A tiszta beszéd és húsz lej hatalma

Organikusan kapcsolódik a Tamási-életműhöz az a sokágú és terjedelmes publicisztikai termés, amely a gazdag próza és az elsőrangú drámák öröksége mellett megvilágítja az egyik legkiválóbb erdélyi író világszemléletét, írói-emberi magatartását. Életében egyetlen kötete jelent meg válogatott hírlapi írásaiból Virrasztás címmel 1943-ban. Azóta csak néhány próbálkozás volt Tamási Áron publicisztikáinak az összegyűjtésére, de teljességre törekvő munka eddig nem született.A kiváló marosvásárhelyi kritikus, irodalomtörténész Nagy Pál szerkesztésében megjelent Gondolat és árvaság című kötet tehát régen várt mű. Az író publicisztikáit összegyűjtő sorozat első köteteként jelent meg. A Palatinus Kiadó gondozásában, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával kiadott könyv Tamási Áron 1923 és 1935 között napvilágot látott esszéit, riportjait, útirajzait gyűjtötte egybe. Tamási életében mozgalmas időszak ez: folyamatosan közöl a legjelentősebb erdélyi újságokban (Pásztortűz, Keleti Újság, Ellenzék), részt vesz irodalmi-közéleti vitákban, Tiszta beszéd címmel sorozatot publikál a Brassói Lapokban, az erdélyi magyarság égető problémáinak bemutatásával pedig rendszeresen feltűnik a magyarországi sajtóban is.Harcol, hol fanyar humorral, hol nemes líraisággal válaszol a támadásokra, az önálló erdélyi irodalom létét megkérdőjelező írásokra. Az erdélyi magyar irodalom körül címmel a Pásztortűz vezércikkében 1923. május 26-án így ír: „De csak olyan írásokból fog ez az erdélyi magyar kincs összegyűlni, amelyeket az erdélyi embernél más és Erdélynél egyebütt nem írhatott meg. Így lesz a mi szavunk mindenki szavánál más; a mi szeretetünk mindenkinél nagyobb. Mert olyan lesz a mi irodalmunk, mint maga Erdély: fájdalommal teli, mint minden ember, pompás, mint a virágzó rét, erős, mint a szikla, mélységes, mint a zúgó erdő, vadul szép, mint a zivatar, de édes, mint a madárének, jó, mint anyánk szeretete, de mindenkor egyedül álló, mint mi magunk. Ilyen lesz a mi önálló erdélyi magyar irodalmunk.”S mert Tamási Áron nemcsak erős képekkel és szépséggel tudott írni, hanem sok humorral és iróniával, olvashatunk tőle a kötetben remekbe szabott tárcákat, úti élményeket hosszú vonatozásokról, a román csendőrség vendégszeretetéről, trafikoskisasszonyokról, huszártisztekkel verekedő álnépi irodalmárról, dölyfös dilettánsokról. Megtudhatjuk, hogy miért ivott Sértő Kálmán, mennyire volt tájékozott Albrecht főherceg a magyar irodalomban, vagy hogy miért fontos a megfelelő szivar kiválasztása a dohánytőzsdén. A magyarországi és az erdélyi irodalmi élet rezdüléseiről, színházi előadásokról, könyvekről és írótársakról, a visszatetsző jelenségekről mindig pontosan, élvezetesen, finom gúnnyal ír Tamási. Az Ábel, a Szűzmáriás királyfi, a Tündöklő Jeromos szerzője, ha kellett, pestiesen pergően riposztozott az őt támadóknak.De a könnyű, felületesnek tűnő újságcikkek, glosszák, karcolatok mögött is mindig ott érezni a közügyek jobbításának szándékát, az aggódást és felelősséget népéért, szülőföldjéért. A sokszor diákosan könnyelmű vitákban, a gúnnyal átitatott cikkekben is felsejlik a magyarországi közállapotok áporodottsága, az erdélyi kisebbségi nyomorúság minden gondja-baja. Ezeken az állapotokon szeretett volna minden erejével változtatni Tamási, s mindig elutasította magáról a jobb- vagy baloldaliság vádját. Mindig saját népének, a sanyargatott székelységnek, magyarságnak az érdekeit tartotta szem előtt, és úgy tartotta, hogy csak a föld népének vállalásával lehet a történelmi időkben jobb sorsot és irodalmat teremteni. Ahogy az Erdélyi Helikon tizedik találkozóján a házigazda báró Kemény Jánostól búcsúzott: „Mert bár mindannyian itthon vagyunk ezen a földön, a végleges és megnyugtató hazatalálást mégis csak akkor fogjuk megtalálni, amikor erdélyi földünkkel és erdélyi népünkkel tökéletes közösségbe kerülünk.”