Háromszázezer fogoly sorsa ismeretlen

Menczer Gusztáv, a szovjet koncentrációs táborok volt rabja tizenegy éve kutatja a gulág táboraiban szenvedett több százezer magyar fogoly sorsát. A Szovjetunióban a lágerek bejáratára a következő mondat volt felírva: „A munka becsület és dicsőség dolga, a szabaduláshoz vezető út.” A náci koncentrációs táborok felirata: „Arbeit macht frei!”, azaz a munka szabaddá tesz. A nyolcvanéves Menczer Gusztáv ma a Szovjetunióban Volt Magyar Rabok és Kényszermunkások Szervezetének (Szorakész) elnöke. Kilenc évet raboskodott Kolimán.Toma Sándor volt magyar hadifogoly megtalálása egy szovjet elmegyógyintézetben ismét felrázta a magyar társadalmat, s a figyelem középpontjába került a kérdés: vajon mi történhetett a több százezer eltűnt magyar fogollyal, élnek-e még volt rabok Oroszország területén? Úgy tudom, önök számítógépre vitték a Magyarországról elhurcoltak és hadifogságba esettek névsorát. Mi a helyzet valójában?– Amikor 1991-ben megkezdődött a személyi kárpótlási törvény előkészítése, már két éve gyűjtöttük azoknak a névsorát, akik a második világháború idején, illetve azt követően a Szovjetunióban hadifogolyként vagy kényszermunkásként dolgoztak. A hozzátartozók vagy maguk az érintettek tömegesen nyújtották be nyugdíjemelési, illetőleg -kiegészítési kérelmüket. Az elbíráláshoz tudni kellett, hogy ki volt hadifogoly, kik voltak azok, akiket civilként hurcoltak el az országból, avagy a szovjet hadbíróságok politikai elítéltjeiként kerültek a gulág táboraiba, netán halálra ítélték őket.– Hogyan bukkantak a nyomukra?– A Külügyminisztérium és a moszkvai főkonzul, Fábián Pál segítségével bejutottunk a Szovjetunió különleges levéltárába. Több mint hatmillió személy anyagát tárolták itt. A miniszterelnök úr és a külügyminiszter engem és Stark Tamás történészt bízta meg azzal, hogy Moszkvában járjunk utána az ügynek, próbáljuk megszerezni azoknak a nevét, akik a Szovjetunió területén meghaltak. Időközben megjelent egy orosz történész publikációja egy szovjet lapban, ahol írt az élőkről és a holtakról, de a számadatokat túl kevésnek tartottuk.– Miről írt pontosan?– Arról, hogy Magyarországra ötszáznegyvenötezer volt magyar fogoly tért vissza. Természetesen nekünk is voltak adataink. 1947-ben létrehozták az úgynevezett Hadifogoly-fogadó Bizottságot Debrecenben, ennek a bizottságnak is voltak adatai. Az adatok összevetéséből kiderült, hogy nagy a különbség a hazatértek és a hiányzók száma között. Csaknem háromszázezer ember hiányzott az országból.– Hová tűntek?– Az orosz történész annyit közölt, hogy a szovjet lágerekből ötszáznegyvenötezer embert hazaengedtek, de valójában négyszázezernél kevesebb magyar gulágos érkezett haza az ötvenes években. Ez hivatalos adat. A publikációban mindössze hatvanezer fogoly pusztulásáról ír a történész, de nem említi a hiányzó háromszázezret. Kiderült, hogy amikor összefogdosták a szovjet katonák a civileket az országban, majd bevagonorízták őket, akkor nem készült névsor.– Útközben meghaltak, lelőtték őket?– Temesváron például, az egyik legnagyobb gyűjtőhelyen óriási tífuszjárvány volt. Adataink szerint csaknem harmincezer magyar ember halt meg itt, mind meszesgödörbe kerültek. Rengetegen haltak meg a zsúfolt vagonokban, az embertelen körülmények és a hetekig tartó utazás közben, és hatvanezernél többen haltak meg a lágerekben is. Az első regisztráció a Szovjetunió területén, a táborban történt. De a fogságba esés, az elhurcolás és a koncentrációs táborba kerülés időpontja között olykor hónapok teltek el.– Végül is hány magyar került lágerekbe?– A mai kutatások szerint több mint 750 ezer, de lehet, hogy még több. Legalább háromszázezer magyar elpusztult betegségben, belehalt sebesülésébe, az éhezésbe vagy megfagyott. Ez nem „kis” holokauszt volt, hanem amazzal azonos mértékű! A huszadik századra két nagy diktatúra nyomta rá a bélyegét: az egyik a nemzetiszocialista, a másik a nemzetközi szocialista diktatúra. Módszereikben és cselekedeteikben lényegében azonosak voltak. 1939 augusztusában, amikor megkötötték a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a titkos záradékban többek között arról is szó volt, hogy a német és a szovjet állambiztonsági szervek szorosabbra fűzik a kapcsolatukat. Két-két küldöttség látogatta meg egymást, és tanulmányozta azokat a módszereket, amelyeket alkalmaztak az „ellenséges” elemekkel szemben.– Azon túl, hogy önök fontosnak tartották az elhunytak felkutatását, miért volt fontos a személyi adatok összegyűjtése?– Azért, mert így a hozzátartozók valamennyi kárpótláshoz juthattak, ha jogosultak voltak rá. Amikor 1992 júliusában a kárpótlási törvény hatályba lépett, tízezrek nyújtották be igénylésüket. Ha a kényszermunkásként dolgozók, elítéltek elhunytak, hozzátartozóik a megfelelő igazolás birtokában kárpótlásban részesültek.– Ha valaki még mindig keresi a hozzátartozóját, fordulhat önökhöz?– Igen, a Központi Kárrendezési Iroda mellett működő társadalmi kollégiumhoz. Címe: 1399 Budapest, postafiók 715. Vannak még olyan rehabilitációs okmányok, amelyeket azért nem kézbesítettünk, mert nem tudtuk fellelni a rokonságot. Amennyiben valaki keresi a hozzátartozóját, konkrét adatokkal keressen meg bennünket.– Ötvenhat évvel a második világháború után lezártnak tekinthetjük az elhurcolt, a Szovjetunióban elhunyt magyarok ügyét?– Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni.