Üstökös volt

Kisszeben főterén azért álltam meg, hogy ha lehet, Csontváryhoz fűződő emlékeket, helyeket fényképezzek. Alig találtam valamit. Talán csak a főtér hangulata volt olyan, s talán csak a harangtorony emlékeztetett vele kapcsolatban még valamire.Kalauzom az az Önéletrajza volt, amely a Csontváry-emlékkönyvben található. Most azon részeit idézem, amelyek a családról, a pajtásokról, a régi városról és egy különös eseményről szólnak. Mindarról, ami kell ahhoz, hogy az ő emlékét felidézni próbálja az erre vetődő utazó. Csontváry dr. Kostka-Kosztka László orvos-gyógyszerész és az Ung megyei daróci Hajczelmajer Franciska gyermekeként itt, Kisszebenben látta meg a napvilágot 1853. július 5-én. A csúfolódó felvidéki magyarok szavai szerint „végzetes helyen”, Sáros megyében született, „az élcek és közmondások fecskefészkében. Egy ilyen sárosi tréfás mondás azt tartja, hogy ha Kisszeben város, akkor a légy madár.”Csontváry édesapja „tiszteletből a rendőrkapitányi és postai teendőket is végezte, szabad idejét pedig vadászattal és tűzijátékkal töltötte. Középtermetű, hízásra nem hajlamított természetű, szeszes italokkal, dohányzás és kártyázással nem törődő egyszerű, de energikus ember volt; a vadászat kedvéért állandóan tartott egy ügyes vadászlaboránst – s ez abban az időben Pirics Jancsi volt. A Jancsi teendői közé tartozott: az agarak, kopók-vizslák etetése, farkas-, rókakölykök nevelése; a fogoly kihallgatása, figyelése, a farkasles fűtése, a gyermekhinta, kuglizó ellenőrzése s a négy fiú kívánságának a kielégítése is. E szórakozáshoz járult a sárkányok és a rakéták készítése, a tűzijáték rendezése s télen a farkasoknak közszemlére való kitevése... Emlékszem jól a kétéves koromra, egykori huszárlábaimra, hátulgomboló hozentrageres nadrágomra, amelyből kifityegett rendesen az ingem csóvája. Így kerültem az utcára Kis-Szebenben nevezett promenádé labirintba.Egyik kezemben krumplicukor, másik kézben pige avagy gomb volt; aszerint, mit akartam játszani, kiléptem a járdára – utánam sompolygott a pajtások hosszú sora. Ámde mikor egy-egy ablak betörött, avagy a városi lámpa csörömpölt, s a pige a kofa hátába ütődött: meg volt a társaság szeppenve – dacára annak, hogy Burkus volt a nevem, s a fiúk között mint bíró szerepeltem: mégis a verebek szétrebbentek, s az anyai szárnyak alá menekültek – ahonnan azonban rendszeresen egyenkint a lábszíjra kerültek. Ilyenkor rendesen találkozott egy kárörvendő banda, ezeket atyánk szeretettel fogadta – a végén azonban a sötét pincébe záratta. Ilyenképpen rend volt minálunk, változatosságból néha térdepeltünk: de ha nagy csintalanságba keveredtünk – borsóra kerültünk. A borsóra való térdeplés akkor következett be, ha a bodolaki Lyompával összejöttünk: az idegen szatócsnak macskazenét adtunk, avagy a Babarcsikot esik-esikkel ingereltük. Ebből rendesen a piacon olyan kavarodás támadt, hogy a hetivásár is megakadt. Lyompa-Babarcsik dühösen utánunk szaladt: a sátrakat feldöntötte, a hajdúkat felkőtötte, s amikor a kavarodás tetőpontját érte, a Burkus-had a padlásablakból azt nevette. Ez volt szülővárosomnak gyermekkori színielőadása...Így csendesen éltünk Kis-Szebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott, s csak azután a pecsenyetálra juthatott. Baromfi, hízott liba, sertés, fejős tehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak is tellett... A városban volt takács, kékfestő, pokróc- és gyapjúszövet-készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mész- és téglaégető és két vízi papírmalom – ebből állott a kis-szebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták, mert a polgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának nevezett kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohányzás... A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856 vagy ’57-ben a kis-szebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébren tartotta, a valóságot pedig az éghez irányította.”Csontváry egész élete sejtelem és rejtelem. Életműve is az: valahol a föld és az ég között lebeg, hol ehhez, hol ahhoz közelebb. Csak kevesen tudják, hogy mostanában, az 1960-as években dőlt el, és végre lekerült a napirendről annak megítélése, hogy dilettáns, bolond vagy zseniális, sehová be nem illeszthető festő volt-e. A művészettörténész és filozófus Fülep Lajosé az érdem, hogy munkái egyáltalán fennmaradtak, hogy a hagyaték megmentődött, s azt is neki köszönhetjük, hogy immár nagyon sokan tudják: Csontváry világító üstökös volt Európa egén.