Megedződött republikánusok

Az Egyesült Államok alelnöke, Al Gore 2001. január 6-án a kongresszus két házának együttes ülésén végleg és megmásíthatatlanul hitelesítette a 2000. évi elnökválasztás végeredményét, így George W. Bush, a január 20-i beiktatási ceremónia után az USA negyvenharmadik elnöke lesz. A január 6-i procedúrát egy kisebb epizód zavarta meg, amikor tizenkét fekete bőrű törvényhozó kivonult az ülésteremből, így tiltakozván a floridai választási eredmények ellen: a választást szerintük itt Al Gore, a demokraták elnökjelöltje nyerte meg. Úgy tűnik, hogy a Demokrata Párt egy része még mindig nem dolgozta fel a választási kudarcot, és ezt a nagyon is színpadiasnak tűnő demonstrációt valószínűleg hasonlók fogják követni.A demokraták táborában kialakult pánikhangulatot az a tény is fokozta, hogy a republikánusok – hosszú idő óta először – egy emberként álltak elnökjelöltjük mögé, és igazi „demokrata” stílusban az utcára vitték a választási drámát. Tömegdemonstrációkat szerveztek, Al Gore otthona előtt tüntettek, ahol a humort sem nélkülözve kiáltották ki a demokrata jelöltet President Chadnak. (A chad szó az angolban a kilyukasztott kartonlapról leváló – vagy éppen nem leváló –, kerek alakú papírrészecske, amely igen fontos szerepet játszott a szavazatok újraszámlálásakor annak eldöntéséhez, hogy a leadott voks érvényes volt-e vagy sem.)A demokratáknak végképp sikerült felébreszteniük az alvó (republikánus) oroszlánt, mert a véget nem érő jogi csatározások alatt a republikánus tábor rádöbbent arra, hogy itt a tét már sokkal több, mint az elnökválasztási eredmény körüli huzavonák, hiszen ha a demokraták megnyernék a jogi háborút, akkor olyan precedenst teremtenének, amely végzetesen befolyásolhatná a jövőbeli választások végkimenetelét is. A Bush-csapat radikálisan átpolitizálódott, megérezték, hogy a mértéktartó politikai attitűdök ideje lejárt, mert a teljes erőből és elképesztő politikai elfogultsággal küzdő demokrata szavazógépezetet csakis egyenlő erők felvonultatásával lehet megállítani. Mindezek következményeként implicit dacszövetség jött létre a vezető republikánusok között, mert többek közt úgy érezték, hogy a liberális média egyértelműen a másik oldalt támogatta... A CNN hírhálózat jóval azután, hogy Al Gore hivatalosan (és másodszorra) is beismerte vereségét, egy beszélgetést sugárzott Mario Coumóval, amelyben a demokraták erős embere még mindig azt fejtegette, hogy a megválasztott republikánus elektorok egy része az utolsó pillanatban még átállhat a demokrata oldalra. A The New York Times ez időben megjelent vezércikkében meglehetősen komor képet festett a Bush-kormány jövőjéről, megkérdőjelezvén az elnökjelölt rátermettségét a bonyolult külpolitikai helyzetek problémáinak megoldásakor. A balliberális The New York Review of Books még ennél is tovább ment, és az elnökjelölt tanácsadói testületének szakértelmét is vitatta. Ironikus módon a liberális magazin az alakuló kormány két fekete bőrű tagját támadta, nevezetesen Colin Powell leendő külügyminisztert és Condoleezza Rice-t, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját. Rice-nak azt vetették a szemére, hogy a politikatudományok doktora még mindig a tripoláris világ bűvöletében él, és lebecsül minden olyan eseményt, amely konfliktusgerjesztő értékében nem egyenrangú a három naggyal (USA, Oroszország, Kína). Colin Powell-lal az a gond, hogy ő egy megcsontosodott bürokrata, aki csak az íróasztal mellett képes csatákat vívni, és megretten az igazi összeütközések vállalásának felelősségétől. Különös módon az a nyilvánvaló tény, hogy az ifjabb Bush azért valószínűleg maga mögött tudhatja azt a gárdát, amely apját az Öböl-háborúban már teljes erőbedobással támogatta, nem zavarta a baloldali elemzőket.Az International Herald Tribune december 30-i száma, ha óvatosabban is, de szintén megkongatja a vészharangokat, elsősorban az alakuló Bush-kormány belügyminiszterének (Gale Norton), egészség- és szociális ügyek miniszterének (Tommy Thomson) személyével kapcsolatban. A leendő belügyminiszter asszony – Amerikában ez a tisztség nem jelent felügyeletet sem a rendőrség, sem bármilyen állami hatóság felett – már több ízben kivívta a környezetvédők haragját, mert például Colorado államban egy olyan törvényt támogatott, amelyek a nagyvállalatoknál önkéntessé teszi a környezetvédelmi ellenőrzéseket. Gale asszony hozzállása az alaszkai természetvédelmi tájakon található olaj kiaknázásával kapcsolatban pedig egyenesen botrányos – állítják a radikális környezetvédők. Még az előbbinél is nagyobb ellenállásra számíthat Tommy Thomson, az egészség- és szociális ügyek minisztériumának várományosa. Thomson, aki jelenleg Wisconsin állam kormányzója, híressé vált arról, hogy az államon belül következetesen nyirbálgatta a szociális segélyek nagyságát és a kvalifikáltak számát, aminek következtében nem örvend túlzott népszerűségnek az afroamerikai és a spanyol anyanyelvű szavazók táborában.A Bush-kormány összetétele egyébként a várakozásnak megfelelően alakult. A demokraták egyetlen tárcát kaptak – a közlekedési minisztériumot –, és ha ennél többet reméltek, akkor még mindig nem vonták le az elnökválasztási dráma tanulságait.Európában a győztest meglehetősen vegyes fogadtatás várta, de talán jelzésértékűnek tekinthető az a lázas sietség, amivel Tony Blair és Schröder kancellár egymást túllicitálva iparkodtak elsőnek gratulálni George W. Bushnak. Minden igyekezetük ellenére azonban csak dobogós helyezést érhettek el a gratulálók gyorsasági versenyében, mert az első helyre a már hetekkel(!) előttük gratuláló izraeli miniszterelnök, Barak került. Tony Blair szándékait, mint általában mindig, most sem nehéz átlátni. A brit kormányfő a hagyományosan szoros angol–amerikai kapcsolatok folytatásában bízik, habár az nehezen képzelhető el, hogy Clinton után Busht is meggyőzze a Szocialista Internacionálé fontosságáról. Schröder azonban – egy kőkemény baloldali politikus – kiemelkedően fontosnak tartja a német–amerikai kapcsolatokat, habár az ő nézetei sem aratnak majd osztatlan sikert a republikánus Fehér Házban. Izrael nyilvánvalóan kivár, hiszen Colin Powell személyében egy olyan külügyminisztert kell majd fogadnia, aki lehet, hogy gyökeresen átrajzolja majd a mindmáig meglehetősen kiszámítható amerikai közel-keleti politikát.Ami Magyarországot illeti, Martonyi János külügyminiszter a folyamatosság fenntartását várja az új amerikai kormánytól, és bizonyára nem alaptalanul. Az amerikai–magyar kapcsolatok az utóbbi években a várakozásoknak megfelelően alakultak, és a térségben stratégiai jelentőségünk is egyre nyilvánvalóbbá válik. Az új rezsim új diplomatákat küld majd Magyarországra is, s remélhető, hogy ezen politikusok már kevésbé elkötelezett hívei lesznek a baloldali értékrendnek.