Megedződött republikánusok

Szabó László Zoltán
2001. 01. 14. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Az Egyesült Államok alelnöke, Al Gore 2001. január 6-án a kongresszus két házának együttes ülésén végleg és megmásíthatatlanul hitelesítette a 2000. évi elnökválasztás végeredményét, így George W. Bush, a január 20-i beiktatási ceremónia után az USA negyvenharmadik elnöke lesz. A január 6-i procedúrát egy kisebb epizód zavarta meg, amikor tizenkét fekete bőrű törvényhozó kivonult az ülésteremből, így tiltakozván a floridai választási eredmények ellen: a választást szerintük itt Al Gore, a demokraták elnökjelöltje nyerte meg. Úgy tűnik, hogy a Demokrata Párt egy része még mindig nem dolgozta fel a választási kudarcot, és ezt a nagyon is színpadiasnak tűnő demonstrációt valószínűleg hasonlók fogják követni.A demokraták táborában kialakult pánikhangulatot az a tény is fokozta, hogy a republikánusok – hosszú idő óta először – egy emberként álltak elnökjelöltjük mögé, és igazi „demokrata” stílusban az utcára vitték a választási drámát. Tömegdemonstrációkat szerveztek, Al Gore otthona előtt tüntettek, ahol a humort sem nélkülözve kiáltották ki a demokrata jelöltet President Chadnak. (A chad szó az angolban a kilyukasztott kartonlapról leváló – vagy éppen nem leváló –, kerek alakú papírrészecske, amely igen fontos szerepet játszott a szavazatok újraszámlálásakor annak eldöntéséhez, hogy a leadott voks érvényes volt-e vagy sem.)A demokratáknak végképp sikerült felébreszteniük az alvó (republikánus) oroszlánt, mert a véget nem érő jogi csatározások alatt a republikánus tábor rádöbbent arra, hogy itt a tét már sokkal több, mint az elnökválasztási eredmény körüli huzavonák, hiszen ha a demokraták megnyernék a jogi háborút, akkor olyan precedenst teremtenének, amely végzetesen befolyásolhatná a jövőbeli választások végkimenetelét is. A Bush-csapat radikálisan átpolitizálódott, megérezték, hogy a mértéktartó politikai attitűdök ideje lejárt, mert a teljes erőből és elképesztő politikai elfogultsággal küzdő demokrata szavazógépezetet csakis egyenlő erők felvonultatásával lehet megállítani. Mindezek következményeként implicit dacszövetség jött létre a vezető republikánusok között, mert többek közt úgy érezték, hogy a liberális média egyértelműen a másik oldalt támogatta... A CNN hírhálózat jóval azután, hogy Al Gore hivatalosan (és másodszorra) is beismerte vereségét, egy beszélgetést sugárzott Mario Coumóval, amelyben a demokraták erős embere még mindig azt fejtegette, hogy a megválasztott republikánus elektorok egy része az utolsó pillanatban még átállhat a demokrata oldalra. A The New York Times ez időben megjelent vezércikkében meglehetősen komor képet festett a Bush-kormány jövőjéről, megkérdőjelezvén az elnökjelölt rátermettségét a bonyolult külpolitikai helyzetek problémáinak megoldásakor. A balliberális The New York Review of Books még ennél is tovább ment, és az elnökjelölt tanácsadói testületének szakértelmét is vitatta. Ironikus módon a liberális magazin az alakuló kormány két fekete bőrű tagját támadta, nevezetesen Colin Powell leendő külügyminisztert és Condoleezza Rice-t, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját. Rice-nak azt vetették a szemére, hogy a politikatudományok doktora még mindig a tripoláris világ bűvöletében él, és lebecsül minden olyan eseményt, amely konfliktusgerjesztő értékében nem egyenrangú a három naggyal (USA, Oroszország, Kína). Colin Powell-lal az a gond, hogy ő egy megcsontosodott bürokrata, aki csak az íróasztal mellett képes csatákat vívni, és megretten az igazi összeütközések vállalásának felelősségétől. Különös módon az a nyilvánvaló tény, hogy az ifjabb Bush azért valószínűleg maga mögött tudhatja azt a gárdát, amely apját az Öböl-háborúban már teljes erőbedobással támogatta, nem zavarta a baloldali elemzőket.Az International Herald Tribune december 30-i száma, ha óvatosabban is, de szintén megkongatja a vészharangokat, elsősorban az alakuló Bush-kormány belügyminiszterének (Gale Norton), egészség- és szociális ügyek miniszterének (Tommy Thomson) személyével kapcsolatban. A leendő belügyminiszter asszony – Amerikában ez a tisztség nem jelent felügyeletet sem a rendőrség, sem bármilyen állami hatóság felett – már több ízben kivívta a környezetvédők haragját, mert például Colorado államban egy olyan törvényt támogatott, amelyek a nagyvállalatoknál önkéntessé teszi a környezetvédelmi ellenőrzéseket. Gale asszony hozzállása az alaszkai természetvédelmi tájakon található olaj kiaknázásával kapcsolatban pedig egyenesen botrányos – állítják a radikális környezetvédők. Még az előbbinél is nagyobb ellenállásra számíthat Tommy Thomson, az egészség- és szociális ügyek minisztériumának várományosa. Thomson, aki jelenleg Wisconsin állam kormányzója, híressé vált arról, hogy az államon belül következetesen nyirbálgatta a szociális segélyek nagyságát és a kvalifikáltak számát, aminek következtében nem örvend túlzott népszerűségnek az afroamerikai és a spanyol anyanyelvű szavazók táborában.A Bush-kormány összetétele egyébként a várakozásnak megfelelően alakult. A demokraták egyetlen tárcát kaptak – a közlekedési minisztériumot –, és ha ennél többet reméltek, akkor még mindig nem vonták le az elnökválasztási dráma tanulságait.Európában a győztest meglehetősen vegyes fogadtatás várta, de talán jelzésértékűnek tekinthető az a lázas sietség, amivel Tony Blair és Schröder kancellár egymást túllicitálva iparkodtak elsőnek gratulálni George W. Bushnak. Minden igyekezetük ellenére azonban csak dobogós helyezést érhettek el a gratulálók gyorsasági versenyében, mert az első helyre a már hetekkel(!) előttük gratuláló izraeli miniszterelnök, Barak került. Tony Blair szándékait, mint általában mindig, most sem nehéz átlátni. A brit kormányfő a hagyományosan szoros angol–amerikai kapcsolatok folytatásában bízik, habár az nehezen képzelhető el, hogy Clinton után Busht is meggyőzze a Szocialista Internacionálé fontosságáról. Schröder azonban – egy kőkemény baloldali politikus – kiemelkedően fontosnak tartja a német–amerikai kapcsolatokat, habár az ő nézetei sem aratnak majd osztatlan sikert a republikánus Fehér Házban. Izrael nyilvánvalóan kivár, hiszen Colin Powell személyében egy olyan külügyminisztert kell majd fogadnia, aki lehet, hogy gyökeresen átrajzolja majd a mindmáig meglehetősen kiszámítható amerikai közel-keleti politikát.Ami Magyarországot illeti, Martonyi János külügyminiszter a folyamatosság fenntartását várja az új amerikai kormánytól, és bizonyára nem alaptalanul. Az amerikai–magyar kapcsolatok az utóbbi években a várakozásoknak megfelelően alakultak, és a térségben stratégiai jelentőségünk is egyre nyilvánvalóbbá válik. Az új rezsim új diplomatákat küld majd Magyarországra is, s remélhető, hogy ezen politikusok már kevésbé elkötelezett hívei lesznek a baloldali értékrendnek.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.