kíváncsiak ma annyian a máramarosi zsidóság történetére: ugyanolyan, mint másutt, nincs benne semmi rendkívüli. Zolopcsuk elmondja később, az nyomasztja őket, hogy már alig tudnak valamit is fölmutatni a hajdani zsidó kultúrából. A deportáltak közül sokan visszajöttek, ismét föllendült a hitélet a háború után, kezd bele kedvetlenül Szabó András, a hitközség titkára, ám az 50-es években megindult az Izraelbe vándorlás, mára csupán száz ember maradt Szigeten. Inkább külföldről jönnek sokan, ortodox vallású zsidóság, idegenek, Pesten kocsit bérelnek, hogy meglátogassák a jelentős rabbik sírját ünnepekkor. A hitközségnek különben ma nincs rabbija, csak kántora, és ha ritkán, nagyobb ünnepeken kitelik is a minjan (a zsidó istentiszteletekhez minimum tíz férfi jelenléte szükséges, ez a minjan), jobbára már csak a kántor érti a felolvasott Tóra szövegét. Nincsenek itt olyan bősz vallásúak, jegyzi meg Szabó, látva csodálkozásomat. A hitközség energiáit inkább az öregek segélyezése és az állammal vívott perek, az ingatlan-visszaigénylések kötik le.Beszélgetésünk megerősíteni látszik azokat a véleményeket, amelyek szerint az itteni hitközség erősen elvilágiasodott. Az 1926-os születésű Salamon Goldi néni, aki végigélte a deportálásokat és a kommunizmus alatti kivándorlást, szintén arra hívja föl figyelmemet, hogy a gyakorlati életben egyszerűen képtelenség betartani a szigorú vallási előírásokat. Noha ő maga is ortodox családból származik – „apuka nagyon vallásos volt”: a pozsonyi zsidó egyetemen tanult –, ma megveszi a fagyasztott csirkét és a növendékhúst – „disznóhúst soha, ahhoz gyerekkortól szokni kell” –, mert Szigeten már nincs sakter (kóser mészáros), újévre is a bukaresti rabbiszékből jöttek vágni. Szombaton amennyire lehet, dolgoznak, még kocsival is járnak, holott nem szabadna, de szerinte Izraelben sem lehet megnémítani egy egész országot, hogy a vonatok ne járjanak, a gyárak ne működjenek, „ez olyan visszamaradott”. Azt azonban ma sem tartom helyesnek, hogy egy magyar és egy zsidó összeházasodjon, mindkettőnek jobb, ha megtartja saját vallását, fűzi hozzá. Mert ha megszületnek a gyerekek, jönnek a konfliktusok: milyen hitvallás szerint éljenek – s végül egy templomba se fognak járni, azt sem tudják majd, hogy hová, kihez tartoznak.Goldi néni családja nem volt különösen gazdag, állattenyésztéssel, gazdálkodással kereste a kenyerét, s noha otthon jiddisül folyt a szó, a másik nyelv mindig a magyar volt. A szülők magyar iskolába jártak, románul egy szót sem értettek, az első osztályban Goldi néni meg is bukott gyönge románnyelv-tudása miatt. Régen nem volt gyűlölködés a vallások között, mondja; csak most van sok ellensége, mert visszaigényli a család kisajátított földjeit, amelyekre itt-ott már házat is építettek a szomszédok, s eszük ágában sincs betartani a törvényt. „Nagyon kevés zsidók vagyunk, ebben az utcában nincs is más, mint én. Régen itt lakott a két nagymamám, három nagynénim, két nagybácsim – javarészt zsidók voltak ebben az utcában.” A közösség már csak a templomban találkozik, ha igen, mert elharapódzott a vallási közömbösség: nem sok év kell ahhoz, hogy már csak hallomásból tudják, valaha laktak itt zsidók, mondja Goldi néni felhevülten. Hívnak a rokonok, nagyon hívnak, hogy menjek Amerikába vagy Izraelbe, de én nem megyek, megszoktam itten. Ebbe a házba születtem, ebbe a házba született édesanyám is.Zötyög a zsúfolt busz lefelé az avasi hegyeken, nagykendős ruszin parasztasszonyok, nyúlánk román pásztorok, magyar egyetemista lányok utaznak Szatmárnémeti felé. Egy pityókás román szaki piszkálódni próbál, a lányok néhány csípős szót vetnek neki, mindenki dől a nevetéstől. Közvetlenül mellettem csillogó szemű bakfisnak udvarol egy román fiú, magyar és román szavak kapcsolódnak egymásba. Nagy nehezen elbóbiskolok, álmomban Reb Mojse Teitelbaumot és a Káhánokat üldözöm, mindenáron szeretnék interjút kicsikarni belőlük, hogy miképp is volt a múlt századi nevezetes rabbiháború, de a cadikok elfutnak. Cipőmön még a máramarosszigeti utak, épülettörmelékek pora; szeretném legalább azt elmondani nekik, hogy eljöttem jámbor haszidokat, pompakedvelő polgárokat, dúsgazdag, művelt magyar kereskedővárost látni, régi vallásbékét, mindazt, ami már láthatatlan. De aztán meggondolom, jobb nem bolygatni a holtak nyugalmát.