Elnöki példamutatás

Normális esetben semmi rendkívüli nincs abban, ha a parlamenti ciklus derekán a legnagyobb kormány- és a legnagyobb ellenzéki párt elnöke egy tévéműsorban szerepel. Magyarországon viszont kialakult egy olyan politikai helyzet, amelyben felfokozott várakozás előzhet meg egy ilyen közös fellépést. Elsősorban az újságírók, a politológusok, vagyis a politikával hivatalból foglalkozók részéről, de még az is elképzelhető, hogy jó néhány „civil” maradt fenn a késői órán, hogy szem- és fültanúja legyen az Orbán–Horn-vita óta képernyőn nem látott találkozásnak.Ahogy az ebben, a nyugat-európai demokráciákban szokatlannak számító helyzetben megszokott, az okokról is teljesen ellentétes véleménye van a két félnek. Az ellenzék szerint a koalíció „országot kettészakító, durva hatalomgyakorlása”, míg a kormány szerint az ellenzék minden kormánykezdeményezést élből elutasító magatartása okolható azért, hogy az elmúlt években felettébb hűvössé vált a viszony a szembenálló politikai erők között. Bár e sorok írójának határozott véleménye van erről a kérdésről, Kövér László és Kovács László múlt heti „találkozója” kapcsán mégsem ezzel érdemes foglalkozni.Sokkal fontosabb arra koncentrálni, mi is történt valójában az egyik kereskedelmi televízió stúdiójában. Erről pedig sommásan megállapítható, hogy tulajdonképpen semmi. Vagyis: nem hangzott el egyetlen olyan tényállítás, vélemény sem, amit a két pártelnök külön-külön ne mondott volna már el a nyilvánosság előtt. Mindketten megerősítették azt is, hogy semmiképpen nem képzelhető el koalíciós együttműködés a legnagyobb kormányzó és a legnagyobb ellenzéki párt között, annyira távol állnak elképzeléseik az ország érdekében végzendő tevékenységről. Nem sokat lazított ezen a csomón az sem, hogy a Fidesz-Magyar Polgári Párt elnöke úgy fogalmazott: a múlt elválasztja, a jövő azonban összeköti a két politikai erőt. A kijelentést a nagykoalíciós álmokat szövögetők sem értelmezhetik úgy, mintha hirtelen egy csapásra megszűntek volna a kibékíthetetlen ellentétek a szocialista és a polgári gondolat között.Ez a mondat ugyanakkor rávilágít egy lényeges momentumra. Mind az ellenzéki, mind a kormánypárti néző számára az derült ki ugyanis a beszélgetésből, hogy az ellenérdekelt pártok vezető személyiségei mégsem a megtestesült patás ördögök, hogy tudnak egymással kulturált hangnemben vitázni olyan kérdésekről, amelyekben egyáltalán nem értenek egyet. Sörözni persze továbbra sem együtt mennek, de egymást tisztelő ellenfélként képesek egyazon problémán egy időben dolgozni. Mindez azért figyelemre méltó, mert a probléma, amely a mindenkori kormányerőt és ellenzéket egy asztalhoz ülteti, jelen esetben nem más, mint Magyarország uniós csatlakozása, a nemzet jövője, amivel kapcsolatban egyébként a már említett nézetkülönbségek belátható időn belül nem oldhatók fel. Sanda politikai találgatások helyett ezt kellene értékelnie most minden tévénézőnek, legyen hivatásos elemző, vagy egyszerű szavazópolgár.