A század utasa

Magyarság, zsidóság címmel jelent meg Fejtő Ferenc új könyve, a História és az MTA Történettudományi Intézetének kiadásában. A szerzőa hét elején a Magyar Tudományos Akadémián mutatta be a kötetet, és mondta el a témához kapcsolódó gondolatait. Előadása után beszélgettünk.A kötet egyik mottója Ady Endre Korrobori című cikkéből idéz. Hisz abban, hogy manapság eljárható a Korrobori „szerelmi tánc”?– Amit Ady ír, az romantikus elképzelés volt a magyarság és a zsidóság életrevaló elemei közötti egyesülésről. A magyar–zsidó politikai viszony alapvetően érdekházasság volt. Ezt nevezzük Karády Viktor óta társadalmi szerződésnek, amelyet a Habsburgok – Mária Terézia és II. József – kezdeményeztek. A zsidók a magyar termékek külföldi értékesítésével tettek nagy szolgálatokat az arisztokráciának, egyszersmind szövetségesül kínálkoztak a magyar nemzeti mozgalmakban. Ki akartak törni a gettóból, amelyet nem csupán a keresztény egyház épített ki, hanem ők is, elkülönülve szokásaikkal, egyházi életükkel. A magyar uralkodó osztálytól cserébe polgári jogokat kértek. Ady romantikus elképzelésével szemben én úgy gondolom, hogy az érdekházasságban magyarok és zsidók lassan beleszerettek egymásba, a zsidók a magyar kultúra és nyelv ügyét lelkesen támogatták. A tudományos magyar nyelvészet XIX. századi megalapozásában is nagy szerepük volt: elegendő csak Ballagi Mór nevét idéznünk.– A kötet francia közönség számára készült, négy éve Franciaországban adták ki. Miért éppen ott és akkor?– A kiadóm kért fel a megírására 1988-ban. A Monarchia hanyatlásáról írt kötetem váratlanul bombasiker lett, jókor jelent meg, épp akkor, amikor Kelet-Közép-Európa fölbolydult. Abban a kötetben is írok a zsidóság emancipációjáról, a Habsburg-ház és a zsidóság modernizáló szerepéről. A kiadót érdekelni kezdte a dolog, mert úgy látta, hogy a magyar és a francia zsidók között sok a hasonlóság.– Melyek ezek a hasonlóságok?– A magyar zsidók vezetői gyakran fordultak tanácsért francia elöljárókhoz: mindkét közösség különböző kultúrájú, eredetű csoportokból alakult ki. Kevesen tudják, hogy II. József türelmi rendelete megelőzte a franciákét: az alkotmányozó nemzetgyűlés 1789-es rendeletében, amely a protestánsok és zsidók emancipációját szolgálta, a magyar mintát követték. A francia zsidókat a forradalom éppúgy hevítette, mint a magyarországiakat az 1848-as szabadságharc. A zsidóság itt is, ott is a forradalomtól várta az emancipációt, patrióta érzelmű volt. A magyar zsidóság sorsát inkább a francia, mint a lengyel vagy a román diaszpóráéval lehet összevetni.– Ön szerint beszélhetünk Magyarországon ma zsidókérdésről? A kötet utolsó fejezetében mintha nem adna erre egyértelmű választ.– Persze hogy beszélhetünk. A zsidókérdés mindenütt fölmerül, ahol az asszimilálhatóságot tagadó antiszemita áramlatok működnek. A zsidók számára azonban nem értelmezhető a zsidókérdés, mert abban a hitben élnek, hogy az állam elfogadta őket állampolgárainak. Ha alkotmányos jogaik vannak, diszkriminációra sincs lehetőség. Az antiszemitizmus hit, amely időnként fölmerül – többé-kevésbé rejtve.– Budapesttől Párizsig című, 1991-ben megjelent emlékiratában azt írja, hogy 1944 után Magyarország az egyetlen állam a kelet-európai térségben, amelyben megszűnt a kormány által támogatott antiszemitizmus.– Ma is így gondolom. Az arányokra kényesen ügyelnünk kell: a zsidókérdés ma nem központi kérdés Magyarországon, mint ahogy 1938-tól ’45-ig az volt. A kommunizmus időszakában rejtetten támogatták ugyan a zsidóellenességet. Az 1945-ös pogromokban a kommunisták keze is benne volt, így törekedtek „népszerűségre”. Könyvemben is hangsúlyoztam, hogy az 1956-os forradalom idején, amikor a kommunista vezetőségben nagy számban előforduló zsidók miatt számítani lehetett volna antiszemita megmozdulásokra, ilyenekre nem került sor. A tét az ország függetlensége volt.– A kötet utolsó fejezetének címe A Kádár-korszak, de itt tárgyalja az 1989 utáni időszak igen vázlatos politikatörténetét is. Miért?– A francia kiadásban ez két külön fejezet.– Ebben a részben írja: „Azt, hogy az MDF győztesen került ki a választásokból, s két kisebb mérsékelt párttal, a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal szövetkezve koalíciós kormányt alakíthatott, részben populista barátainak köszönhette, akik a választási kampány során azt hangoztatták, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége olyan »zsidók és intellektuelek pártja«, akik a marxista nómenklatúra soraiból kerültek ki.” (314. o.) Mintha ezzel azt sugallná, hogy az MDF választási győzelméhez antiszemita retorika vezetett.– Nem ez vezetett a győzelemhez, nem is játszott benne lényeges szerepet, de hozzájárult.– Marc Bloc kifejezését kölcsönvéve többször elmondta, hogy „a megértés szenvedélye” vezette. Könyvének a rendszerváltozás éveiről szóló fejezetére is érvényes ez?– Erre törekedtem, soha nem fekete-fehérben gondolkodtam. Amikor François Mitterrand kíséretében Budapestre jöttem, Antall József mellett ültem a vacsorán, akkor még nem volt miniszterelnök. Hosszan vitatkoztunk. Megegyezésen alapuló nemzeti egységkormányt kellene alakítani, állítottam, hogy az összes energia az ország felemelésére összpontosulhasson. Antall József viszont kitartott amellett, hogy erős jobb- és erős baloldalra van szükség, ahogy a nyugati demokráciákban. Egyetértek ezzel, mondtam, ha olyan országról van szó, amelyik nem küzd válsággal. De ha régi országból kell újat építeni, akkor helyesebbnek tartanám a legszélesebb körű összefogást.– Kérdés, volt-e akkor lehetőség erre, és akarta-e a társadalom ezt a Kádár-rendszer látszólagos egysége után.– Az új egységet másként lehetett volna elképzelni, mint a Kádár-korszakbelit. Az 1989. októberi kongreszszuson a 800 ezres párttagság ötvenezerre apadt, a kommunisták kiestek a vezető pozíciókból. Később, az MDF győzelme után az Antall-kormány azért csúszott jobbra véleményem szerint, mert sokáig engedett a Csurka-féle szárnynak, lehetővé téve, hogy újra előkerüljön az akkor már rég anakronisztikus népies–urbánus vita és a zsidókérdés. Amikor a háború után először jöttem Magyarországra, hosszan beszélgettem erről Illyés Gyulával, és mindketten elfogadtuk, hogy ez a vita teljesen időszerűtlen. Amint visszamentem Párizsba, hosszú cikkben írtam meg, hogy a földreformmal a parasztkérdés megszűnt. A népiesek korábban nem akartak az urbánus baloldaliakkal szövetkezni, mert tartottak attól, hogy a reform ügye kompromittálódik. Ez a kérdés a háború után már nem volt aktuális. Az írást, amely Pont egy viszály után? címmel később megjelent a Magyar Nemzet 1999. január 28-i számában, a szocialisták elsikkasztották.– Mégis úgy tetszik, hogy nem egy, hanem legalább három pont maradt e viszály után.– Pedig már a harmincas években is nevetségesnek tűnt ez a probléma, hiszen a népi íróknak többek között a zsidó lapok adtak helyet. A könyv magyar kiadását azért szorgalmaztam, mert remélem, hogy vitát vált ki. Várom, hogy támadják, szeretném megismerni a kifogásokat. És szeretném, ha a vita országossá szélesedne.– A Stéphane Courtois szerkesztésében megjelent kötet, A kommunizmus fekete könyve bizonyos körökben felháborodást váltott ki. Voltak, akik megpróbálták összemérni a nácizmus és a kommunizmus által elkövetett bűnöket. Erről mi a véleménye?– Támogattam Courtois könyvének kiadását, és a sajtóban is mellé álltam. A francia könyvkiadás és egyetemi történelemoktatás a háború után hosszú esztendőkig kommunista befolyás alatt állt. Megvolt tehát a hajlandóság arra, hogy a fasizmus rémtetteit és az antifasiszta ellenállást politikai manipulációs célokra használják fel. A nácizmus bűneire felhívták a figyelmet, a gulágot viszont sokáig tagadták. Courtois könyvének megírása higiénikus cselekedet volt. Az viszont nem higiénikus, ha ezt a könyvet arra próbálják felhasználni, hogy a zsidók kiirtását mellékes körülménnyé fokozzzák le. Mindkét totalitarizmus zsarnoki és emberellenes volt, nem az a kérdés, hogy egyik vagy másik hány embert gyilkolt meg.– Hogyan látja a magyar–zsidó viszony jövőjét?– Mint a magyar demokrácia jövőjét, mint az európai integráció jövőjét, mint Magyarország fejlődésének és prosperitásának a jövőjét. Ha ebben nem lesz megakadás, ha nem lépnek föl újabb válságjelenségek, amelyek az országot inkább Románia, mintsem Ausztria, Németország, a Nyugat sorsa felé terelik, akkor minden rendben lesz. Különben ismét bármi megtörténhet. A szélsőséges nacionalizmushoz kapcsolódó antiszemitizmus csírája mindenütt megtalálható. De meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország most jó kerékvágásban van, a zsidóknak nincs miért nyugtalankodniuk, asszimilációjuk gond nélkül folytatódhat.– Le passager du siècle (A század utasa) című könyvében beszélgetőpartnerével áttekinti a XX. század történelmét. Mit tart a legjellemzőbbnek ebben „a bolond században”?– A század jó részére a totalitarizmus volt jellemző, de pozitívumként hangsúlyozhatjuk, hogy mind a két fajta diktatúra megbukott, és velük együtt eltűntek azok az illúziók is, amelyek osztály- vagy faji alapon próbálták meg berendezni az új világot. A nyugati álláspont győzött, amely a nemzeti önrendelkezések sérelme nélkül akarja megvalósítani az egységes, demokratikus világot.– Lehet-e egységes ez az új világ?– A kérdés az, hogy egy- vagy többpólusú lesz-e, és hogy miként egyeztethető össze az Egyesült Államok „leader”-sége az egyesült Európa összérdekeivel. Föltehetően kialakulnak nagy erőterek: Amerika, Európa, Dél-Amerika, ha megerősödik, Kína. Oroszország egyelőre még keresi a helyét. Ez az átalakulás ahhoz mérhető, ami a Római Birodalom bomlása után következett be. Ebben a folyamatban nagy szerepe lesz a szakrális elemnek, a vallások megújhodásának.– A tavaly ősszel Budapesten megrendezett Raymond Aron-konferencián arról is beszélt: Arontól tanulta meg, hogy sosem szabad „a lehetségestől függetlenül gondolkodni az óhajtottról”. Meg tudott felelni ennek a követelménynek?– Nem volt könnyű, mert a politikai érdek és az etika gyakran ellentmond egymásnak. A politikusok olyasmit is tesznek, amit filozófusként helytelenítenének. Igyekeztem megérteni őket, de mindig arra törekedtem, hogy saját erkölcsi véleményemet is kifejtsem.– Sokáig tanított a párizsi Politikai Tudományok Főiskoláján. Kedvelte ezt a munkát?– Nagyon szerettem, mert sikereim voltak vele. A tanítás az írásban is sokat segített, megtanított arra, hogy ne a szűk szakmához, hanem az emberekhez, a diákjaimhoz szóljak.– Könyvét felesége emlékének ajánlotta.– Nagyon szerencsés voltam a házasságban. Eredményeimben oroszlánrésze volt a feleségemnek. Mellettem állt 67 éven keresztül. Amikor 1946-ban hazatértem Budapestre, szociáldemokrata barátaim azt ajánlották, hogy vállaljam el a közoktatási államtitkárságot, amelyre az ő pártjuk jelölhetett. Lett volna kedvem hozzá, fiatal koromban sokat gondoltam a tanügy megreformálására. De a végső szót a feleségem mondta ki. „Ne menj! Olyan országban, ahol orosz megszállás van, nem vállalhatsz állást!” Akkor mondtam Rajk Lászlónak egy ebéden, meg is sértődött egy kicsit, „inkább leszek házmester Párizsban, mint miniszter Magyarországon”.– Kertész Imre arról írt egyik cikkében: „nem kizárólag tisztességtelen szándékkal lehet föltenni azt a kérdést, hogyan szabaduljon meg a világ Auschwitztól. Természetes vágy ez – mondja –, hiszen a túlélô sem vágyik másra.”– A holokauszt emberek műve volt, sokszor művelt, zenekedvelô embereké, akik nem ördögök, nem állatok. Csak a szellem gyógyító ereje szabadíthat meg ettől a tehertől, mint Stefan Zweig írta. Nekem Kertész Imre példa arra, hogy a szellem, az alkotás, a szerelem erejével legyőzhető a pokol, s hogy még Auschwitz után is lehet kiegyensúlyozottan élni.Curriculum vitaeSzületett: Nagykanizsán, 1909. augusztus 31-én.1927–1932: pécsi, budapesti egyetem (magyar–germanisztika–történelem szak).1932: a rövid életű Valóság című folyóirat szerkesztője József Attilával; börtönbüntetésre ítélik „marxista csoportok megalakítása és irányítása, fölforgató röpiratok szerkesztése és terjesztése miatt”.1933: szabadulás; a Népszava, a Szocializmus munkatársa; decemberben házasságkötés.1935: a Szép Szó megalapítása Ignotus Pállal és József Attilával; 1938-ig Fejtő Ferenc szerkeszti a lapot.1938: Hat hónapi börtönre ítélik a németbarát külpolitikát bíráló cikke miatt. Fellebbezést ad be, a Népszava és a Szép Szó tudósítójaként Párizsba utazik. A világháború időszakát Franciaországban tölti.1944: az Agence France Presse (AFP) kelet-európai kommentátora rövid megszakítással 1974-ig.1947: a párizsi magyar követség sajtóirodájának vezetője Károlyi Mihály követ mellett.1949: lemond követségi állásáról, majd a Rajk-per hírére menedékjogot kér Franciaországban. Októberben az Esprit című folyóiratban közreadja A Rajk-ügy: nemzetközi Dreyfus-ügy című írását.1952: megjelenik A népi demokráciák történetének I. kötete.1956: kiáll a magyar forradalom mellett, Jean-Paul Sartre előszavával kiadja A magyar tragédia című könyvét.1969: megjelenik A népi demokráciák történetének II. kötete.1972–1982: a párizsi Politikai Tudományok Intézetében a szovjet és kelet-európai szemináriumot vezeti.1988: becsületrenddel tüntetik ki.1989: júniusában, Nagy Imre újratemetésére tér vissza először Budapestre, azóta többször Magyarország vendége. Nagykanizsa és Budapest díszpolgára, több egyetem díszdoktora.