Globalizáció a diadalív árnyékában

Van egy kifejezés, egy jelenség, amely újabban sokakban rémületet kelt. Amely az utóbbi évtized nagy kihívása, s amely kihívás ellentömegdemonstrációkat szerveznek az amerikai Seattle-ben, Washingtonban, Prágában, Nizzában. Hevesek és nemegyszer véresekezek a tiltakozások. És ellentmondásosak. Pedig a globalizáció nem csak rosszat jelent. Igaz, nem is csak jót.Sokfélét jelent, sokan sokféleképpen értelmezik. Vannak országok, elsősorban az iparilag fejlett világban, amelyek számára a globalizáció lehetőség a társadalmi fejlődés és az emberi jogok nemzetközi normáinak elterjesztésére. Más, elsősorban a fejlődő országok számára, azaz az úgynevezett harmadik világban a globalizáció inkább aggodalmat kelt; félelmet az eladósodástól, a kiszolgáltatottságtól, az új hatalmi központoktól s ezzel önnön identitásuk elveszítésétől. Ámbátor tavaly késő ősszel az ENSZ közgyűlésén – amelyen éppen a globalizáció volt a fő téma – a namíbiai külügyminiszter azt mondta: az ő számára a globalizáció az a társadalmi változást kikényszerítő erő, amely egyúttal segít majd csökkenteni – s tán meg is szüntetni – a különbséget a szegények és a gazdagok, a fejlett Észak és a fejlődő Dél között. „A világ változik körülöttünk, s mi vagy vele változunk, vagy lemaradunk” – mondta ugyanezen az ENSZ-ülésen a világszervezet főtitkára, Kofi Annan.S való igaz: lehet nem szeretni a globalizációt, hátrányaira és csúfságaira pedig kötelező is felhívni a figyelmet, ám a mérlege mégiscsak pozitív. A tőke, technológia, tudás szabad mozgása mégiscsak javított a világ során. Új munkahelyek teremtődtek, ami bőséget, újabb befektetéseket hoz, juthat belőle környezetvédelemre, a szegények táborának apasztására. Jólétre. Így van ez – legalábbis azokban az országokban, amelyek tudtak élni ezzel a globális szabadsággal. Franciaország erre példa.Undok volt az idő, de vidám a karácsony Párizsban. Vidám és gazdag. A boltok roskadásig teltek portékával, szép és finom holmik garmadája kínálta magát. S minden bizonnyal nem is hiába. Volt rájuk kereslet; a franciák ugyanis megengedhetik maguknak a költekezést. Jól élnek. Igaz, szorgalmasak is.Itt, a belvárostól egy ugrásnyira például még az adventi hangulatban is serénykedik az egyik vállalkozó. Fiatal és energikus. Corentin de Trigomaint még csak huszonnyolc esztendős. Párizsban végzett kereskedelmi tanulmányokat, azután bejárta Európa sok országát. Élt például Ausztriában és Skóciában. Tavaly pedig internetes szolgáltatócéget hozott létre műtárgykereskedőknek, akik a cég segítségével értékesítik portékáikat szerte Európában.– A cég létrehozásához a kezdőtőkét Londonban szereztem – mondja a mosolygós fiatalember. – Ott ugyanis könnyen lehet kockázati tőkéhez jutni. Európai, azaz egész Európában tevékenykedő céggé szeretnénk fejlődni. Az én szememben ez a globalizáció. Vagyis hogy az egyik országban fellelt forrásokat más országokban is hasznosíthatjuk. Ráadásul a globalizáció versenyhelyzetbe hoz bennünket: megmutathatjuk magunkat, azt, hogy igenis jók és versenyképesek vagyunk másokkal.Franciaországban mostanában nyüzsögnek az ilyen fiatal és dinamikus vállalkozók. A francia gazdaság zöld utat adott nekik. De a hatszögű ország általában véve is megpezsdült: jócskán megelőzte Németországot, Itáliát és az Egyesült Királyságot. A gazdasági növekedés meghaladja az évi négy százalékot, a munkanélküliség látványosan csökkent, s naponta ezer új munkahely létesül. A bizakodás érzékelhető abban is, hogy például megszaporodott a házasságkötések száma, és jelentősen megnőtt a születések aránya is. A kollektív depresszió esztendei elmúltak.Az újból megindult gazdasági növekedés és gyarapodás újfajta optimizmussal tölt el mindenkit, és a franciák tényleg többet is költenek. Ismét fölfedezik az élet örömét, ismét élvezik az életet. De ami a lényeg: az emberek mentalitása, felfogása van változóban.Catherine Pégard egy hetilap belpolitikai főszerkesztője. Hosszú-hosszú évek óta kíséri figyelemmel a francia társadalom és a szokások változásait. Honfitársai gondolkodásmódja szerinte is jelentősen megváltozott.– Meglehet, hogy az ismét meglelt jóléttől van ez. De szerintem inkább a globalizáció, az európaiasodás, a nyitottság jótékony hatásainak köszönhető. S annak, hogy az emberekben immár tudatosul: nem lehet úgy élni, hogy önmagukba zárkóznak. Önmagunkra utalva ma már nem érhetjük el az üdvösséget – mondja.Valóban rossz évtized áll a franciák mögött. Jórészt azért, mert ragaszkodtak a Bastille-t leromboló francia forradalom meghirdette elvekhez: a centralizmushoz, a dirigizmushoz, az erős államhoz, a gazdaságba beavatkozó kormányhoz és az egyenlőséghez. Undorodva beszéltek a liberalizmusról, mármint a gazdasági liberalizmusról és – bezárkóztak. Az állami szektor versenyképtelenül lustálkodott, a piacok mértéktelen védelmet és támogatást élveztek, s az egész francia rendszer merev volt.Pascal Salin neves közgazdász néhány évvel ezelőtt a jobbközép Juppé-kormány gazdasági főtanácsadója volt. Elemzése a francia gazdaság „gyógyulásának” valódi okairól talán nem csak a franciák számára megfontolandó és tanulságokat hordozó.– Franciaország alapvetően zárt és merev ország volt, vállalatai főleg belső piacra termeltek, s a vállalatvezetők mobilitása nagyon gyenge volt. Néhány évvel ezelőtt ugyanis még igen belterjes vezetési rendszer uralkodott: a különböző igazgatótanácsokban ugyanazok a vezetők ültek, tulajdonképpen egymást hívták meg igazgatósági tagnak, véd- és dacszövetség volt köztük, így hát elképzelhetetlen lett volna, hogy bárkit is leváltsanak azért, mert a vállalatnak nem jók az eredményei. Egyfajta zártkörű nómenklatúra volt, amelynek tagjai egymást támogatták. Ez változott meg mára. Franciaország nyitott a világ felé, és a vállalatok vezetői is dinamikusabbakká váltak. Be kellett ugyanis látniuk, hogy nem működhetnek a külvilágtól függetlenül. Tény, hogy a franciákat is sokkolta a globalizáció, s ezt a sokkot az érintettek rosszul viselték. De azért ennek megvolt a maga pozitív, megváltó hatása. Mire gondolok? Arra, hogy megjelentek a külföldi beruházók – például az amerikai nyugdíjalapok is –, amelyek felvásárolták a francia vállalatok részvényeinek egy részét, tulajdonosokká váltak, és immár nagyon közelről és szorosan ellenőrzik a vállalat irányítását, egész gazdálkodását. S ha elégedetlenek a vállalatvezetéssel, akkor vagy leváltják a menedzsereket, vagy eladják a részvényeiket. Ilyen szempontból tehát a tőke globalizációja nagyon fontos szerepet játszik a gazdaság élénkítésében. S nem csak francia földön – véli.Az Európai Uniótól mindig is idegenkedő franciák, akik még a maastrichti szerződéshez való csatlakozásról is népszavazást rendeztek 1992-ben, ma már látják: a nyitás éppenséggel a hasznukra vált. Megerősítette a kezdeményezőket, a feltörekvőket, s lehetővé tette például, hogy a tőke oda „menjen”, ahol a legjobban tudják hasznosítani. S a francia üzletemberek még a németeknél is agresszívabbaknak, ha úgy tetszik, ügyesebbeknek bizonyultak.A gyarapodás gyümölcseit persze nem csak ők élvezhetik. A gazdasági növekedés jó a szegényeknek is: a növekvő jövedelmekből ugyanis ők is részesednek. Csakhogy a növekedés önmagában nem elegendő. A minőség – a növekedés minősége – ugyanilyen fontos. A javak visszaosztását is biztosítani kellene.– Valóban a növekedés minősége a legfontosabb, ez azonban szerintem nem jelenti a javak újraelosztását. Ezzel ugyanis az a gond, hogy ha megtörténik, azt az érzetet keltheti az emberekben, hogy erőfeszítés nélkül élhetnek, s nincs emberi önmegvalósítás erőfeszítés nélkül – vélekedik Salin. – Meggyőződésem, hogy ha valakinek érdemtelenül juttatunk a mások által megtermelt javakból, akkor arra teremtünk számára lehetőséget, hogy megőrizze tétlenségét, restségét – mondja a közgazdász, aki szerint illúzió azt hinni, hogy az államnak kell fölvállalnia ezt a feladatot. Úgy véli, az állam annyira szereti a szegényeket, hogy ő maga „termeli ki” őket, hogy ezzel is legitimálja önmagát. – Ha többé nem lennének szegények, akkor bizony az állam is elveszítené legfontosabb alibijét. Szerintem a szegényeket nem segíteni kell, hanem esélyt kell nekik adni, hogy kilábalhassanak a nehézségekből.Salin elemzésével francia földön sem mindenki ért egyet. Alain Touraine baloldali szociológus például hevesen globalizációellenes.– Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy mindannyiunknak azonosak az esélyei arra, hogy multimilliomosok legyünk, ha szorgalmasan dolgozunk. Akinek már a kezdetekkor van egymilliója, eleve több eséllyel indul, mint a másik ember. Ismerjük Orwell megfogalmazását: minden ember egyenlő, de vannak egyenlőbbek! Szerintem a gazdasági növekedésnek a logikájából – és nem az eredményességéből – az következik, hogy a társadalom felső harmada meggazdagszik, miközben a dolgozókra mindenki fütyül. Nézzük csak meg, mi történik Németországban, mi a helyzet Franciaországban vagy az Egyesült Államokban! A nemzeti jövedelemnek nevezett torta újraelosztásakor mindenütt a tőke részesül előnyben a kisemberek kárára. A mai világban egyértelműen a finánctőke felsőbbrendű hatalma érvényesül. De ki kell másznunk a kapitalizmusnak ebből a szájtáti csodálatából, és el kell kezdenünk az érdemi vitát értelmiségiek és politikusok körében egyaránt arról, hogy milyen új modelleket, az egyenlőtlenségeket jobban kiküszöbölő modelleket dolgozzunk ki!Szájtáti kapitalizmuscsodálat és amerikanizálódás elleni küzdelem – ez a globalizálódás ellen harcolók jelszava. A Párizs melletti Euro Disney például sok francia számára Amerikát, az amerikai kultúrát testesíti meg, ezért elkerülendő. Tény, hogy mind a mai napig inkább külföldiek látogatnak ide. A Disney-világ megannyi pajkos figurája veszélyezteti a francia nemzeti kultúrát, vélik a berzenkedők, s hozzáteszik: az egész globalizációt Amerika irányítja a Valutaalappal és a Világbankkal, neki válik hasznára, ő profitál belőle. Vagyis a globalizálódás egyenlő az amerikanizálódással – le vele! Párizsban már rongáltak meg McDonald’s-éttermeket.– Én azt mondanám a protestálóknak és a rongálóknak, hogy tévednek – folytatja Pascal Salin. – Eltévesztik az ellenséget. Tulajdonképpen a változást ellenzik, de nem merik kimondani, ezért alibihez folyamodnak, s a legszebben hangzó alibi a nemzet kultúrájának védelme. Ezért tiltakoznak az amerikanizmus inváziója, az Amerikát szimbolizáló Coca-Cola és McDonald’s ellen. Erre a gyermekeim példáját szoktam felhozni. Ők időről időre a McDonald’snél kosztolnak. De mi az, amit mindenekelőtt szeretnek? A hagyományos francia konyha.Ez elvileg igaz lehet, de azért a globalizáció mégiscsak emberi sorsokat érint. Következésképpen az embereket meg kellene védeni a sokktól. Például Magyarországon vagy a volt kommunista blokk több államában sokkolóan hat már önmagában a demokratizálódás, a piacgazdaság kialakítása is. Mikor felteszem a kérdést a közgazdásznak, nem kellene tehát állami beavatkozással védekezni a globalizációtól, Salin hangsúlyozza: amikor ő a globalizáció előnyeiről szól, elsősorban Franciaországra s általában a fejlett nyugati világra gondol. Ugyanakkor elismeri: teljesen más a helyzet egy olyan országban, mint Magyarország vagy általában a többi kelet-közép-európai állam. Hiszen ebben a térségben az átmeneti időszakban globalizáció nélkül is sokkhatás éri az embereket szociális és gazdasági téren egyaránt.– Szinte bizonyos, hogy nem lehet brutálisan, hirtelen megnyitni a határokat – véli Salin. – Nem lehet radikálisan új struktúrákat rendkívül gyorsan kialakítani. Ehhez hozzá kell szokni, alkalmazkodni kell. S ez egyúttal azt is jelenti, hogy a nyitásnak fokozatosnak kell lennie. De pontosan tudni kell, merre tartunk.