Új korszak nyílt Európa történetében

Magyarország és a többi, csatlakozásra váró európai nemzet számára jó hírrel szolgált az Európai Unió tagállamainak Nizzában megrendezett csúcstalálkozója. Az unió 2003. január 1-jétől készen áll az új, keleti szövetségesek befogadására. Az eddigi leghosszabb csúcstalálkozó azonban nem feltétlenül ad az európai integráció támogatói számára okot a felhőtlen ünneplésre. A tagállamok között kialakult vita és az ezt követő erőpolitizálás arra utal, hogy az unió és ezzel az európai integráció mint folyamat talán már elérte saját politikai korlátait. Az egyre polarizálódó államközösséget összetartó közös érdekek fokozatos eróziója veszélyes lehet akkor, amikor Európa új architektúráját és közös alkotmányát dolgozzák ki.Az új európai architektúrát azonban 2004 előtt nem fogadják el, ugyanis ekkor kívánják a tagállamok lezárni a jövőre svéd elnöklet alatt megkezdett újabb kormányközi konferenciát az Európai Unió reformjáról. Valószínűsíthetően akkor már Magyarország teljes jogú tagként vesz részt az EU korszerűsítésére irányuló tárgyalások lezárásában.A tét már nem kizárólag a klasszikus integrációs struktúra fenntartása a korszerű módosításokkal, hanem egy merőben új architektúra kialakítása. Az intézmények átalakítását, a hatáskörök újraszabályozását és az állami, illetve közösségi szintek felülvizsgálatát egy új, közös alkotmány formájában kívánják rögzíteni. Az alkotmány modelljéül az alapító, illetve az azokat módosító szerződések szolgálnak. Biztató jelnek tekinthető, hogy a tagállamok egységesen elfogadták az Európai Alapvető Jogok Chartájának végleges tervezetét – amelyet december 7-én csütörtökön ki is hirdettek Nizzában –, hiszen egyesekben felmerült az a merész gondolat, hogy azt esetleg az európai alkotmány preambulumaként lehetne felhasználni. Egyébként a chartának egyelőre semmilyen jogi státusa nincsen.Négy évet adott tehát magának az Európai Unió, hogy az intézményi reform megvalósításával alkotmányt fogalmazzon meg saját maga számára. Úgy tervezik, hogy 2001 második felében a belga elnökség alatt Laekenben rendezendő csúcstalálkozón hagyják jóvá az európai architektúrára és az alkotmány tervezetének tartalmára tett javaslatokat és az ehhez szükséges időrendet. A tervezet megírásakor a nemzeti és az európai parlamenti képviselőket egyaránt széles körben kívánják bevonni, illetve nagyobb audien- ciát kívánnak teremteni a közvéle-ménynek.A 2004 egyébként a szó szoros értelmében céldátumnak tekinthető. 2004 a közép-európai bővítés első hullámának dátuma. Az Európai Unió akkor már minden jel szerint nem tizenöt, hanem tizennyolc, esetleg tizenkilenc tagállamot számlál. Ugyanebben az évben tartják a következő európai parlamenti választásokat is, amelyet már idehaza is megtartanak a magyar európai honatyák kiválasztására. 2004-ben mind Németországban, mind Franciaországban rendeződik a politikai pártok erőviszonya, hiszen mindkét országban 2002-ben tartanak választásokat. 2004-ben kezdődnek meg a tárgyalások a 2000–2006-os közös költségvetést követő új költségvetési törvénytervezetről, amelynek előirányzatairól igen hosszú vita várható. A tagállamok közös költségvetéshez történő hozzájárulási arányának kiszámítása kétségkívül a legkényesebb témája az integrá- ciós politikának.Az európai szocialista kormányközösség korántsem az egység és a harmónia jegyében végezte munkáját Nizzában, mint ahogy azt a nemzetközi szocialista sajtó beharangozta. A nézeteltérések előjöttek már a tárgyalást megelőzően a reggelinél: 9-én, szombatra virradóra az elnöklő francia delegáció kiosztott egy kompromisszumos javaslattervezetet a legvitatottabb pontokról. Az egyes delegációvezetőket nem is annyira az Európai Bizottság létszámkorlátozására tett javaslat bosszantotta fel legjobban, amely értelemszerűen a kis tagállamokat szankcionálta volna (hiszen így csak rotációs alapon tudtak volna kinevezni főbiztost), sokkal inkább az, hogy a tervezetet csak franciául és angolul készítették el. A spanyolok és a németek személyes sértésként értelmezték a történteket.A francia elnökség és a Prodi által vezetett Európai Bizottság viszonya sem volt felhőtlennek mondható, mind az előkészítő munkálatok, mind a csúcstalálkozó alatt. Érthető, hiszen a francia elnökség nagy önállóságra törekedett a javaslatok kidolgozásakor.A tagállamok vezetőinek azonban sikerült ezen is túltenni, és szóba hozni egymás kifogásolható civilizációs és nemzeti sajátosságait. Mikor a svéd miniszterelnök, Göran Persson „olaszos” (vagyis fejetlen) szervezésről beszélt francia partnerének, az olasz külügyminiszter, Lamberto Dini, aki a közelben állt, kikelt magából, és rendreutasította svéd „renitens” szövetségesét, aki „különben is mindig obstruál” (állítólag ezek a szavak hangzottak el a rövid, de kínos beszélgetésen).A mediterrán–skandináv pengeváltást követően Guy Verhofstadt belga miniszterelnök óriási csatákat vívott méretes szomszédjával, Franciaországgal, és Chirac elnök kompromisszumos ajánlatait sorra elutasította. A belga miniszterelnök az utolsó, maratonira nyúló este körömszakadtáig harcolt azért, hogy Belgiumnak azonos szavazati aránya legyen a Miniszterek Tanácsában, mint szomszédjának, Hollandiának. A hajnalig tartó egyeztetés végére „engedékenységről” tett tanúbizonyságot, és elfogadta, hogy a 10,2 millió lakosú Belgiumnak 12, míg a – másfélszer akkora – 15,76 millió lakosú Hollandiának 13 szavazata legyen a végső döntésekben. Elmondása szerint azért harcolt, hogy a három Benelux országnak együttvéve ugyanannyi szavazata legyen, mint egy nagy tagállamnak. A finn miniszterelnök Verhofstadtot lelkesen parázsló hangulatáért az este emberének nevezte ki, mondván, képes volt megvédeni a kis tagállamok érdekeit a nagy tagállamokkal szemben. Ezalatt Tony Blair brit miniszterelnök a kényelmesen viszszautasított engedmények után elégedetten távozott Nizzából, mert ahhoz, hogy az integráció folyatódjon, tulajdonképpen Londonnak semmit sem kell tennie a közeljövőben. Megfigyelők szerint Blair éppen ezzel készül megnyerni a 2001-es választásokat a szigetországban.Illik megemlékezni a Nizzában elért eredményekről is. Először is fontos eredmények születtek a döntéshozatali eljárás reformjában. Több területre terjesztették ki a többségi elvet: ilyen például a közös költségvetés ellenőrzése, a kereskedelem a pénzügyi szolgáltatásokban, az uniós segélyek szétosztása – igaz, a döntéshozatali eljárás módosítása ez utóbbira csak 2007 után érvényes. Más területeken nem sikerült átütő eredményt elérni. A németek nagy szomorúságára az adópolitikát a franciák és a britek tabu- témaként kezelték, míg a társadalombiztosítás, a migrációs politika és az audiovizuális termékek kereskedelme kérdésében túl nagyok voltak az ellenérdekeltségek a tagállamok között.Megegyezés született arról is, hogy a két főbiztossal rendelkező négy nagy tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Németország) 2005-ben lemond második főbiztosi helyéről. A huszonhét tagállamból álló Európai Unióban pedig a főbiztosok rotációs alapon történő kijelölése mellett döntöttek. Tudni lehet, hogy az integrációt elmélyítő belső mag tagállamai azonban értelemszerűen mindig képviselve lesznek az unió végrehajtó szervében, az Európai Bizottságban.Nem titok, hogy a „többsebességes Európa” gondolata nem kizárólag a különcködő britek, dánok és a lemaradó görögök miatt fogant a német és a francia vezetők agyában, hanem – mint azt hivatalos körökben is gyakran megfogalmazták – ezáltal akarják megakadályozni a közép- és kelet-európai bővítés negatív hatását, az integráció ütemének esetleges lassítását. Ezzel a véleménnyel azonban nem érthetünk egyet, hiszen éppen azok az országok kerülhetnek az integráció élvonalába, amelyek óriási erőfeszítésekre szánták már eddig is el magukat azért, hogy felvételt nyerjenek az Európai Unióba.